Shirai Seiichi és Ueno kouen

Városnéző kirándulásaink Satoko-val múlt hétvégén kifejezetten építészeti és kultúrális irányt vettek, méghozzá az '50-es évek végének csodáiba vetettük bele magunkat javarészt.

Első állomás, ugyanis lényegében útba esett, Shirai Seiichi egyik korai műve, a Zenshoji templom. 1958-ban épült, egyterű, igen egyszerű, visszafogott, vasbeton épület, családi tulajdonú magán templom, mely a több évszázados buddhista hagyományokkal büszkélkedő Tawaramachi városrészben található. A környék utcaszintjét a buddhista kellékeket árusító boltok uralják. Bár az épület a tradícionális japán templomépítészet összes lényegi elemét magán viseli - földtől elemelt tömeg lépcsős megközelítéssel, alacsony hajlásszögű nyeregtető, nagy kinyúlású eresz mely a körbefutó "terasz"-nak (mokoshi, majd a lakóházak esetében engava, azaz veranda, az oly jellemző kint és bent közti tér) nyújt védelmet, osztatlan belső tér, melynek hierarchiáját csak a padlószintbeli különbség érzékelteti, stb. -, mégis mai, egyben kortalan darab. Időtlenül rejtőzködik a szűk, bambuszokkal övezett bekötő közön át feltárulkozó telek mélyén, egy rejtelmes, számtalan apró szépséget, élményt nyújtó kertben. Még így télen is, mikor kopár a shidaresakura (szomorú cseresznye), de más növények színt visznek a komorságba, nem nehéz elképzelni, milyen csodás lehet ez a kép tavasszal, a cseresznye virágzás idején.
Bejutni sajnos nem lehet, talán egy professzori ajánlással esetleg elérhető lenne, azért a külső is számtalan kellemet tartogat. Legszembetűnőbb a körbefutó fekete korlát finom ívű ritka oszlopsora.

Egy utcasarokkal odébb található a környék legrégibb és legnagyobb buddhista temploma. Az 1657-es Edo-kori tűzvész után számos templomot áthelyeztek Asakusa-ba és környékére (mint például kirándulásunk tetthelye, Tawaramachi). Az új részt Shin-Teramachi-nak nevezték el, azaz Új Templom Város. Ezek egyike a Sensoji templom, mely 628-ban épült. Ma már csak beton változatát szemlélhetjük, ami méretei miatt így is lenyűgöz, pedig nyomába sem ér a Kyoto-i daraboknak.

Következő megálló a kultúrális negyed, számtalan múzeummal: ez az Ueno park. Ebben az egyik fő célirány a Le Corbusier által tervezett Nyugati Művészetek Múzeuma. 1958 márciusában kezdődött meg az építkezés, majd 1959 márciusában készült el, a három helyi tanítvány, Maekawa Kunio, Sakakura Junzo és Yoshizaka Takamasa közreműködésével. 2007-ben a Nemzeti Kultúrális Örökség részévé választják.
Az 1995-ös Nagy Hanshin/Awaji földrengés tanulságai alapján 1996-1998 között szerkezeti felújítást, megerősítést végeznek rajta, melynek része a szeizmikus mozgás elleni szigetelés beépítése. Lényegében az épületet "kivágják" a környezetéből és pontszerűen támaszkodó alapokra helyezik. Ezt meg is tekinthetjük egy alagsori betekintő ablakon át. Nagyjából ugyanígy bánnak el az udvari szobrokkal is.

A benti séta és a jól megérdemelt ebéd után átvágunk a parkon, elhaladunk a Természettudományi Múzeum életnagyságú bálnája mellett (ez is egy külön napos kirándulás lesz, már látom), majd megcélozzuk a nemzeti képző- és iparművészeti kiállításokat rejtő épületet, a Honkan-t, mely a Tokyo-i Nemzeti Múzeum öt épületének egyike, Watanabe Jin tervei szerint. Már csak arra marad fizikai és szellemi energiánk, hogy a japán művészet kiemelkedő darabjait bemutató, összefoglaló kiállítás alig felét végignézzük. Betelni ezekkel persze nem lehet: az időszámítás előtt kb 2000 körüli míves agyagedényektől, a buddhizmus meghonosodásának kezdeteit bemutató szobrok, a zen tintafestések, a teaszertartás művészete, a kalligráfia, a katonai elit viselete (szamuráj páncélzatok és kardok), mindennapi bútorzatok és használati tárgyak, a Noh és Kabuki színház kellékein át az Edo-kori divat és design világáig, (kimono-k, hajtűk), az ukiyo-e (színes nyomatok), és a shikki (lakkmívesség) szebbnél szebb tárgyai teljesen magával ragadnak. Ez a hely még számtalan látogatás ígéretét hordozza magában.

Addig is, hogy ti sem unatkozzatok, íme két kép, melyről kíváncsian várom véleményeiteket, vajon milyen célt szolgáló tárgyakat ábrázolnak: az egyik és a másik. :)

Az összes kép itt.

Végtelen határok - 2. rész

Előzőekben már beszámoltam egy igen furcsa italról. Nos, ez ám nem egyedi darab, a Világok konyhája c. sorozat része (lehet mégiscsak sci-fi film lesz belőle?!).

A mai rész kevésbé fantasztikus, ám annál inkább megható számunkra, magyaroknak.

Igen-igen, ez nem más, és nem kevesebb, mint Inspiration from Hungary. Na persze ne kérdezzétek, hogyan jön a mangó(!) és a magyar inspiráció össze! Arra tudok gondolni, leginkább a gyümölcsleveseink ihlették ezt az egyébként igen kellemes italt. Nyáron, hidegen minden bizonnyal kiváló frissítő.

Egyébként meg én itt már semmin nem lepődöm meg. Ők annál inkább, mikor a gyümölcsleveseinket említem.

Hajrá Magyarország!

Egy másik remek nap - bár korábbról

Születésnapi beszámoló, kis késéssel..
Bár előbb nagyszabású rendezvényre készültem, hiszen mégiscsak az első (és remélhetőleg nem utolsó) évfordulóm Japánban. Ám meggondoltam magam és végül az élet is így hozta, baráti hangvételű összejövetel kerekedett. Így utólag és a helyszínen is átélve, sose rosszabbat, mint amilyen ez volt!

Egy kedves ismerős ajánlására - aki maga sajnos nem tudott csatlakozni - Shibuya-ba mentünk, egy Marihachi nevű izakaya-ba (kvázi kocsma, ahol enni is lehet). Egyelőre hármasban, Satoko, Max és én. Neki láttunk, bevállaltuk a kockadobós italválasztást, ami elég jól sült el, semmi koktél avagy szörp, csakis sake, meg az (állítólag) 96%-os szesz.. Jól indult az este. :)
Az ételrendelés a szokásos módon zajlott: mindenből egy keveset, és mindenki eszik mindenből, egy keveset. Persze a díjnyertes az avocado-s tuna volt pirított fokhagymával illetve a katsuobushi-val (hajszálvékonyra szeletelt, szárított tuna-szerű hal, a Japán konyha kedvence, rárakva a meleg ételre repdes, mintha élne) megrakott goya-champuru (eredetileg Okinawa-i étel, keserű tök bacon-nel és kb rántottaként elkészített tojással, az egyik kedvencem). Meglepő, hogy bár az ember azt hinné, ezekkel sosem fog jól lakni, főleg hogy hárman vagyunk minderre, és mégis: alig tudjuk befejezni. Lassan Bence is megérkezik, bár lassan mennünk kell. Lejárt a 2 óra, hiába, népszerű a hely.

Alig tesszük ki a lábunkat, már a következő sarkon késztetést érzek, hogy ott helyben, a zsúfolt Shibuya egyik szegletében, felépítsem Rómát, a Bencétől ajándékba kapott fa, ready-made építőkockákból. Hiába, honvágyűzésnek mi sem lehetne jobb módja..

Nyakunkba vesszük a várost, még Shibuya-n beszerzünk egy szülinapi tortát, enélkül nem lehet megúszni, kérem. Menet közben "belesünk" a valódi, eredeti, hamisítatlan Tokyo-ba: szűk utcák, mikro kifőzdékkel. Egyszer egy ilyenbe muszáj beülni. Csak érkezzünk jókor, nem biztos hogy marad hely. Nem ritka, a tulaj is úgy kúszik a pulthoz, mikor ki akar szolgálni épp.
Aztán irány a Pink Cow! Ott a torta összeáll és fogyasztásra kész. Mondanom sem kell, nem tart soká... A hangulat egyre jobb, csupa móka és kacagás. Bár sajnos Max és Satoko hamar távozik, nemsokra rá felváltják őket Takuro és jókedélyű barátai. Megy a nosztalgia Budapestről, Takuro egy évet töltött a Műegyetemen már vagy három éve (atyaég, röpül az idő, mintha tavaly lett volna!!!). Aztán innen is tovább állunk lassan, irány a Unit, Tokyo egyik kedvenc klubja.

Hajnal ötig kitart a társaság, egyre kókattabban bár. Azok az első vonatok (na meg az utolsók is, - erről majd egyszer még részletesebben), hajjj, ha azok mesélni tudnának...

Az összes kép innentől.
Filmek:
Szülinapi vacsora
Szülinapi ajándék honvágy ellen

Izukōgen - egy remek nap

Elérkezett végre az idő, a várva várt pillanat, és szombati órám az egyetemen már nem lévén, lehetőség nyílt végre, hogy csatlakozhassam japán mászóbarátaimhoz egy valódi japán sziklamászó túrára. :)
Szombat hajnali 4:40-es kelés: nem is tudom, mikor keltem utoljára ilyen korán egy mászás érdekében. Ez ráadásul nem is olyan egyszerű, főleg hogy előző éjjel hajnal egykor értem haza, egy jó kis koreai vacsora után. Olykor muszáj áldozatokat hozni.. 6:10-kor találkozó, ami nem megy simán, de kevés késéssel és némi félreértéssel összejön és végre elindulunk.

A cél: Izukōgen. Egy kis helyismertetés következik, segítségül hívva a Lonely Planet útikönyvsorozatot.
Izukōgen az Izu-félsziget Dél-Keleti partján található, közel az Izu-Shotō-hoz. "A szubtrópusi Izu-Shotō-t (ismeretes angol nevén Izu Seven Islands - Izu Hét-szigetek) voltaképpen az Izu-félszigettől jóval beljebb, a Csendes-óceánba nyúló, lesüllyedt vulkanikus hegylánc kiemelkedő csúcsai alkotják. A XX. század elejéig a szigetcsoport világ végi büntetőtelep volt száműzötteknek; ma Tokyo lakosainak kedvenc ünnepnapi kirándulóhelye. A látogatók tömege úszik, könnyűbúvárkodik, fejeseket ugrik, horgászik, delfint bámul, biciklizik, és szabadtéri onsen-ekben (fürdő) áztatja tagjait."

Nos, hát rossz helyre nem mehetünk, ha ilyesmik vannak a közelben.
Bár az utazás hosszadalmas, még autóval is, hisz itt a megengedett maximális sebesség még az autópályán is csak 100 km/h. Matricát venni nem kell, az autóban a szélvédő mögött egy kütyü leadja a jeleket a kapuknál lévő érzékelőknek, majd automatikusan leemelik a kirótt költséget a bankszámláról. Egyszerű, mint a pofon és nem fordulhat elő, hogy pl a rendszámot a benzinkúton elírják, aztán meg jönnek a fizetési felszólítások odahaza a postán..
Ráadásul közeledünk a Fuji san-hoz, így hamar feltűnik a kora reggeli láthatáron, hófedte pompájával lenyűgüzve újra és újra és újra, minden kanyar után. Az az érzésem kezd lenni, Őt nem lehet megszokni, Vele nem lehet betelni.

Lassan megérkezünk, gyors pakolás, irány a part és a beszállóhely. Már előre kíváncsi vagyok, hisz tudom: be kell ereszkedjünk majd a falakhoz. Hírhedt a hely, tavaly sajnos csúnya, halálos kimenetelű baleset történt, valaki szólóban próbált ha jól értettem visszamászni. Ezután a fix köteleket is kivették, mindenki használja a sajátját, saját felelősségére.
Ám az ügy nem bizonyul bonyolultnak, pusztán egy kis odafigyelés kérdése az egész. Ellenben a látkép (film), ami fogad, elképesztő! 20-25 méter magas andezit falak, melyeket a szél fútt formáira, a földön kisebb nagyobb tömbök, hullámok verdesik őket, az óceán morajlik állandóan, beljebb egy bazaltorgona-sziget, távolban pedig az Izu-szigetek közelebbikei vesznek a párába.. Mindehhez a beígértnél is talán melegebb napsütés, legalább 25 fok Celsius van!!! Hihetetlen, majd december közepe és pólóban mászás van, meg napozás a köveken.

A fal formái igen változatosak: alul jellegzetes andezit hullámok, amiket itt a szél vájt, alul a hullámok alakították, fentebb pedig tükörsima táblák, itt-ott egy-egy repedéssel, töréssel. Ám számomra a mászás - így elsőre főként - sikerélményt nem hoz. Déli falak, hőség, izzadó tenyér, a levegő tiszta pára, így a kő is szinte izzad, egy fogáson időzni egyáltalán nem lehet, két másodperc után azonnal lepattantam róla, ráadásul előző nap még esett, sok helyen konkrétan folyik még a víz a táblákon, a repedésekből. Így hát minden tudásom ellenére vért izzadok 10b-kben és 10c-kben toperope! Ám a végső kegyelemdöfés délutánra marad. Egy újabb 10c-ben toperope (előlremászást az első út után feladtam, miután hullottam a nyirkos kőről) az út felénél már fel kell adjam. Nemcsak hogy az áthajló, nagypikkelyes (elég nagyfalas, gránitszerű) rész után bejön egy számomra foghatatlan oldalsó nyitott él, amivel ki kéne szállni egy kis tető alól, de itt aztán már végképp nem bírom tartani tovább a követ: hiába az árnyék, nemcsakhogy vizes a fal, de SÓS is!!! Mállok le róla..

Mondják, igen ez nem a legjobb szezon most itt.. Majd január, februárban.. Na persze. Hogy fogok én erre ráedzen?! Ha lehet ilyenre egyáltalán?! Majd vizes kézzel mászom ezentúl a gym-ben is, hátha bejön. :) És akkor mi lesz Thaiföldön?! Ott még melegebb lesz.. Ó, mami.. Persze a többieket ez csöppet sem zavarja, másznak szó nélkül. Shino san is hozza formáját, könnyedén megmászik egy-két 12a (film), 12b-t, úgy tűnik el sem fárad, le sem durran, nem is erőlködik. Ez az ember irdatlan, mire képes!!!

Sebaj, a nap élvezetes, csupa jó érzés tölt el. Már csak a "felmenet" van a nap végén, ami újabb hányattatás a megpakolt zsákkal, beszálló cipőben mászva azon az alig 5méteres utolsó szakaszon..
Kisebb séta még a lemenő nappal, a közeli földnyelvet áthidaló függőhídhoz, ami csak akkor lehet nagyobb élmény, ha ringó vonala alatt a hullámok csapdosnak 30 méterrel alattunk. Most aszály van, így a mászók kerítették hatalmukba ez a kis területet és bár már lassan sötétedik, tolják még keményen.

Séta az állomásig, ott egy jól megérdemelt vacsora, hisz izzadtunk rendesen, aztán már csak a hosszas (3 órás) vonatút hazafelé.

Itt ilyen egy remek nap.

Összes képet lásd innentől.
Filmek: látkép és Shino san mászik

A szupermarketben 1.

Gondoltam beszámolok nektek egy átlagos Tokyo-i élelmiszerüzlet miben/hogyanlétéről. És hát ennek mi sem egyszerűbb módja, mint a filmkészítés. Persze igen, belátom, ez most lustaságom, illetve elfoglaltságom jele, de egyelőre be kell érnetek ezzel.
Így elsőre akkor lássuk a zöldség- és gyümölcsosztályt, aztán folyt. köv.. Ígérem, okulva a mostaniak tapasztalatából, igyekszem fejleszteni operatőri képességeimet is a jövőben.

Ami pedig a hangokat illeti, azt külön ajánlom megfigyelés/hallgatás céljára, mert igencsak jellemzik a japán mindennapok hangulatát. (Mellesleg a filmfeltöltés úgy tűnik még több türelmet igényel, mint a bejegyzés írás, sokat kell rá várni..) Ez a folyamatos, állandó hanginger - az egyszerűség és a valósághűség kedvéért nevezzük zajnak, ami egyébként bájosan megkapó és könnyedén megszokható - tölti be a mindennapokat nemcsak itt a boltban, hanem az állomáson, a vonaton, a plázákban, a hivatalokban, a jegyautomatáknál, az utcán stb, stb..

Az információ szolgáltatása tehát folyamatos, ami lássuk be: igen hatékony módja a reklámnak, de nem vagyok biztos benne, hogy az emberek mentális állapotára is jótékony hatással bír. Bár, kétségtelen, elég egyszerű és könnyű módja a tömegpszichózisnak.

Eszembe jut az a botrányba fulladó kísérlet, mikor egy mozifilmbe egyetlen kockát rejtettek el egy (talán) jól ismert üdítőital reklámozására. Az eredmény: a film után mindenki nyomult a büfébe és vásárolt. Elképzelem, amint a hangok közt egy jól hangolt frekvencián elrejtve a következő mondat íródik a japán agyakba szüntelen: "Dolgozzatok minél többet, hogy aztán uralmunk alá hajthassuk az egész világot! ... Dolgozzatok minél többet, hogy aztán uralmunk alá hajthassuk az egész világot! ... Dolgozzatok minél többet, hogy aztán uralmunk alá hajthassuk az egész világot! ... Dolgozzatok! ..." :D

A film megtekintéséhez kattintsatok ide!

Végtelen határok

Akik most abban reménykedtek, hogy kedvenc sci-fi sorozatotokról kaptok eddig ismeretlen információt, sajnos ki kell ábrándítsalak benneteket. Gasztronómiai élvezetekről lesz szó ugyanis. (Persze hogy élvezet-e, azt majd mindenki eldönti saját maga.) Azért ne keseredjetek el, tudományos fantasztikumban lesz így is részetek, bőven.

Bencééknél már sokat olvashattak az érdeklődők Japán félelmetesen gazdag, sokszor hihetetlenül extra, ám mindig sajátos étel- és italvilágáról. Persze ezt a sorozatot valószinűleg a végtelenségig lehetne folytatni, mégse érne végig. Ami nem is baj, mert így nekem is jut erről-arról írnivaló.
Minap a vonaton lettem figyelmes egy italreklámra, mely termék a napokban jelent meg a piacon. Kellőképpen vadul hangzott ahhoz, hogy vegyek egyet és kipróbáljam.

Az új csoda: az ecetes tej. Nos igen, jól látjátok: ecetes tej. Egészen pontosan grapefruit-, ecet- és tej"koktél". Ha jól értelmezem az oldalt található műleírást, valami köze van Észak-Olaszországhoz...

Így estefelé, gondoltam elfogyasztom a délben vásárolt édességet: már a karácsony hangulatát formailag idéző (ez is), babpasztával töltött piskóta-gofrit (ezt a szópárost találtam leginkább alkalmasnak, mely jellemzi a helyben, a vásárló szeme láttára készülő sütikét). És elszántam magam a tettre is, miszerint kipróbálom az ecetes tejet.

Azért persze méregettem, szagolgattam egy darabig, mire vettem a bátorságot és beleittam.
Elsőre leginkább a grapefruit íze jön át - szerencsére. És hát félve mondom ki: nem rossz! (Nem ér megkövezni, sem kiközösíteni!) Aztán persze a többedik kortynál egyre intenzívebb az ecet, ami nyilván szándékos, hiszen ecetes tejet fogyasztunk és erről nem szabad elfeledkeznünk!
Mindenesetre, biztosan nem lesz a kedvencem. (És őszintén remélem nem töltöm az egész éjszakát a WC-n, bár székrekedés esetén minden bizonnyal az összes népi gyógymódot űbereli..)

Karácsonyi őrület

Az ember azt gondolná, eljön egy távoli országba, ami különben is a shinto és a buddhizmus hazája (vagy nem?!) és kiderül: a karácsonyt nem lehet megúszni!!! No persze, miután Perry kapitány fekete hajói megérkeztek 1854-ben, nem érdemes csodálkozni semmin sem...

Még nem érkezett el október 31-e, mikor az áruházak Halloween részlegeit máris felváltották a Karácsony-iak. Sose szerettem otthon sem ezt a felhajtást, nade az semmi az ittenihez képest. Elég mókás, amint a még üde, zöldüllő lombhullató fák éjszakára díszkivilágításba öltöznek. Eltéveszthetetlen jele az elkerülhetetlennek..

Persze ez azért rendben van, szép ünnep, a szeretet ünnepe, mindenki igyekszik a szeretteire gondolni, meglepni őket valami ajándékkal majd azon a bizonyos estén. Így hát mi sem természetesebb, minthogy a kirakatok is ünneplőbe öltöznek, telistele aggatva már-már közhelyesen szimbolikus tárgyakkal. Ebben nincs is semmi szokatlan mai világunkban.

Ám emellett a jelenet mellett nem lehetett csak úgy, egyszerűen tovább sétálni. Óriási adventi koszorú, (talán) tobozokat imitáló zöld szőrlabdákból, óriási piros, masnis szalaggal és igen, HÁROM NYÚLLAL!!!
Itt bizonyára valami félreértés van, kérem szépen. Tessék mondani, a nyuszik nem tavasszal jönnek, Húsvétkor, mikor is épphogy Jézusnak nem a születését ünnepeljük, hanem a feltámadására emlékezünk?!?

Nos hát igen. Részletekbe ne bonyolódjunk, itt úgyis minden meg van engedve, itt minden el van nézve, semmi sem ciki. A lényeg: ünnep jön, újabb "holiday" végre, ráadásul jó hosszú.

Mindenkinek kellemes készülődést kívánok, így advent első napján!

És (mégis) mozog a föld...

Bíztam benne, nem fog bekövetkezni. De elkezdődött..

Hajnali 4:20, mikor is az ember éppen legszebb álmát alussza, már a kórság sem kínozza annyira. De a boldogság nem tarthat örökké.

Arra ébredek, hogy "ég-szakadás-föld-indulás".. a "nagy-koppanás" azért elmarad szerencsére. Mindenesetre a föld mozog. Az ablaküveg - az az egy szál szimpla üveg, amitől nem tudom hogyan nem fogok megfagyni télen - zörög, engem mintha meg egy gyufás skatulyában

ráznának.. Óóó, ugye ez nem az, amire gondolok?! De. Csak két másodpercig tart, de kellően váratlanul ér. A szemem azonnal kipattan - lehet ez kéne minden reggel, mikor fel kéne kelni és nem akaródzik.. :)

Most akkor mi is van?! Vajon annyiban marad, vagy lesz folytatás is?!

Furcsa, elalvás előtt épp arra gondoltam, hogy ha az előírásnak megfelelően egy menetkész, némi elemózsiával, vízzel, meleg ruhával és elemlámpával összekészített hátizsákot kéne az ágy mellett tartanom - már ami az ajtón kötelezően tartandó "katasztrófa esetére" ismertetőt illeti -, akkor ennyi erővel utcai ruhában is alhatnék minden éjjel, hisz sosem lehet tudni, mikor jön el a vég..

Nos következő kör hálaég nem volt, de be kell ismerjem: ezek után visszaaludni nem volt könnyű. Határozott émelygést éreztem - lévén vízszintesben értek ezek az erők, a gyomrom megmozdult erre-arra - és hát a lumbágóm sem örült neki.

Ma megtudtam, nemcsak álmodtam, mások is érezték, és volt egy rengés a Richter-skála szerinti 5,3-as erősségben. De - bár nekem szenzáció számba ment, mivel én ezzel most vesztettem el a "szüzességem" - a helyiek (vagy ha úgy tetszik agyakorlottabbak) szerint ez semmiség, Japánban mindennap megesik egy ekkora valahol. Majd hozzászokom..

Hát, ez legyen tényleg a legnagyobb bajom itt. De hogy valami szépet is mondjak/mutassak ma, kaptok egy újabb képet az itteni ősz szépségéről. :)

Kórház

Minden rosszban van valami jó - tartja a mondás. Hát, lumbágótól szenvedni kétség nem fér hozzá, elég rossz. Már pedig a kórság engem újra utolért. Már tavaly ősszel is (éppen ilyentájt) jó pár kellemetlen pillanatot okozott, nem is beszélve a miatta feleslegesen vízszintesben töltött napokért. Ám miután - ezúton is köszönet az akkor sok hasznos információval, tanáccsal és segítséggel ellátó, tőlem már "tapasztaltabb" kollegáknak, Ervin és Benya :) - kellőképpen kikupálódtam a témában, "szerencsére" most nem ért annyira készületlenül az ügy. Persze váratlannak váratlan volt, bár játszi könnyedséggel betudható a hétvégi fürdőzésnek. Ezek után a forró vízben ázást jobban meg kell fontoljam, amely gondolat igencsak elszomorít.. :(

Nos miután két napi itthoni tétlenkedés után egy szükségszerű egyszerű bevásárlásból alig bírtam hazajönni és a teljes elkeseredettség szélén álltam, kénytelen-kelletlen el kellett szánjam magam az orvosi beavatkozásra. Mit tehet ilyenkor a japánul még nem tudó külföldi? Összeteszi két kezét, mert olyan szerencsés, hogy vannak otthonról ideszakadt barátai Tokyo-ban. Legalábbis az én esetemben.. Plusz vannak már itteni barátai is, akik aggódnak érte és készek segíteni.

Nos így jutott el hozzám az a link, mely felsorolja Tokyo és Yokohama (a közelben lakom) összes kórházát, ahol "állítólag" jól beszélnek angolul. Hogy miért csak "állítólag", az alább kiderül. Erről a listáról sikerült választani egyet, ami elég közel volt Bencéhez (nem győzöm megköszönni, amiért elkísért), nekem bár negyven perc volt az út, de nem kellett átszállnom másik vonatra, aminek van orthopedia-ja és elfogadják az itteni egészségbiztosítási kártyámat. Kezdetnek nem is rossz.

Reggel 9 előtt már ott vagyunk. Az ember megjön és mintha legalábbis egy szálloda hall-jába érkezne: tágas fogadótér, padlószőnyeg, halk zene szól. A recepción közli miért jött és jelzi, nem beszél japánul (=ostoba gaijin, már megint), ergo tolmácsot venne igénybe. Rendben. Megkérik, töltsek ki egy adatlapot, születési adatok, hol lakom, mi a panaszom, voltam-e már itt, adjak meg egy garantort (ezt nagyon szeretik mindenütt, mindenféle hivatalban, telefontársaságnál stb.), hány centi, hány kilo, gyógyszerallergia, családban előforduló komoly betegségek.. Szóval, véletlenül sem akarnak tévedni. Kicsit bosszantó, ennyi kérdésre válaszolgatni, de kárpótolnak AZONNAL egy mágnescsíkos kártyával, mellyel ha legközelebb jövök, már azonnal be tudnak azonosítani. Remélhetőleg nem lesz sokat rá szükség. És megkérnek, fáradjak a földszint 13-hoz, ahol majd szólítanak.

Odafáradunk. Mások is szépen várnak sorukra az ajtók elé helyezett kárpitozott székeken ücsörögve. Én sajnos képtelen vagyok leülni, vagyis inkább az állást választom, mert aztán felállni nehéz. Öt, azaz ÖT perc múlva szólítanak, közlik, mindjárt itt a tolmács is. Orvosdoktor bácsi szépen kikérdez, mi a panasz, hol voltam kirándulni, mennyi idő volt vonattal oda menni, melyik fürdőben voltam stb.. Jó, azért csináljunk egy röntgent. Legyek szíves fáradjak eggyel lejjebbi emeletre, tolmács néni elkísér és elmagyarázza, hogy majd várjam meg a leletet és hozzam fel és adjam a recepciósnak. (Ergo: ezek a kezembe merik adni a leleteimet!) Lent odaadom a röntgen recepciósnak a "beutalómat", aki közli, foglaljak helyet és várjak. Helyet megint nem foglalok, de várok. Halk zene szól, padlószőnyeg, kárpitozott fotelok.. Három, azaz HÁROM perc múlva szólítanak, fáradjak be, öltözzek át.. Átöltözöm, felveszem az előre odakészített felöltőt, a megkötője elvileg segítene nem elrontani az átlapolási sorrendet (mindig a baloldalt a jobbra, fordítva ugyanis csak a halottakra szokás). Persze lányos zavaromban sikerül elrontani, nem is jön össze, a röntgenes kisasszony segít (=ostoba gaijin, már megint). És persze nem maradhat el a röntgen-papucs sem, hajazva a WC-papucsra.. Ezen is gyorsan túl vagyok, kérik, várjak a felvételre. Kinn várok, nem több mint öt percet.

Aztán felmegyek, újabb konzultáció doktorbácsival, elmondja milyen gyógyszert ír fel, kérek-e a Japánban igen népszerű hűsítő/fájdalomcsillapító tapaszból (naná!) és hogy érzékeny-e a bőröm, mert akkor olyat ad és kérem-e azt a derékmerevítőt, amitől esetleg könnyebb léteznem a következő egy-két hétben, de nyugodtam próbáljam fel, tessék itt van, ugyanis fizetni kell érte. Na itt habozom, megkérdem mennyit és eldönthetem-e mikor már tudom mennyi lesz a végszámlám (aggódom, nem kell-e majd Bencét hívjam, hogy jöjjön egy talicskával). Mondják, azt röptében kiszámolják nekem, iziben. Nincs nagy különbség és mivel a cucc elsőre beválni tűnik, kérem. Már le sem kell vennem. Akkor meg is volnánk. Ha esetleg panaszom lenne továbbra is, jöjjek nyugodtan, várnak szeretettel.

Tolmács néni kikísér a fő recepcióhoz, elmagyarázza, hogy itt várjak szépen a soromra, míg elkészül a számlám és fizethetek. Halk zene szól, padlószőnyeg, kárpitozott fotelok.. Na itt kell a legtöbbet várjak, tán vagy tíz percet is. Számla elkészül, meglepetésemre az előre beharangozott egyszeri regisztrációs díj is elmarad, ¥3400-ben maradunk (orvosi konzultáció ¥810, orvosi adminisztráció ¥30(!), gyógyszerek ¥876, kezelés ¥615 - ez talán a deréktámasz lehet - és képalkotó diagnosztika ¥1068). Teljes megkönnyebbülés. Hozzá kell tegyem, ez az összeg is csak azért van, mert mint állandó lakhellyel rendelkező, itt elő diák köteles vagyok csatlakozni a Nemzeti Egészségbiztosításhoz, amiért is havi ¥1100-t kell fizessek (lévén rendszeres jövedelmem nincsen, különben abból állapítanák meg a lakhelyem szerint illetékes hányaddal) és ezért cserébe az orvosi ellátások díjának csak 30%-át kell magam álljam. Mint Bencétől megtudtam, ez kb tíz éve még csak 10% volt.. Hiába, itt is emelkednek az egy főre jutó költségek..

Megkérnek fáradjak egy pár méterrel odébb, ahol a számomra felírt gyógyszercsomagot átvehetem. Szintén a sorszámom alapján szólítanak, de már készen is van, direkte angolul feliratozva csak nekem (=ostoba gaijin, már megint) és azért biztos ami zicher, még el is magyarázzák, külön megmutogatva melyik micsoda.

Mindeközben soha senki nem felejt el mosolyogni, mondanom sem kell. Éppen ezért fontos hozzátegyem, hogy az általam oly sokat emlegetett "ostoba gaijin, már megint" igazából nem őket minősíti, hanem engem és ez egyfajta szarkasztikus önirónia részemről. (Na jó, azért sokszor tényleg így gondolják. Persze akkor sem felejtenek el kedvesen, elnézően mosolyogni..)

Mitake hiking

Egyelőre most csak a képek, aztán majd fűzök hozzá némi kommentárt is igérem.

Addig is gyönyörködjetek az őszi japán vidéki táj szépségében.

Én meg igyekszem felgyógyulni lumbágómból..

A levél

A minap a következő levelem érkezett e-postán az egyik helyi, laborombeli hallgatótól: (angolul jól értők kedvéért berakom az eredeti szöveget is, hogy érzékeljétek az eredeti ízt. Meg persze volt japán változat is, de attól megkímélek mindenkit, ráadásul magam sem igazán értem még.. :)

"We must have the end-of-the-year cleaning the Lab on December 25th.

(We tried to arrange the day on the 22nd but we could not make it because of the class schedule of M1 students.)
Basically all of us are supposed to join this annual event as a part of essential Japanese tradition. Only those who cannot manage to join are for exceptionally, unavoidable reasons.
If so, please send e-mail to Iwatsuki immediately describing your reason.
I will let you know more concrete information later.

We will begin the cleaning from the morning until the evening (It depends on how seriously you work). And will have a coffee break around 3pm with sweets (expensive ones) that Fujioka-sensei will kindly offer us. After we finish cleaning-up, at night(around 7pm?), we move to the Forget-the-year party that is also a very important event for within Japanese culture, as you may know. We haven’t decided what kind of food for the party. I will let you know about it later.

Thanks,

Iwatsuki"

Nos, igyekszem jó fordítást készíteni..

"December 25-én meg kell tartsuk a szokásos év végi nagytakarítást a Laborban.

(Próbáltuk 22-re szervezni, de nem jött össze, mert az első éves diplomázóknak órájuk van aznap.)

Alapvető elvárás, hogy mindenki csatlakozzon ehhez a fontos, évenkénti Japán hagyományhoz.
Kivéve azokat, akik valamilyen kivételes, elkerülhetetlen ok miatt kénytelenek kimaradni. (Vajon mi lehet erre elég elfogadható ok?)

Ha ezen eset áll fenn, kérlek küldj egy e-mailt azonnal ezen ok meghatározásával.
Pontosabb információkról később értesítelek benneteket.

Reggel kezdjük majd a takarítást, ami estig tart (ez azon múlik, mennyire komolyan veszitek a munkát).

Délután 3-kor tartunk egy kávészünetet némi édességgel (drágákkal), melyeket Fujioka professzor (a labort vezető professzor) szíves felajánlásával kapunk.

A takarítás után este (7körül?) a Felejtsd-el-az-évet (évbúcsúztató) partira megyünk, ami szintén egy nagyon fontos esemény a japán kultúrában, mint talán már tudjátok. (na talán majd itt kezdődik a nap kellemes része..)

Még nem döntöttük el, milyen étellel készüljünk a mulatságra. Erről majd később tájékoztatlak benneteket.

Köszönettel,

Iwatsuki"

Nos, WELCOME TO JAPAN! :D

ui: Azért nézzük a jó oldalát a dolognak. Valószínűleg itt töltöm a Karácsonyt és ahelyett, hogy itthon (a koliban) egymagamban azon keseregnék, miért nem vagyok otthon a szeretteimmel, jó társaságban lehetek, biztos vicces lesz, még ha takarítani is kell. Az édességek tuti különlegesek lesznek, ismerve a profot. Az évbúcsúztató muri pedig csak jó lehet. Ergo: gyorsan elröppen a nap és az ember(lánya) nem szomorkodik... Egyébként meg csak csendben, halkan teszem hozzá, hogy szombat délutánonként van egy órám az egyetemen..

Közkívánatra - ráadás

No csak egy kis mellékes, így mászás után. Ma be lettem mutatva (macska meg fel van mászva a fára és a farka le van lógva, persze..) Naito san-nak, aki az egész Pump hálózat tulajdonosa. Szemmel láthatólag nagyon boldog, hogy egy gaijin lány látogatja a tulajdonát és mint megjegyezte, látja gyakran jövök. Na és hát ő ettől teljesen meg van hatódva.. Elmesélte, már járt Ziller-billerben és nagyon tetszett neki, nyáron megint készül Ejrópába. És hát mondtam neki, ha arra jár, nagyon szívesen elkalauzoljuk. És ettől még boldogabb volt.

Na és csak gyorsan még egy kép, amit futva csináltam az előtér melletti shop egy részletéről. Egész pontosan a mászófilm kínálat egy részéről és a mászócipő kínálat egy negyedéről.. Na jóccakát!

Közkívánatra

Elérkezett az idő, hogy beszámoljak mászós lehetőségeimről és eddigi kalandjaimról Tokyō-ban. :)

Már otthon jó előre kutatásokat végeztünk a témában, vajon mik is lesznek a lehetőségek. Kétség nem fért hozzá: lehetőségek lesznek, szép számmal.

Szinte azonnal sikerült megtalálni ezt a tokyō-i hálózatot. Hmm, jónak ígérkezett, már első látásra is. Két hely elölmászásra (az egyik világversenyek rendezésére is alkalmas) és két hely csak boulder. Ezek után nem is nagyon törtem magam, hogy más helyeket találjak. Persze mint azóta kiderült, kb havonta nyílik egy-egy új hely..

A térképen való beazonosítás után, persze miután már itt voltam, kiderült, az egyik elölmászós hely szinte útba esik a koli és az egyetem között. No, nekem sem kellett több. Rábeszélve Bencét, hogy csatlakozzon, egyik kellemes szombat délután nekivágtunk.

Ez sem indult könnyen, mint itt semmi sem. Előbb regisztráltunk ¥2000-nel (kb 4000 FT), majd ezután jött a belépődíj. (Bocs, hogy ilyen anyagiaskodásba bocsátkozom, csak szeretném, ha mindent átfogó viszonyítási alapotok lenne. Hozzáteszem, a forintra történő átváltás csak elméleti segítség, ugyanis mindenben igaz az, hogy az itteni árak vásárló-értéke számszerileg megegyezik az otthoni forintban megadottakkal. Azaz: ez a ¥2000 olyan, mintha otthon 2000 Ft-ot fizettem volna egy örökös klubtagságért..) A belépődíj igen praktikusan sávokba osztott aszerint, hogy

(a) felnőtt/egyetemista/középiskolás/kisiskolás a delikvens (ebben a sorrendben nyilván csökken az ár) ill.

(b) hétvégén egész napra/hétközben napközben/este fél 7 után/este 9 után szándékozunk-e mászni (itt is a csökkenő értéksorrend szerint felsorolva). Láthatjátok, egész logikus. Üzenem az otthoni üzemeltetőknek eme rendszer megfontolásának szükségességét! Természetesen bérletek is kaphatóak: 11 alkalmas korlátlan (10 áráért), havi - bankszámláról történő rendszeres utalással (sic!) -, féléves és éves. Utóbbi három abban a változatban is, mikor a hálózat összes terme szabadon használható (megjegyzem mindezt kb max 15%-os felárért..).. no comment.. :)

Ezután meg kellett tekintsünk egy kb 15perces rövid filmet, amit a helyi alkalmazottak állítottak össze, a teremhasználat biztonságtechnikájáról. Mivel először voltunk ott, beülő/cipő/zia bérlése ingyenesen biztosított volt. Kötelet sajnos bérelni nem lehet.

Az is kiderült ám, bár ez egy elölmászós hely, fenn a galérián van egy kb BoulderKlubnyi boulder hely is. Wow! Ezentúl ha csak boulderezni szeretnék mégis, nem kell kétfelé járjak. Kiváló!

Bele is csaptunk a sűrűjébe. Mivel nem volt saját kötelünk, toperope-ozni voltunk kénytelenek. De nem sokáig. Némi makrancos (cicás) kötéllel való vesződés közben ott termett egy helyi hölgy és felajánlotta szíves segítségét. Szó szót követett, összeismerkedtünk, lényeg a lényeg, azóta is velük mászom, lévén most sincs saját kötelem még. Igen kedvesek, segítőkészek, minden barátuknak azóta már bemutattak, akik mind szívesen biztosítanak, ha épp kell. Csak úgy röptében: Shino san mint kiderült 55 éves, kb 150 cm, szerintem nincs 45 kg, futkos a Tsunami nevű falon a (IX+)-okban. Idősebb nénik, komolyan, nem túlzok, a maguk max 140 cm-es magasságukkal és min 55 évükkel a (VIII)-asokban.. Hát igen, van még hová fejlődjünk. Fujie san-nal mászom leginkább (aki kitalálja Fujie san hány éves, jutalmat kap és ezután eredményt is hirdetek az eddigi találós kérdések megfejtésében). De biztosított már Japán négyszeres jégmászónője is, bibibííííííí! :D

Sajnos sziklára még nem sikerült kijutnom velük, szombatonként ui órám van az egyetemen, és ugye első a kötelesség. De vannak olyan kedvesek, hogy legközelebb vasárnapra szervezik a túrát, hogy tudjak csatlakozni. Már alig várom, hogy mondjuk Thaiföldre mehessek velük, itt csak ez van Arco helyett.. Na jó, nem húzom senki idegzetét tovább, megyek és mászom inkább!

Ja és azt majd elfelejtettem: vannak ám igen ösztönző üzenetek az öltözői galéria tartózkodójában elhelyezve..

(Azért, megvallom őszintén: hiányzik néha Tardos, Geri, Gesztes és a többiek, Kotecnik-ről nem is beszélve. De talán jut még azokra is bőven idő ebben az életben!)

Gyanús egyedek

"Hívd a 110-et, ha gyanús egyént észlelsz!" - mondja ez a kis egyenruhás, sárga egérke. Aki talán leginkább egy marslakóra hasonlít, de igazán a fene se tudja micsoda.

Ez azon plakátok egyike, mellyel a hatóságok minden bizonnyal a terrorizmus ellen próbálnak védekezni. Vélhetően az utcai, köztéri szeméttárolók hiánya is ennek a jól megfontolt stratégiának a része, pontosabban nem-része. Utóbbi mindenesetre elég kiborító tud lenni, mikor a kiérdemelt, megvásárolt, majd in-situ elfogyasztott üdítő, forró ital, netalán édesség csomagolásától szeretnék megszabadulni, de nem tudok. Magammal kell vigyem legalább az állomásig, ahol a fellelhető italautomata mellett természetesen mindig van egy, természetesen szelektív, italos-doboz hulladékgyűjtő. (Itt meg kell jegyezzük, Tokyo nagyon tiszta város, ami vélhetően ennek a kimunkáltságnak is köszönhető. Olyannyira, hogy mikor a vonaton már nincs hol kapaszkodni, csakis az ajtókeret felső pereme áll rendelkezésemre, nem fenyeget az a veszély, hogy legalább egy szem por is jut nekem. Alig várom, mikor jön el az az idő, mikor nekem kell Karácsony napján a labort kitakarítanom... :)

Visszatérve a kiürült palackhoz. Rosszabb esetben hazáig viszem, ami már csak azért is rosszabb, mert otthon - a kollégiumban - még véresebben komolyan veszik a szelektív hulladékgyűjtést.

Lássuk csak: külön dobozba kerül a papír∕folyóirat∕tejesdoboz, ez utóbbi szigorúan és csakis kimosva, az e célra fenntartott és odakészített (nehogy elfelejtsük) ollóval szétvágva (ha valamelyik kóbor apáca ezt mégis elmulasztja, másnap mindenki kap a postaládájába egy udvarias levelet, miszerint legyünk szívesek az odakészítettet erre a célra használni), majd laposra hajtogatva. Következő tároló a kartondobozoknak, ugyancsak szétvágva, laposra hajtogatva. Jönnek a műanyagok: külön a PET palackok és természetesen külön az egyéb éghető/gyúlékony/tűzveszélyes (combustible) hulladékok. Ez utóbbi már csak azért is igen konfúz fogalom lehet az itteni emberek agyában, hiszen a fa is éghető, azt mégis máshová tesszük. Persze lehet, csak az angol fordítás rossz, a kanji-k világában nem vagyok még ilyen jártas. Ha már a fánál járunk, jöhetnek a szerves hulladékok: ételmaradék, kávé-, tea-zacc és az elmaradhatatlan, egyszer-használatos evőpálcikák mehetnek egy helyre. Fémhulladék, azaz italosdobozok illetve a népszerű, igen gyors energiát vagy vitaminforrást biztosító zselék (megvallom, én is rájuk szoktam) alu-fólia-szerű csomagolóanyaga - újabb rekesz. Törött üveget, szúró-, vágó- illetve egyéb hasonló ön- és közveszélyes tárgyakat kéretik gondosan becsomagolva egy már ki tudja hányadik gyűjtőben elhelyezni! (Szimplán csak kiürült üvegpalackkal még ma sem tudom mit kezdjek, persze azon kívül, hogy kéretik szépen elmosni előbb.) ... Remélem, már nagyon fáradtok... Megunt esernyőnket (már pedig ez az otthon talán szokatlan helyzet itt igen sűrűn bekövetkezhet, itt ugyanis ezekből is van "eldobható", vagy legalábbis váratlan helyzetekben bárhol igen olcsón megvásárolható, Az Átlátszó Műanyag Esernyő - amire otthon mindig vágytam, itt azonban akkora közhely, hogy már nem is érdekes), szóval megunt esernyőnket is legyünk szívesek anyagaira szétdarabolva külön eldobni. Ha esetleg megunt ruhatárunktól, számítógépünktől, TV-nktől, biciklinktől, bútorunktól vagy bármilyen méretes tárgytól szeretnénk megszabadulni, a megadott telefonszámon vagy weboldalon történt regisztráció után, és az igen részletes táblázatban kikeresett díj megfelelő számlaszámra történő befizetése mellett a helyi FKFV Rt. kiszáll és az általunk kívánt időpontban elszállítja azt. Huhhh... Remélem, nem hagytam ki semmit.

Mindez természetesen az egyetemen is így zajlik, első nap nem mulasztották el ugyanezt ott is részletesen elmagyarázni és megmutogatni. Szóval, a szelektív hulladékgyűjtés itt nem piskóta, és minden egyes alkalommal, mikor szeretnék megszabadulni valamitől, attól rettegek, valaki figyel, lesi minden mozdulatomat, vajon ez a tudatlan gaijin (külföldi) már megint mekkora bakit vét..

Minden bizonnyal, én is gyanús egyed vagyok.

Fujiyama

Több napos esőzés és hideg után végre újra jött a napsütéses, meleg idő tegnap.

Olyannyira, hogy mikor reggel felébredtem és kinéztem az ablakon, nem is hittem először a szememnek: teljesen tiszta, gyönyörű kék ég! Annyira meglepő volt, hogy muszáj volt a hőmérsékletet is ellenőrizni, valóban 20°C felett járunk-e megint. És tényleg!

Ám a történet itt nem ér véget, hiszen abban még semmi különös nincsen, hogy jó az idő és meleg van. (Oké, oké, tudom otthon örültök, ha 15°C felé keveredik a nap. Hát, ez van.)

A vonatból álmatagon bámulva kifelé - még mindig benne vagyunk az intenzív workshopban, de erről majd később -, egyszer csak ott volt. Annyira meglepett, el sem hittem: ez tényleg az?! Ott állt a távolban, teljes hófedte pompájában, hihetetlen kontrasztban fehérsége és a vakító kék ég! Igen, a Fujiyama! Elkezdtem valóban gondolkodni, azt látom-e tényleg, amit gondolok, nem-e valami emberalkotta, mesterséges monstrum a távolban. Meredek élét mintha vonalzóval rajzolták volna oda, egy színpadi előadás hátteréül. Nem is csoda, hogy MINDEN hagyományos ábrázoláson ott van a háttérben. Egyszerűen: uralkodik.

Legnagyobb sajnálatomra nem volt nálam a fényképezőgépem, csak a telefonomat tudtam használni. De most már tudom: ha ennyire tiszta idő van, akkor indul a vadászat, feltétlen. Addig is, érjétek be ezzel. Aki megtalálja Őfelségét a képen, jutalmat kap.

Kiskacsa

Miszerint Japán a fejlődés és a csúcstechnológia hazája, közismert tény. Nyilvánvalóan igaz ez az autóiparra is.

Ám én most valami sokkal érdekesebbet mutatok nektek, a design és a sebesség megszállottjainak. Megvallom ugyanis, én ebbe azonnal beleszerettem.

Ha a jelszó az, hogy "JDM - Japanese Domestic Market" rules, na én erre ezt felelem: mindent bele!

Tokyo

Tokyo korábbi neve a történelem során Edo.

Edo fejlődése 1570-ben kezdődik, mikoris Tokugawa Ieyasu a Kanto regió daimyo-jává, azaz hűbérurává, majd 1603-ban shogun-ná, azaz katonai kormányzóvá lép elő. Az ő erőfeszítésének köszönhető, hogy az út- és csatornarendszer kiépítése, a városépítés kezdetét veszi.

Edo városszerkezeti tervezésének módszere egy hagyományos ideát követ, melynek neve Shijin-souou.

Eszerint a négy kardinális égtájhoz egy-egy ősi, kínai mítikus állat rendelhető: az északi hegyeké Genbu, a fekete harcos, a keleti

ré Suzaku, a vörös főnix, míg a nyugat felé vezető utat Byakko, a fehér tigris uralja. Az a földrajzi hely, mely az említett követelményeknek megfelel, ideális helyszínévé válik egy város alapítására. Az ősi Kyoto is ugyanezen elv alapján épült.

Edo esetében azonban, sajnálatos, de nem volt egyetlen nagy hegy sem északra. A leleményes japánok gondoltak egyet, és azt mondták: neve

zzük ki a Fuji-t, ami valójában dél-nyugatra van, Genbu-nak. Ezzel az É-D tengely 110°-os órajárással ellenkező irányú elforgatásával máris megoldották minden gondjukat, hiszen az egyébként északra levő Hirakawa folyó lett Seiryu, a keleti oldalon található Edo öböl Suzaku, és a Kyoto, azaz dél felé vezető Toukaidou út pedig Byakko.

Mi ebből a tanulság? ... Nos, inkább mindenki vonja le saját maga következtetését!

Házi kedvencek

Tizensok órás repülőút után, esős időben, a csomagomat vonszolva egy igen érdekes körülmény ütötte meg a szememet azonnal a vonatállomástól a kollégium felé jövet.

A történethez hozzátartozik az a tény, hogy ez az útszakasz körülbelül 1 km távolságot jelent, időben kifejezve tehát 10-12 perc séta, ha a saját megszokott tempómat veszem figyelembe.

Nos ez alatt a "röpke" idő/távolság alatt lehetetlen volt nem észrevenni, amint nagyjából negyed kilométerenként egy-egy kicsi állatklinika/kozmetika szegélyezi az utat. Hmmm, gondoltam, ez elég meglepő. Hogy a helyzet komikusságát még világosabbá tegyem, tudnotok kell, ezek amolyan "kirakat állatkozmetikák". A (tényleg) kirakatként értelmezhető ablakokon át, az érdeklődő megfigyelő nyomom követheti egy, olykor egyszerre több, házi kedvenc kicsinosítását: nyírás, szárítás, bodorítás, amit a lelkes gazdi éppen megkívánt. Most, hogy így írom ezeket a sorokat, eszembe jut gyermekkorom egyik kedvence, Pitypang, az oroszlán, aki Zsiráfhoz készülvén vendégségbe, fodrászhoz ment...

És nehogy azt higgyétek ám, ezek a helyek üresen konganak! Minden sétám során - az egyetemre menet vagy onnan jövet - mindegyikben akad vendég! A gondos gazdi pedig közben türelmes vár az előtérben - talán elolvassa közben kedvenc mangasorozatának legújabb számát -, majd a sampontól illatozó kedvencet boldogan átveszi, nem felejti el ráadni cuki kis kabátkáját és büszkén távoznak ők ketten.

N.B. Szememben már kutyának nevezhető ebet eleddig nem sokat láttam, tán egy kezemen meg tudnám számolni ezeket az eseteket. Chiwawa-k, pudlik és egyéb ölebek, hajrá!

Gondolkozzunk el azon a tényen, és az esetleges összefüggésen, hogy Japán népessége csökkenő tendenciát mutat még mindig, ha jól tudom.

Mindenesetre, ez is azon jelenségek egyike, ami kawai! (a magyar cuki, cukimuki, édibédi stb fogalmak japán szépség-megfelelője). Na ezt tessék überelni, hajrá magyarok!

Elkezdeni mindig nehéz

Nos hát elérkezett az idő: elkezdem.

Meg kell hagyni, nem könnyű, mint ahogyan mindent kezdet nehéz. Tokyoban vagyok, lássuk csak: MÁR három hete! Persze ez alatt az idő alatt már rengeteg minden történt, megszoktam a kollégiumi szobám, beindult az élet az egyetemen is, sőt mint talán páran érzékeltétek, a Facebook-on már néhány képet is a köz elé tártam. Így hát most kicsit bajban vagyok, miről is kéne meséljek elsőként..

Mindenesetre a célom az, hogy megpróbáljak számot adni a Tokyo-i mindennapokról, a

Tokyo-i mindennapjaimról nektek: rokonaimnak, barátaimnak és mindenkinek, akit erre a blogra hoz a sorsa. Két év hosszú idő, még magam sem tudom felfogni igazán. Minden bizonnyal mégis gyorsan fog telni, hiszen az élmények, tapasztalatok hada vár rám.

Bízom benne, sokan tartotok majd velem ebben a kalandban. Hogy ez valóban így legyen, én mindent tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy fenntartsam érdeklődéseteket.

Nos, akkor elkezdem.

Kívánom mindannyiónknak, ahogyan a japán mondás tartja:

Ganbatte kudasai! - Kérem, tessék küzdeni!