2010. november 29., hétfő

Nikkō és természeti környezete

Már régóta készültem erre az utazásra, mostanra sikeredett. Nem bántam meg, mert tudtam: így a nyár kitolódásával, a Tōkyō-ban még nem élvezhető kōyō (őszi színek) itt már javában tombol majd.

Így is lett, hiszen a Tōkyō-tól kb 140 km-re lévő, Tochigi prefektúra fővárosában általában 4-5°C-kal hidegebb van, mint a metropoliszban. Japán talán egyik legkedveltebb turista célpontja, mind az itteniek, mind a külföldiek számára. Nemcsak történeti múltja és számtalan kultikus helye miatt, de a túrázóknak is rengeteg lehetőséget tartogat. A Rinnō-ji templomot 766-ban, a Chūzenji templomot pedig 784-ben alapították. Az akkori kicsiny település ezek köré szerveződött. A Tōshō-gū szentély, mely Tokugawa Ieyasu sógun mauzóleumát rejti, 1617-ben készült el és ekkortól kerül igazán a hely a látogatók figyelmének központjába már az Edo korban (1603-1868).

Területe alapján - 1450 km2 - a harmadik legnagyobb vidéki város Japánban, Takayama és Hamamatsu után. A környező hegyvidék és számos vízesése miatt Japán egyik igen fontos vizienergia forrása. Bár a környék hegyeit már Shōdō Shōnin szerzetes szentté nyilvánítja - akinek a nevéhez fűződik a Rinnō-ji templom alapítása - csak a Meiji periódus kezdetén (1868-1912) kerül Nikkō Világörökség helyszíneinek környéke védettség alá, és majd csak 1934-ben jön létre hivatalosan a Nikkō Nemzeti Park.

Képes beszámoló itt.

2010. november 7., vasárnap

Tori no ichi avagy a kakas napja

A legelső vásárokat az Edo-kori külvárosban, Hanamatamura-ban tartották (a mai Tokyo Adachi-ku Otori szentély-nél). Eredeti formája a parasztok hálaadó aratási fesztiválja. Ezen a napon az Ujiko (a helyi istenség védelme alatt állóak) egy kakast ajánlottak fel Hanamata Washidaimyojin-nak, majd a leghíresebb templomhoz, a Senso-ji-hoz mentek Asakusa-ba és szabadon engedték az összegyűjtött kakasokat a templom előtt.

Szamurájok és városi polgárok járultak minden év végén az Otori szentély főkapuja elé, gyülekeztek előtte az utcán. Ám 1776-ban a kormányzat gyülekezési tilalmat hozott törvénybe arra a helyre vonatkozólag. Így a virágzó ünnep
lassanként Hanamatamura-tól a szintén Asakusa-beli Chokoku-ji Tori no Ichi-jébe költözött. 酉の市 (tori no ichi), azaz Madár Nap, ahol a 酉 (tori) kanji jelentése például nyugat, madár, a kínai zódiákus tizedik jele illetve bor; az 市 (ichi, ejtsd: icsi) kanji pedig vásár-t vagy város-t jelöl.

Ma a Tori no ichi híres évenkénti ünnep, mely novemberben kerül megrendezésre a kínai naptár szerinti kakas napján, minden tizenkettedik napon. Tehát általában kétszer kerül rá sor és természetesen az első a legfontosabb. Azt mondják, ha a kakas napja háromszor jön el, arra az évre tűzveszedelem vár (megjegyzem a tavalyi ilyen év volt, tűzről nem tudok).

Vásári jellegzetességek. A legfontosabb a kumade, ami egy gazdagon díszített bambuszgereblye, a boldogság és jószerencse begyűjtője. Fontos: ha valóban el akarjuk érni a kívánt hatást, évente nagyobbra kell cseréljük a már meglévőnket!
Hagyományos fesztiválételek a kashiranoimo -kb "csodakrumpli"-, a koganemochi -aprópénz (alakú) rizssütemény-, mely utóbbit sajnos már nem készítik. No és persze manapság nem maradhat el a yakisoba, vagy az oden, mint a legalapvetőbb téli eledel, és a rengeteg pálcikára tüzdelt tengeri finomság.
Bővebben az esemény történetéről angolul itt olvashattok.

Nos bár a mi esténk nem a hagyományos Asakusa-ban telt, hanem Shinjuku-ban, kellően emlékezetes marad. A vásári élmények után az idő a reggeli első vonatig főként Shinjuku Aranyutcájának egyik bárjában illetve az itteni Cat Cafe-ban töltődött. Utóbbiról kicsit bővebben érdekességképpen. A hajnal fél hatig nyitva tartó szórakoztató egység fő látványosságai természetesen a macskák. A különféle egzotikus fajtájú cicákat csak kézbe nem vehetjük, ellenben bármi mást csinálhatunk velük: simogathatjuk őket - már ha hagyják magukat ugye -, játszhatunk velük, fotózhatjuk őket - vaku nélkül persze -, etethetjük őket. Természetesen a hely lévén kávézó, alkoholmentes italokat is árusítanak, illetve rendes japán egységhez méltóan képregényeket is olvashatunk. A nyitvatartási időt és az árát tekintve (első óra ¥900, majd minden megkezdett negyedóra további
¥200) pedig azt gondolom, a legolcsóbb tokyo-i éjjeli szállás az internetkávézók mellett. Ezen elmélet pedig igazolva is látszódott, hiszen két leányzó ott szundikált az egyik sarokfotelban. Meg kell hagyni, nagyon tiszta a hely, semmi cicapisiszag, a macsekok pedig ápoltak és gyönyörűek. Arra gondoltam, én ezt a bizniszt exportálnám otthonra!

Képes beszámoló itt.

2010. október 21., csütörtök

Sekidobashi bicikli bolhapiac

Facebook-on derült ki, Irimiás Balázs éppen Tokyo-ban időzik. Fussunk össze! Azt javasolja, találkozzunk másnap Japán legnagyobb bicikli bolhapiacán, ahol kora reggeltől ő maga is árul. Miért is ne?

Ha korán reggel nem is, lévén szombat, még dél előtt sikerül útrakelni. Nem kell messzire menni: Nakagawara Nakanoshima-tól (ahol lakom) kb. húsz perc vonattal. Az idő pompás, napsütés, nagyjából 25 fok. Október közepéhez képest kifejezetten meleg van. Abszolút tökéletes kis túra lehetne, ha már lenne bicajom. De sajnos nincs.

Amit a piacról tudni érdemes. Kétszer egy évben kerül rá sor, április és október harmadik szombatján, a Tamagawa folyó medrében. A szakavatottak azt mondják, Japán legnagyobb biciklipiaca. Hajnalban már beindul, ha igazán jó vásárt akarunk, érdemes 8 óra előtt érkezni. Régi vagy új, dizájn vagy retro, rész vagy egész - itt minden megtalálható! És határozottan ajánlott azonnal megvenni valamit, amit találunk, mert egy ötperces "tovább-nézelődöm-séta" után már garantáltan hűlt helyét találjuk csak a kiszemelt vásárfiának.

Így járok én is. Ha elég bátor lettem volna az első pillanatban, ma boldog tulajdonosa lehetnék egy eredeti, a Panasonic által gyártott Mountain Cat-nek, mindössze ¥5.000-ért! Kompletten felszerelt mountain bike-ot Tokyo-ban ennyiért semmiképp sem találnék. Igaz, már ette a rozsda, de ahogyan Balázs állítja, ez még a Himaláján is átkel, ha kell - és én hiszek neki. Nos, erről sajnos lecsúsztam, szó szerint öt perc múlva már nem volt meg. Csak remélhetem, lesz még hasonló szerencsém és hasonlóra lelek. Ha más nem, áprilisban biztosan ott leszek a következő vásáron!

Még több a piacról más tollából itt.
Saját képeim pedig itt találhatóak az eseményről.

2010. október 11., hétfő

Itt van az ősz...

"... itt van újra, szép mint mindig énnekem. ..."

Nos azzal, hogy eltelt egy év, újra az őszi napokba érkeztünk. Bár a nappalok még igencsak izzasztóak tudnak lenni, az éjjelek már hűvösek. Előkerül a pehelydunyha - igaz, még csak a vékonyabb verzió - és a pihemamusz. És most, hogy "emberivé" vált a hőmérséklet, meglepő módon nyílni kezdenek az otthon nyár tájékán megszokott virágok. És lám-lám, fura állatkák is előkerülnek.

Újabb képes beszámoló a japán kerti flóráról-faunáról itt.

És egy rövid hír. Örömmel jelentem, a pár hete a recycle boltban ¥800-ért (kb. 2
000 Ft) vásárolt Coleman Avior X1 egyszemélyes sátor kiváló állapotnak örvend (talán egyszer, ha használhatta előző gazdája, éppen hogy sáros két pecke), mindene megvan, összeállítása egyszerű, használata széleskörű, praktikus. Mellesleg rákerestem, egyébként még a japán amazonon is több mint ¥13.000-ért vesztegetik. Éljen a sikeres vásárlás, éljenek a sikeres vadászok!

2010. szeptember 22., szerda

Bert

Bert nem más, mint egy medve. Nem ám akármilyen medve ám: vélhetően - és sokak egybehangzó véleménye szerint is - a legédesebb maci a földkeregségen. Mondhatni cuki, azaz kawaiiii...

Ráadásul története is igen megható. Ő ugyanis egy szerencsejáték-automatából származik. Igen, ez komoly.
Japánban köztudottan igen népszerű a pachinko. A pachinko nem más, mint egy nyerőgép automata, hasonló a pinball-hoz. A lakásnyitól a csarnokméretűig különféle formátumú intézményekben megtalálható, végeláthatatlan sorokban állnak egymás után a játékgépek. Ha egy ilyen "létesítmény" mellett elhaladok és éppen kinyílik az automata ajtó egy látogató érkezésére, már ettől a pár másodperctől az őrület kerülget. Ugyanis a benti zaj - mit zaj, lárma; mit lárma, hangzavar - szinte robbanásszerűen tör ki, azonnali halláskárosodást okozva. Nem is értem, hogy a bent tartózkodók - egyértelműen függő, játékalkoholista emberek - hogyan képesek még a normális frekvenciájú beszédhang érzékelésére?!

Nos ehhez hasonlóan vannak ún. gému szentá (game center) helyek, ahol egyéb szerencsejátékgépek élvezhetők - természetesen végtelen sok pénz elköltésének lehetőségéért cserébe. Ezekben próbálkozhatunk a legnépszerűbb kabalafigurák legutolsó verziójának kihalászásával - Hello Kitty, Miffy, Doraemon stb - vagy szórakozhatunk dobgépeken akár. Nos Bert is egy ilyen kivadászós gépből származik. Természetesen én nem mertem belépni a "szentélybe" - elkerülvén a halláskárosodást -, csak a bejáratnál elhelyezett, kültéri egységnél próbálkoztam. Szerencsére szerencsésen.

Azóta persze Bert számos kalandban vett már részt. Ezekről képes válogatás itt található.
Aki pedig a további kalandokra is kíváncsi, Bert alig várja, hogy rengeteg barátja legyen a facebook-on... Ott Bert von Bear néven találjátok.

2010. szeptember 3., péntek

Félidő

Félidő. Szűk hónap híja az egy évnek, hogy Japánban élem az életem. Egy év! Kimondva hihetetlen hosszú időnek tűnik, mégis, mintha egy hónapja se lenne, hogy leszállt velem a gép.

Félidő. Igaz talán ebben az esetben inkább már a második felet tapossuk. Úgy értem, a japán nyárét. Ami pedig, minden képzeletet felülmúlva, de tényleg rettenetes. Hőség a javából, amit csak fokoz a magas páratartalom. Számszerűsítve a helyzetet, még mindig mindennapos a közel 40°C-os vagy annál magasabb hőérzet, minimum 70%-os páratartalommal. Szószerint a hőguta kerülget odakint! Odabent pedig, naja. Hát a légkondícionálással kell megküzdenem. Itt ugyanis nem élet az élet légkondícionálás nélkül. Az üzletekben - még ha az ajtó tárva nyitva is és magát az univerzumot kondícionálják! -, az egyetemen és ami a legszörnyebb, a vonaton! Az ember lánya izzadtan-vizesen odajut végre, hogy felszálljon a vonatra, örvend, mennyivel jobb lesz odabent, aztán hirtelen megcsapja a csontig hatoló, nem több mint 22°C! És hát ez a kinti hőérzet után, valljuk be, nem egy leányálom. Nem véletlen, hogy a japánok is állandóan megfázással küszködnek még nyáron is. Persze vannak - általában a második és az utolsó előtti kocsik - gyengébben kondícionált kocsik is, amik azért elviselhetőbbek. Erre utaló jel az adott kocsin illetve jobb helyeken a peronon a kocsikat és az ajtókat jelző felfestéseken - igen, itt ugyanis a vonat centire pontosan ott áll meg mindig, ahol neki kell - található. És ez az állapot, az úgynevezett nyár, legkevesebb még szeptember végéig fennáll... Ganbatteru - igen, igyekszem túlélni...

Ami pedig ittlétem félidejét illeti, egy igen konkrét változással jár. El kellett költözzem, ugyanis a kollégiumban csak egy évet maradhattam. És ha már több mint kétszer annyit kell költsek a bérletre, mint amennyit ezidáig a kollégiumra költöttem - ez egészen pontosan télen, azaz a fűtési szezonban, sem haladta meg a ¥22.000-t, ami összegért egy hónapig Japánban esetleg a híd alatt lehetne lakni -, szóval ha már így alakult, úgy döntöttem, a mászóterem közelébe költözöm, hogy legalább a közlekedésbe ne kelljen annyi pénzt fektetnem. Elég könnyen sikerült egy megfelelő helyet találni, körülbelül két perc sétára a gym-től. Az ügynökség, ami egy családi vállalkozás, lassan már mintha a családom lenne. Nemcsak hogy kedvesek és mindenben segítenek - mindent elmagyaráznak, ajánlottak recycle shop-ot a szükséges gépek, berendezések beszerzésére, lealkudták a japánban szokásos három hónapnyi reikin illetve shikikin (vissza nem térintendő hála- és kulcspénz)-t egy hónapnyira, megjavíttatták első kérésre már másnap a csöpögő csapot stb stb -, de odáig merészkedtek, hogy saját maguk felajánlottak az első pillanatban a költözéshez a céges autót. Amiért utólag nem voltak hajlandóak pénzt elfogadni - személyautó bérlése esetén is ¥10.000 alatt biztosan nem lehetne megúszni, a költöztető céget nem is említve -, sőt még ők voltak zavarban, mikor közöltem, a tankot feltöltöttem - ami félig volt és ha 5 liter használódótt el. Szerintem azt hihették, a pénzt akarom elkérni a tankolásért, azért mondom és nem hitték el, hogy én ezt így látom jónak, minimum! Így hát ragaszkodtak ahhoz, ha bármikor legközelebb szükség van az autóra, vihetem és legközelebb legyek szÍves ne tankoljak már.
És persze ennek fényében megtörtént az első autóvezetési élmény is Japánban. Ami számomra nemcsak a balos forgalom miatt volt újdonság, hanem mert életemben először vezettem automata sebváltós kocsit. Milyen volt? Nos a baloldalt azonnal meg lehet szokni - kivéve hogy elég könnyű irányjelzés helyett ablakot mosni :) -, bár az autópályán azért elsőre biztosan zavarban lennék. Ami pedig az automata sebváltót illeti, naja: a vicc kategóriát súrolja, mondjuk így. Akár az orromat is túrhatom vezetés közben. Tegyük hozza, a Tokió-i forgalomban - városban szinte mindenütt a megengedett sebesség
40 km/h illetve minden utcasarkon lámpa van - elég nyűgös lenne állandóan sebességet váltani. De, éppen ezen okból kifolyólag, mégiscsak jónak tűnik azon ötletem, hogy itt szerezzek jogosítványt nagymotorra és jöjjek bele a vezetésébe, mint kiskutya az ugatásba.

Előzetes képek a lakásbérletről itt. Ha minden igaz, hamarosan lesznek bútorozott fotók is, mikor látogatóba jönnek a barátok.

2010. augusztus 12., csütörtök

Affér a szervvel

Éjjel 10:45 körül. Haladok az állomás felé. Az utak lényegében üresek, egy-egy autós, járókelő kószál. Szokás szerint, piros a lámpa, de már majdnem zöld, hiszen a keresztirányú forgalom már áll, átkelek a zebrán. (Abunai! - súgnak össze ilyenkor a helyiek az ember háta mögött. Azaz veszélyes! Még akkor is, ha közel-s-távol egyetlen autó sincs...) Alig teszem meg a következő húsz métert, mikor előttem terem egy keikan, azaz rendőr. Mosolyogva közli, hogy legyek szíves a piros lámpánál nem áthaladni ezentúl. Jó. A mosolyt viszonozva, magyarázkodom. Aztán hirtelen előkerül egy másik szervi képviselő is és valamit nagyon magyaráznak. Közben természetesen már a gaikokujin touroku (idegen regisztrációs) kártyámon rágódnak. Beszélek-e japánul? - kérdezik. Hát, sukoshi (keveset). Igen gyengécske angolba csapnak át, a mosoly odafagyott az arcukra. Valami konferenciáról kezdenek regélni. Közben feltűnik az egyik kollégiumi tutor, Gülmira éppen hazafelé tart. Segítségemre siet, vajon mibe keveredhetett..?! - gondolhatja...
Már az ő káryáját is kitanulták közben, én vagyok olyan kedves, felajánlom leírom a nevem katakana-val a gyűrött iskolai füzetkébe, amibe felróják az adatainkat. Közben Gülmira, tréfásra véve a hangnemet, felveti a kérdést: vajon igazi rendőröknek tetszik-e lenni? .... khmmmm.... Erre persze még nagyobb a mosoly, egyikük elő is rántja az igazolványát - ami persze ezzel az erővel hamis is lehet. Tovább regélnek arról a bizonyos nyolc ország találkozóról - ezen pillanatig fogalmam sincs miről van szó -, és hát ugye ilyenkor minden gaijin gyanús, és különben is miért flangálunk mi ilyen későn egyedül az utcán és mit csinálunk és hol lakunk és mióta és miért és különben is... Abunai! (Veszélyes!) Forrónadrágomban, egy szál kulcscsomóval és egy pénztárcával a kezemben vélhetőleg top assassin-nek (bérgyilkos) nézhetek ki, legalábbis vérprofinak! De minimum 008-as...

Aztán már hazafelé azon tűnődöm, mi történt volna, ha...
a) ezek valóban nem igazi rendőrök
> most, hogy megvan a nevem (amit még talán ki is tudnak olvasni, hála nekem, hiszen leírtam), a címem (ami egyébként szerencsére már csak két hétig él) és a születési adataim, akár jól meg is tréfálhatnak
b) véletlenül nincs nálam a gaikokujin touroku
> (az algoritmus itt újból elágazik)
>> autós rendőri kíséretet kapok a kollégiumig, ahol vélhetően lehetőséget kapok az okmány bemutatására
>> megadhatom a professzorom telefonszámát és talán ő igazol, hiszen ő felel értem itteni tartózkodásom alatt (nyilván örülne egy ilyen telefonhívásnak)
>> helyben megbírságolnak és választhatok a ¥10.000 azonnali megfizetése és tíz év börtön között - és ez most nem vicc, a kollégiumban az internet illegális tevékenységekre való használata esetén (értsd: peer-to-peer fájlletöltés) a lehetséges kiszabott büntetés ezen két lehetőségre van korlátozva (ti melyiket választanátok...?) :D
>> megbilincselnek, betuszkolnak az autóba és bevisznek a legközelebbi örsre, ahol azonnal cellába vetnek egy éjszakára minimum és itt lehetőséget kapok az előbbi két pontban már felvázolt eshetőségek közül valamelyikre...

...

Mindent egybevetve, Japánban az élet nemhiába abunai!

Andrásnak köszönhetően megtudtam, mi ez a hihetetlen fontos konferencia, amiért engem a japán szerv igazoltatott. Röhögni fogtok... Csak mert én sem bírom abbahagyni a fetrengést...

2010. augusztus 4., szerda

Hakone

Néhány hete kerekedtünk fel 'japán anyukámmal' és indultunk útra Hakone-ba, egynapos túra keretében. Erről következik rövid, ellenben képes beszámoló.

"Hakone a turisták japán Mekkája..." És nem hiába. A Fuji-Hakone-Izu Nemzeti Park részeként mind a túrázók, mind az - akár orrfacsaró - vulkanikus gyógyforrásokat kedvelő fürdőimádók, mind a gyermekes családok vagy csak a történelmi régmúltat felidézni kedvelők kedvenc kirándulóhelye, főként hogy a fővárosból könnyen és gyorsan elérhető. Tiszta idő és kék ég esetén - ami valljuk be az itteni páradús nyári szezonban igen ritka - már az odaúton is csodálhatjuk a Fuji san-t, hát még a városka melletti Ashino-tó mellől.

Az egykori Hakone főútvonal része a tó keleti oldaláról induló hegyi út, melyet a Tokugawa Sógunátus alapított 1618-ban. A legnehezebb szakaszként ismert passzázs ma is igen jó állapotban van. Annak idején különösképp nagy jelentőséggel bírt, hisz stratégiai szerepét fokozta, hogy a két fővárost - a hajdani Kyoto és a mai Tokyo - összekötő fő útvonalnak számított.

Számos kultúrális jelentőségei közül tán a legismertebb a helyi kézművességet évszázadokon át népszerűsítő Hakone-doboz, azaz a titokdoboz. Lényege: több - a kettőtől akár a hetvenkettőig is terjedő -, meghatározott sorrendű mozdulatsor elvégezte után nyitható csak. Bennem felmerült a gondolat - bár ez lehet csak női, romantikára hajlamos gondolatvilágom kombinatorikus terméke, ám vélhetően igen meggyőzően hangzik -, a titokdoboz születése nem véletlen, hiszen ha a város mentén elhaladó út stratégiai jelentőséggel bírt, nyilván szükség volt olykor hétpecsétes titkok biztonságos szállítására... Nade mindenkinek a saját fantáziájára bízom a többit.

Ami számomra még inkább érdekessé tette szakmai szempontból is a túrát, az a Romance Car vonat, mely Tokyo Shinjuku állomásáról egyenesen ide repít. A két legutóbbi, forgalomban lévő vonatot ugyanis egy építész, Norikai Okabe és irodája tervezte. Neve bizonyára többet mond, ha megemlítem, ő az a japán építész, aki annak idején Richard Rogers-sel és Renzo Piano-val a párizsi Pompidou Központ terveiért felelt illetve az ő munkája a Kansai Airport is. Voltunk olyan szerencsések, hogy az odaúton az érthető módon legnépszerűbb VSE, majd a hazaúton a Vermeer-kék MSE szerelvényt is élvezhettük.

Összes kép itt.

2010. július 6., kedd

Egy búcsú rövid története

Marcus elhagyott minket. Nem szeretünk búcsúzkodni, hiszen látjuk még egymást biztosan. Biztosan...?

Ellenben ami a leginkább megrázó, az a belénk hasító felismerés: eltelt 9 hónap, majdnem egy év!!! Mintha csak egy pillanat lett volna...

Vajon én is így búcsúzom majd...?!

Képek itt.
Film itt.

2010. június 19., szombat

Kéretik viselkedni

Nos igen-igen, aki ismer, tudja: van valami, amit különösképp nem állhatok. Ez pedig, kérem tisztelettel, a dohányzás. Liftben, étteremben, utcán, nyilvános helyen, a buszra várva... Sehol sem. Tessék hazamenni, bezárkózni a WC-be, majd ottan, kényelmesen, saját füstbe burkolózva, szépen csendben fuldokolni. Én, köszönöm szépen, de nem kérek belőle!


Prágában nem könnyű olyan éttermet találni, még magasabb (ár)kategóriában sem, ahol ne kellene az ebédem elfogyasztása közben más bűzét szagoljam. Londonban, majd egy hét után vettem észre meglepetten - mikoris egy ellentétes meglepetésszerű történés adódott -, hogy jé, itt nem pöfékel az orrom elé az előttem haladó az utcán...!

Nos itt Tokyo-ban sajnos nem ennyire fekete-fehér a kérdés. Középületekben persze szigorú rend uralkodik, kijelölt dohányzó helyekkel, amelyek - számomra tagadhatatlanul pozitívan - nem túl számosak. Gyanítom, ez az évszázadokon át beléjük ívódott tűztől való rettegés eredménye. Én mindenesetre támogatom. Az utcán már annyira nem egyértelmű a helyzet. Vannak itt is galád ellenszegülők, akik - gyanítom - felbuzdulva és kihasználva eme hanyatló korszak minden előnyét, hanyagul el-elszívnak egy-egy szálat menet közben. Hangsúlyozom: ellenszegülve, hiszen - mint azt Japánban már megszokhattuk - itt mindig mindenre külön felhívják a kedves nézőközönség figyelmét...

Márpedig ezen mellékelt intelmek az aszfaltra vannak róva.
..


2010. június 11., péntek

Murano Togo

A tavaszi szemeszterre regisztrált tantárgyaim egyike: Építészeti Műemlékvédelem.
Ennek keretében Meguro Kerületi Hivatalában jártunk.

Az épület 1966-ban készült el Murano Togo tervei szerint. Eredetileg egy biztosítótársaság prominens székháza volt. Acélvázas beton épület, matt arany alumínium függönyfal homlokzattal, a Tokyo-i Naka-Meguro állomás közelében, a Komazawa út felé egy hatalmas köztérrel.
Ám az ezredforduló környékén megingó japán gazdaság a társaságot csődbe kényszerítette, így az eladni kényszerült a házat. A kerületnek kínálta fel megvásárlásra, ami épp az idő tájt egy új, központosított székhely építését fontolgatta. Ez a megoldás anyagi szempontból is előnyös döntés volt, hiszen csak egyetlen költözésre volt szükség.
A felújítás 2002-ben megtörtént,
2003-ban az új kerületi hivatal megnyitotta kapuit.

Elsődlegesen a szerkezet került megerősítésre, különösképp szem előtt tartva a földrengések okozta károk elleni védelmet. A hozzáadott szerkezetek java a szemnek láthatatlan, ám némely helyzetekben elrejtése megoldhatatlan volt. Ilyen esetben azonban szándékos megkülönböztetést kapott.
Az új funkció könnyebb kiszolgálása érdekében az északi oldalon, az állomás felől érkezve, új bejáratot nyitottak, illetve az ötödik-hatodik emeleten egy födém megbontásával egy kétszintes kerületi ülésterem került kialakításra.
Az egykori pláza Henry Moore szobrát eladták, ma a téren autók parkolnak.

Az egyre több és újabb megoldást követelő nagyvárosi hőtermelés Tokyo esetében különösképp napi
probléma. Így a tetőteraszon egy zöld kert épült, mely az emberek számára szabadon megközelíthető és élhető közeget teremt.
Az újabb kori szabályozások a részletekben is változtatást igényeltek. Ezek megoldására igen jó példa a főlépcső korlátmagasításának részlete, mely méltó elemévé vált Murano grandiózus lépcsőkompozíciójának.

A kortárs ház hagyományos japán tereket is rejt. Eredetileg a biztosítótársaság női dolgozóinak művelésére épültek a teaceremónia szobái. Ezen terek igen jól példázzák Murano érzékenységét a régi és új elemek ötvözésére. Kiválóan oldotta meg a modern kor követelte technikák installációját (mesterséges megvilágítás, gépi szellőztetés) a hagyományos elemek között. A kicsiny kertben pedig kellemes harmóniában él együtt a beton falfelület, a természetes anyagú kéregszövött mennyezet, az ipari hullámfedés és a filigrán acél I-oszlopok: javarészt mai anyagok, mégis a köztudatban élő "japán kert" érzetét keltik.

A felújítást sikeresnek könyvelhetjük, a szükséges hozzáadások semmit sem vontak le a nagyszerű építészeti remekmű értékéből.

Összes kép itt.

2010. május 29., szombat

Márciusi utazás 6.

Az Osaka-i utazás negyedik napja.
Arashiyama -
嵐山

Kyoto nyugati külvárosa, igen népszerű kirándulóhely.


Felejthetetlen séta a Tenryū-ji zen buddhista templom (hivatalos honlap) kertjében, az északi Sagano Bamboo erdőben, majd a hirtelen jött márciusi hófúvás, mely véget vet a környék felfedezésének.

Újabb hely, ahol hiába voltam már, mindenképp vissza kell mennem...

Képek itt.

2010. május 27., csütörtök

Pecha Kucha

Tokyo-ból indult világkörüli útjára az ötlet, mely szerint 5 perc alatt 20 diával tömör beszámoló készülhet bármiről, ami design, építészet, művészet vagy akár egy távoli vidék bemutatása. Ma már több mint 300 városban hódít ez az őrület szerte a világon - nem utolsó sorban Budapesten is -, melyet ez a frappánsan hangzó név fémjelez: Pecha Kucha.

Pecha Kucha - Tokyo no 73.

Az este fénypontja Judit, előadásának fókusza pedig a Kelet-Európai Design.
20 perc késés egy kellemes indiai vacsora után és máris a tömött SuperDeluxe-ba csöppenünk. Kikérjük a belépőjegyért cserébe kapott első italt, Tokyo Ale. Alig telik el két előadás, sörszünet. Majd hamarosan Juditon a sor és elbűvöl mindenkit a frappánsan szabott kelet-európai varázzsal. Az este első - megérdemelten - viharos tapsot kapó prezentációja. Megvallom, az én szívemet is melegség járja át a nemzeti büszkeség okán.
Az este - számomra - másik lehengerlő bemutatója a szemtelenül fiatal Edward Harrison előadása, a heteken belül boltokba kerülő könyvéről, mely a yurukyara-k, azaz japán kabalafigurák szenzációs gyűjteménye.

Képek itt.

2010. május 19., szerda

Viszlát - a pokolban...





























...és kössz a halakat...

Na nem a galaxisbéli stoppolásaim élményeiről lesz most szó, ez a mese még odébb van. Annál extrább, kulináris földi kaland következik.

Bence egy áprilisi bejegyzése hosszas diskurzust váltott ki a bálnahús előszeretetteljes fogyasztásáról Japánban. Én is hozzátettem a magam szerény véleményét annak idején, amit máig fenntartok, tehát tessék nyugodtan kövezni.

Ám ma ebédkor az elméletet gyakorlatba ültettem. Igen, kérem, a mai ebédem a shokudou-ban (menza) kujirakatsu, azaz sült bálnaszelet volt. Nem igazán tudom még most sem elhinni teljesen, hogy ezért az árért ezt kapni lehet - végülis bármi lehetett amit megetettek velem -, mindenesetre maradjunk a jóhiszeműségnél: tehát ma bálnát kóstoltam...

Nincs miért ezt hosszan magyarázni, a lényeg: finom, nagyooon finooom!
Most már csakazértis ki kell próbáljam nyersen is, kerül amibe kerül!
Így hát hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam azonnal: ezentúl már nem nagyon aggódom jövőbeni vétkeimért, hisz ezek után nyilván a pokol legmélyebb bugyrában fogok eleve perzselődni - legalábbis az emberiség vélhetően jelentős hányada szerint...

Szóval, tessék csak, bátran, ide tessék lőni! :D

2010. május 15., szombat

Hourai - Istenek lakhelye, mászók paradicsoma

A Márciusi utazás sorozatot bár még nem fejeztem be tudom, a május eleji mászótúra beszámolóját muszáj megosztani mindenekelőtt.

Péntek esti indulás - külön kérésemre, hiszen Nakamura san és Yoshi eredetileg már csütörtökön akartak elindulni, na persze azért ezt idővel meg is kaptam rendesen, hogy hozzám igazították a programot :) -, dacolva az Arany Hét okozta rettenettel, ami a Tomei Expressway-t ilyen alkalmakkor jellemzi: 15-20-40-50 kilométeres torlódások. Nem is csoda, hogy csak hajnali egy órakor érkeztünk meg.

Hourai Nagoya-tól nem messzire, Tokyo-tól kb
300 km-re nyugatra fekszik. Egy Nemzeti Park része, ahova a mászókon kívül a túrázók is előszeretettel járnak, hiszen a természet gyönyörű, a tömérdek szikla - szerintem tizedén ha lehet mászni, jobbára ugyanis szent helyek - persze itt-ott barlangokat, zugokat alkot, amik a kiépített létrák segítségével bárki által bejárhatók.

A kemping a Hourai-ko (Hourai-tó) mellett fekszik, igen nyugodt közegben, mindentől távol. Az egyetlen zavaró "zaj" a tulaj hobbi-baromiudvar kakasának menetrend szerinti hajnal négykori ébresztője lehet. De ez nem ront sokat azon a helyzeten, hogy egyébként is érdemes 5 óra körül ébredni és azon nyomban el is indulni. A mászók számára fenntartott parkolóhelyek száma korlátos, és ha nem sikerül időben odaérni, az egyébként is másfél órás hegymenet beszálláshoz még hozzájön legalább egy húsz perces kényszer aszfalt-menet. Persze ha már a parkolóban vagyunk, alhatunk majd egy órácskát, még akkor is, ha elsők akarunk lenni az Early Morning szektornál és szeretnénk bemelegíteni az egyetlen 5.1
0b-n (VII-). Aztán már csak felfelé van 5.11a-tól (VII+).

A kőzet helyenként szinte hófehér, vulkáni tufa. Eszementen jó. Igaz nehezen On Sight-olható, hiszen a fehér kövön nem ötlenek szembe a zianyomok. Ami annak is köszönhető, hogy a helyiek komolyan veszik a mindennapos kőtakarítást maguk után. Már csak azért is, mert ha nem tennék, hamarosan letiltanák valószínűleg a mászást. Közteseket sem lehet éjszakára a falban hagyni, ugyanis a kőhöz verődő fém hangja zavarja az itt lakozó Isteneket. És ezt itt mindenki tiszteletben tartja.

A tizennyolc szektorból kettőhöz volt szerencsém ez alatt a négy nap alatt. Mindenképpen maradt még mit mászni. :)
Természetesen a túra megkoronázását jelentette a hazaúton megejtett, egyik service area éttermében elfogyasztott angolna vacsora.
Kalauz a Kitayama Makoto által szerkesztett Japán Mászóhelyei sorozat 4. kötetében. Sajnos kizárólag japánul, érdemes helyiekhez vagy a nyelvet beszélni-olvasni tudókhoz csatlakozni.

Képek itt.
Bízom benne Levente elboldogul a POI-kal amiket küldtem neki, így már a megközelítés sem jelenthet akadályt. Mindenkinek szeretettel ajánlom!

2010. április 28., szerda

2010. április 24., szombat

Márciusi utazás 5.

Osaka-i tartózkodás harmadik napja Ando Tadao jegyében telik.
Első célpont: Sayamaike Múzeum, Osaka egyik külvárosában, Sayama-shi-ben.

Itt található Japán legöregebb tava, a Sayamaike, melyet az öntözés megoldására hoztak létre mesterségesen egy földfeltöltésű gát segítségével a 7. században. Számtalan jelentős történelmi személyiség járult hozzá a létesítmény fenntartásában, úgy mint Gyoki szerzetes a Nara időszakban (710-794), Chogen barát a Kamakura időszakból (1192-1333) vagy a Toyotomi ág csatlósa, Katagiri Katsumoto. 14
00 éven át formálódott a gát a tó körül. A fa csővezetékek vagy a faszerkezetű megtámasztó rendszer a töltés megcsúszása elleni védelem érdekében mind-mind az adott kor nagyszerű mérnöki teljesítményéről adnak bizonyságot.

A múzeum ezen technológiai örökség bemutatására jött létre, Ando Tadao tervei szerint 2
004-ben. Profi módon mutatja be a műtárgy történelmét, a témához kapcsolódó mérnöki szakmákat, mindezt interaktív terepasztalok működtetésével, (nemcsak) gyerekeknek élvezetes mozgó életkép-kukucskákkal.



Mindezt tetézi, hogy a hely látogatása ingyenes, láthatóan kedvelt hétvégi célpontot kínálva családi programhoz. A terület rendezésével pedig nemcsak kultúrális közeget hoz létre, de remek szabadidős parkot biztosít az itt élő emberek számára, egyben megőrizve egy igen jelentős történelmi műtárgyat, melyre méltón lehetnek büszkék a helyiek.



Innen gyalogolva fedezem fel a környéket. Menetközbeni célpontjaim egyike a Perfect Liberty Peace Tower, a Nikken Sekkei Építő-Tervező Vállalat 1970-ben elkészült munkája, mely a Zen Buddhizmus egyik szektája által 1924-ben alapított, világbékét hirdető vallási ágazat számára épült. (További információ itt, ahol meglepve olvastam, ennek a vallásnak állítólag Magyarországon is vannak követői.) Sajnos a tornyot magába foglaló parkhoz nem sikerült bejáratot találni, de egy helyi nénitől gyenge nyelvtudásommal annyit sikerült megtudnom, valószínűleg hiába is mentem volna, az építmény valamely ünnepség miatt aznap nem volt bejárható.

Utolsó állomás az ugyancsak Ando Tadao tervei alapján megépült Chikatsu Asuka Múzeum. Az Osaka prefektúra déli felén elterülő régió magáénak tudhatja Japán legnagyszerűbb kofun, azaz sírdomb lelőhelyét, több mint 200 halommal, köztük 4 császári nyughely, melyek közül egy Shotoku hercegé.
Ez a 29 hektáros park 1
02 halmot rejt egy 15 méter átmérőjű körzetben, melyek eredete az időszámításunk utáni 6-7. századra nyúlik vissza. Ezen időszak több szempontból is jelentős a Japán történelemben: ezidőtájt bevándorlók tömege érkezett a Koreai-félszigetről és Kínából, majd telepedett le ezen a környéken, illetve erre az időszakra tehető a buddhizmus importálása is. Az ősi távol-kelet igen jelentős csereforgalmat bonyolított: az óceán felől érkező népek igen előrehaladott kultúrális és technológiai fejlettséget hoztak magukkal, ezzel tovább gazdagítva az itt meglévőt, mely végül a kortárs japán műveltség szilárd alapjává vált. A múzeum célja, hogy ezt a befolyást illetve a kofun kultúrát bemutassa.

Az épület nem kíván kiásott tárgyak
puszta bemutatóhelyévé lenni. Ellenkezőleg: elhelyezkedésével és dombszerű megjelenésével inkább rálátást biztosít a környező, feltárt területekre. Természeti környezete gazdag, közvetlen közelében egy szilvafaliget és egy tó található, melyek minden évszakban gazdag színekbe öltöztetik a tájat. A tető, egy hatalmas lépcsős terasz, valóban ötödik homlokzattá válik, mely az év bármely szakában képes az itt élőknek szabadidős, kültéri kultúrális programjaikhoz teret biztosítani. Odabenn pedig a tárgyak eredeti lelőhelyükhöz hasonlóan, föld alatti derengésbe burkolózva tanulmányozhatóak.
Ando san-t idézve: "Ez az a hely, ahol a japán nép szembekerül saját történelmével. Egy újabb sírdomb a Heisei korszakból (1989-napjainkig), a japán természetszeretetnek szentelve."
Nos, tény ami tény, valóban impresszív. Hogy építészetileg mennyire jó, azt mindenki döntse el maga.

Összes kép itt.

2010. április 20., kedd

Az elmúlásról


















Az elmúlás szép.

Ezt már sokan, sok helyen, különféle kontextusban, tőlem sokkal kiválóbban megénekelték már. És az elmúlást valamiféle misztikus áhitat övezi itt Japánban. Hiszen a cseresznyevirág akkor a legszebb, mikor már deleje teljén éppen túllépve, elhaló szirmait tengerben hordja a szél.

Az elmúlás már csak azért is lehet szép, mert eközben valami más, valami új születését hordozza magában.
Ne szomorkodjunk tehát, hogy a cseresznyefák üdén zöldellnek immár - határozottan megrázó átélni, hogy alig egy hét leforgása alatt ezek a fák hogyan cserélik le rózsaszín habkoronájukat üde zöld lombbá. Annyi gyönyörűséges növény ontja bimbóit, csodás szín- és illatorgiát eredményezve, hogy ha nem is megyek az egyetemen kívül sehová, nem győzöm meg-megállni és előkapva a telefonomat, megörökíteni eme csodás, újonnan születendő lényeket.

És bár a sakuramochi (cseresznyevirág-mochi) még mindig kapható - erről még többet Judit tollából olvashattok -, ezzel is emlékeztetve a közelmúlt igen fontos történéseire, most leginkább ezekkel a virágcsodák-kal kedveskednék.

2010. április 11., vasárnap

Márciusi utazás 4.

Bár a Kyoto-i közös túra a sensei-jel véget ért, még egy további hét állt előttem az utazásból.
Osaka-i támaszpontomat - ami egy nem fényűző, de kimondhatatlanul olcsó szállást jelentett - arra használtam, hogy remek városi elhelyezkedésével minél több irányba eljussak. Mondanom sem kell, az itt eltöltött hat nap látogatásai csak még több kaput nyitottak meg számtalan egyéb hely felé, amit talán egyszer még lesz lehetőségem felkeresni.

Osaka-ról röviden. Japán második legnagyobb városa, a világ egyik legnagyobb metropoliszának szívében, mely közel 20 millió lakost jelent a térségnek. A Yodo folyó Osaka-öbölbeli torkolatánál fekszik, Japán legnagyobb, Honshū szigetén. Földrajzi helyzete okán egyértelműen történelmileg is Japán kereskedelmi fővárosa, ma is a japán gazdaság központjaként funkcionál.

Központja két részre osztott: Kita (szó szerint Észak) és Minami (Dél). Előbbi fő területe és egyben az állomás neve is Umeda, mely a "business" világa; utóbbit jobbára Nanba, Shinsaibashi illetve Dōtonbori bevásárló- és szórakoztatónegyedei határozzák meg.

A terület lakottságára utaló nyomokat a feltárások már a keresztény időszámítás előtti 5-6. századból is találtak. Bár a császári központ mindig is Kyoto volt, különösen az Edo-korszak (1603-1867) alatt Osaka kereskedelemben betöltött szerepe miatt még nagyobb jelentőségre tett szert. Nemcsak az itt élő, bár a társadalmi ranglétrán legalul elhelyezkedő, ám legnépesebb osztály, a kereskedők jóléte gyarapodott ez idő alatt, de a japán kultúra jelentős darabjai is ezidőtájt születtek, a virágzó szórakoztató ágakhoz kapcsolódóan - bunraku és kabuki színház, illetve az örömnegyedek mindennapjait és életképeit ábrázoló ukiyo-e nyomatok.

Érdemes még megemlíteni gasztronómiai szerepét is. Osaka híres és jól ismert a régióhoz hagyományosan kapcsolódó ételeiről, mint az okonomiyaki (serpenyőben sütött tészta zöldségekkel vagy tengeri csemegékkel, leginkább egy "palacsinta-omlett"hez hasonlítanám), a takoyaki (polippal töltött gombóc), az udon (fehérlisztből készült tészta, erről már volt szó néhányszor) és a battera sushi (makrélás sushi).
Csendben teszem hozzá, míg Kyoto geisha történelméről híres, Osaka Tobita Shinchi nevű negyedében ma is virágzik a bordély-kultúra - természetesen a törvényt kijátszva, "japán stílusú éttermek"címszó alatt.

Első napom a déli rész Nanba állomás környékének bejárásával telt, főként könnyed csavargás gyanánt, felkeresve építész kalauzom jelezte jelentős épületeit, melyek közül jópár már csak a könyvek lapjain létezik.

A második nap Himeji-be utaztam - Osaka-ból egy óra alatt elérhető gyorsvonattal -, ahol miután a várról lemondtam, maradt idő a környező kortárs épületek részletesebb megismerésére.

Képek itt nézegethetőek.

2010. április 9., péntek

Hanami Tokodai

Szerencsére nem kell messzire menni, ha továbbra is szeretném élvezni a tavasz virágba borult fáit. Elegendő az egyetemen tenni egy rövid körsétát, ha más nem, elidőzni egy felvételi interjú előtt a főépület fái közt egy szelet süteménnyel és egy tejeskávéval, hogy megnyugodjék az ember lelke.
Hiába, azért az evés-ivás így egymagamban sem maradhat el, nemhiába tartja a japán közmondás: hana yori dango... Azaz - engedtessék meg szabad forditásommal éljek -, több "mochi", mint virág...




A film és a képek önmagukért beszélnek.

2010. április 4., vasárnap

Hanami

Miután délelőtt a követségen eleget tettem állampolgári kötelességemnek, tehát szavaztam, következhetett a hanami, azaz a cseresznyevirág(zás)nézés.


Találkozó Komabatodaimae, baseball pálya mentén.
Sajnos a beígért jóidő sehol nem volt, ráadásul estére már esőt is ígértek. Minket ez nem gátolhatott meg, hogy jól érezzük magunkat: együnk, igyunk és talán néha vessünk egy-egy pillantást a virágba borult természetre is. Mert bár odahaza az ember(lánya) idilli képeket lát maga előtt erről a kétségtelenül csodás eseményről, hát valljuk be, a valóságban a hanami leginkább az előbbi kettőről szól... Az alkohol már csak azért is elengedhetetlen attribútum - legalábbis ezen a vidéken ilyentájt -, mert marhára hideg van ám, és a gyakorlott hanami-zók nem egyszer, senem kétszer emlegetik fel: jó lenne már egy kellemes langymeleg hanami... Persze lehet csak a társaság balszerencsés, vannak azért jobb napok is, pénteken
például mikor Osaka-ból megérkeztem, 19-20 fok volt.

Ettől függetlenül a hangulat emelkedett volt, mint azt a képek is bizonyítják. És Bence, szavadon fogunk: legközelebbi májusi croquet partira kérjük a jóidőt!!!
Bár nem esett senki az ölembe részegen - Sa(i)to san nem jelent meg -, tehát a jövő tavaszi esküvő egyelőre elmarad (háttérsztorit lásd Bencénél), én azért nem adom fel. :D
Köszönjük Minoru a szervezést és ismételten Boldog Születésnapot!

Thanks Minoru for this wonderful day and a Happy Birthday for you again!
たんじょうびおめでとう!
See all the pics here!

És majd elfelejtettem: íme az ország legnagyobb szavazófülkéje. :)

2010. március 31., szerda

Jika-tabi

Kedves Olvasóközönség!

Egy rövid közjáték erejéig megszakítjuk Márciusi utazás c. sorozatunkat.
Ennek nyomós oka van: beszereztem első jikatabi-mat (feltételezhetően lesznek utódjai eme párosnak).
A jikatabi (dzsikatabi) nem más, mint a japán építőmunkások (illetve egyéb kültéri, esetleg közmunkát végzők) lábbelije. A tabi-ból fejlődött ki, mely lényegében a már nálunk is kapható kétujjas zokni - itt persze ennek is igen magas színvonalú darabjai is vannak, például a kabuki színészek vagy a gésá-k tabi-ja, ami kizárólag makulátlan fehéren fogadható csak el. Kyoto-ban létezik kizárólag erre szakosodott, több száz éves, több generációs családi tulajdonú üzlet.
A jikatabi lényegében ennek kültéri, gumitalppal ellátott, hihetetlenül csúszásmentes változata, ráadásul hátulsó kapocs-sor záródásával mindenki saját lábszárméretéhez igazíthatja - ergo ezért lehetséges csakis, hogy az én lábamra is megfelel -, tehát biztonságosan tartja a bokát is.

A jikatabi nélkülözhetetlen velejárója - talán majd ilyet is beszerzek egyet, ha más nem, ezt a vicc kedvéért - a munkaruha-vászonból készült nikkabokka, azaz bőszárú munkanadrág. Ennek is meg van ám a maga titka, hogyan férnek meg a jikatabi-val, de erről majd alkalomadtán. Ezt az öltözék-együttest láthatjátok egy hamisítatlan japán keze nyomán, András felesége, Etsuko rajzán.

Összes kép itt.

Nesze nektek cipőtervezők és design-erek!

2010. március 23., kedd

Márciusi utazás 2.










Most éppen ennyire telik energiámból és időmből, hogy megosszam a képeket az első három napról, ami összefoglalja a Kyoto-i túra eddigi eseményeit.

Kellemes szórakozást!

2010. március 18., csütörtök

Márciusi utazás 1.

Elindultam. Első napok: Naoshima sziget, majd Shikoku szigetén a Kagawa tartománybeli Takamatsu város illetve ahhoz közeli kisebb városok hires múzeumaikkal.

Nem tudtam megállni, shinkanzenre szálltam.
Méghozzá erre: Nozomi 1.






Az egyik leggyorsabb. 704.1 km-t tettünk meg vele 2 óra 54 perc alatt, azaz átlagsebessége kb 234 km/h volt. Maximális sebessége, amivel közlekedik 280-300 km/h. Szerettem, élveztem, azt hiszem, fene bánja a pénzt, hazafelé is valami ilyesmivel megyek. :)
Néhány kép pedig itt.

2010. március 10., szerda

Különös kaland...

...igen, nincs ennél jobb kifejezés arra, amit tegnap éjjel kellett átéljek. Nem állítom, bármely percét is élveztem, de igen jó tapasztalat az itteni "állapotok" illusztrálására, ezért is gondoltam fontosnak megosztani másokkal.

Hazafelé tartottam a vonaton, egy hosszúra nyúlt nap után - közös prezentációnk volt Enrique Walker Columbia Egyetem-ről érkezett hallgatóival és ez agyban kellően leszívta elég sok energiámat. Már a vonaton ültem, egészen pontosan négy megállónyira az otthon-tól, mikoris a vonat egyszer csak nem mozdult tovább.

Kevéske japán tudásommal annyit sikerült kihámoznom a hangos-ból, hogy valami baleset történt két megállónyira. Ezt meg is erősítette egy mellettem ülő, kedves, angolul jól beszélő businessman. Jó. Hát akkor most várunk kicsit - senki nem tudta, vajon mennyi ez a kicsi, de sejteni lehetett: nem lesz rövid. Háromnegyed tizenegy volt. (Az utolsó vonat, amivel én elvileg haza juthatok, fél egy környékén van.)

Negyed óra ücsörgés után - páran már távoztak, gyanítom rutinos helyi versenyzők -, ami nem volt kellemes, hisz bár a kocsik jól fütöttek, az ajtók nyitva voltak és továbbra sincs döglesztő meleg éjjelenként, a vonat megmozdult. Huhh, gondoltam, talán haza jutok.

Az öröm nem tartott sokáig: csak a következő állomásig mentünk, aholis mindenkinek el kellett hagynia a járművet. Jó. Akkor most mi legyen?! El kezdtem az okos telefonomon nézegetni, vajon az a hátralévő három megállónyi távolság kilométerben vajon mit jelenthet. Arra jutottam, legalább egy órát kéne sétáljak. Nem, nem, ebben a metsző hidegben, álmosan, én erre most nem vagyok képes. Ok. Mi jöhet még szóba? Taxi, persze. Na igen, de vajon az nekem most mennyibe fájna?! Hmmm, elég szorított a költségvetés így a Kyoto-i kirándulás előtt, váratlan kiadások is közbejöttek. Hát akkor nincs más hátra, mint várni.

Pár percig töprengtem még a peronon, néztem jobbra, néztem balra, ezek a várakozó arcok vajon tudhatnak-e többet nálam. Nem volt kedvem egyiket sem megszólítani. Akkor talán üssük el az időt egy meleg, állomási pékségben! - jött az ötlet. Lesétáltam a lépcsőn. Meglepetésemre odalenn sokkal nagyobb várakozó tömeg ácsorgott. Na jó, keressünk akkor valami finomságokat és meleg italokat árusító egységet! Ez az ötlet megvalósíthatatlannak bizonyult: minden bezárt - nem is értettem, ez hogyan lehetséges itt?! - 11-kor. Hmmm. Akkor talán kérdezzük meg az információt, hátha van valami busz az én állomásomig. Persze ott jókora tömeg állt már sorban, nyilván ugyanezért az információért. De mivel én már kiléptem a jegyellenőrző elektromos kapun, lévén így a már odaát, nem kellett annyit várakoznom. És éppen jókor érkeztem, pár perc múltával kiosztottak egy névjegykártyához hasonló papírdarabot (munkába igyekvőknek ilyenkor külön jegy is jár a késés igazolására) - lásd a fotót - és közölték, menjünk taxival, lehetőleg csoportosan az egyfelé igyekvőkkel. Éppen akadt egy fiatalember, aki szintén Fujigaoka-ba szeretett volna eljutni. Isshioni ikimasenka! (Menjünk együtt!) Hát összeálltunk.

Az állomásépületből kiérve megdöbbentő kép fogadott: taxira már mintegy 80 méteres(!) sor várakozott (jelzem, elég jó az ítélőképességem a távolságokat illetően, bizonyára szakmai ártalom). Jajj! Negyed tizenkettő felé járt az idő, nagyjából nulla fok. Na szépen nézünk ki! Persze mondanom sem kell, ez a sor szabályos, nyugodt rendben várakozott - azt hiszem otthon már megölték volna egymást az emberek, hogy egy méterrel is előrébb jussanak... Sorstársam japán létére kellően élelmesnek bizonyult: két sarokkal odébbi taxi-fogással próbálkozott, ami nem járt sikerrel, így hát mi is kénytelenek voltunk beállni a sorba - hozzáteszem, jópárszor hozzátette, miután megjáratott: Gomennasai! (Bocsánat!)
A sor haladt, de i g e n l a s s a n. Több mint egy percenként érkezett egy-egy újabb taxi, és javarészt a delikvensek egyesével távoztak. Fél óra múltával a sor feléig jutottunk csak. Közben felbukkant a munkatárs, aki némi ácsorgás után a tettek mezejére lépett. Nem is hiábavalóan: pár perc teltével jött a telefon, kis dombmenetnyivel odébb fogott egy taxit, siessünk mi is oda. Így is lett.

Mennyei érzés volt beülni a meleg kocsiba! Már majdnem éjfél volt. Közben kiderült, a kis kártya arra való, amire sejtettem: lényeges kedvezményt jelent a taxi igénybevételéhez. ITT MOST NYOMATÉKOSAN SZERETNÉM FELHÍVNI MINDEN ESETLEGES BKV MUNKATÁRS OLVASÓM TISZTELETTELJES FIGYELMÉT! Igen, jól értitek: a Tokyo Corporation - mélyen lesúlytva érezve magát az okozott kellemetlenségért - fizeti a tisztelt utazó közönség taxiját, hogy méltó módon juthasson haza az adott helyzetben.
Hogy valójában ez a kedvezmény mennyi is valójában, számomra végülis nem derült ki, ugyanis az egyik fiatalember volt oly kedves, hogy közölte, majd ő rendezi a számlát, mi ugyanis a munkatárs-sal kiszálltunk az állomás előtt, ő pedig továbbment még.

Már csak az a tízperces séta volt hátra a hazá-ig. Forró zuhany, már csak erre volt erőm, teljesen átfagytam. A vizet hosszú percek után is hidegnek érezte a kezem...

Bízom benne, eme történet nemcsak a BKV-nak válik hasznára, de az otthon maradottak türelmének fejlesztését is szolgálja majd. Ha más nem is, de a szép türelmes sorbanállásra mindenképp mintapélda.


2010. március 9., kedd

Emlegetett szamár

No, odahaza annyira mondtátok, havazik, itt sem maradhatott el a jó.
Március kilencedike
és nem hittem el, szakadt a hó, legalábbis jobbára majd csak a havaeső, itt Pokyo-ban. Több centis havas latyakban vergődtem haza tegnap éjjel. Idehaza jeges darabok potyogtak a nadrágom aljáról! Extrém kaland volt, na.
És úgy tűnik, itt a szervek nincsenek felkészülve, esetleg egyáltalán nem is érdekli őket, hogy valamiféle út- illetve járdatakarítást eszközöljenek.
Ráadásul napok óta rettentő hideg van,
na már persze az itteni viszonyokhoz képest: napközben sem lehet több +5/8 foknál, látszik a lehellet... jégkorszak...

2010. március 2., kedd

Elkezdődött

Múlt pénteken kisebb kultúrális kirándulásra vetemedtem egyedül. Nemrégiben a kollégiumtól húsz perces sétára található Sakuradai Court Village 1969/1970-es évekbeli, építészettörténetileg igen jelentős lakó-beépítése igen mély nyomokat hagyott bennem, ezért gondoltam felkeresem az építész Shozo Uchii munkásságát bemutató kiállítást, mely a hétvégén zárt. Ide készültünk egyébként a múltkor Satoko-val, ami helyett a kórházi program valósult meg. A Sakuradai-ról talán hamarosan olvashattok majd beszámolót egy másik fórumon.

A
kiállítás a Setagaya Art Museum-ban volt megtekinthető, közel Yoga állomáshoz, a Kinuta-koen (Kinuta park) részeként. Az épület szintén Shozo Uchii tervei alapján épült 1985-ben.

Útban oda végigsétáltam a Yoga Promenade-on, mely egy jópofa kis közterület design 1986-ból az Atelier Zo keze nyomán. Már itt megéreztem a tavaszt, bár aznap az idő kissé borus volt. Nemcsak a látvány, de az illatok is
már most eszméletlenek! A parkba érve pedig egy kisebb ume (szilva, vagy ha úgy tetszik japán sárgabarack - az ellentmondáson ne lepődjetek meg, nekik a zöld is kék és fordítva, nade erről majd egy másik alkalommal talán) csoportra akadtam, ami már igencsak virágja teljében volt. Így hát nem is csoda, hogy nem voltam egyedül a fényképezőmmel: néhány szemmel láthatólag nyugdíjas helyi erő is kattintgatott a nem-komolytalan gépével, illetve láttam öltöny-nyakkendőbe öltözött férfiembert is a mobiltelefonjával manőverezni az ágak közt - nyilván ebédelni szaladt ki és ha már ott volt, összekötötte a kellemeset a hasznossal. Az ume-ről és saját hasonló kalandjukról a Bence blogján is olvashattok részletesebben.

Nos tehát készüljetek ti is, mert az ume után hamarosan jön a momo (barack), aztán pedig a helyi nagy kedvenc a sakura (cseresznye)! És hát ezt a jelentős eseményt én sem hagyhatom majd ki, hogy ne menjek el ohanami-ra (virág/zás/nézés), esetleg vállalva azt a kockázatot is, hogy rettenetes berúgok, hiszen ez a két program általában szorosan összefügg itt: éjszakába hajló, evés-inkább-ivással egybekötött "természetes" kultúrprogram. És akkor még ennél is több képet fogok készíteni, lehetőleg mielőtt még az eszméletvesztésbe fordul a dolog és azt majd mind megosztom az érdeklődő nagyközönséggel. Azt sajnálom csak, hogy az illatokat nem tudom közvetíteni, de hát maradjon meg valami a jövőnek is, mikor saját élményként élhetitek át ti is mindezt!

Az összes kép itt.

2010. február 20., szombat

Egy mozgalmas nap krónikája

A péntek - és még csak nem is tizenharmadika volt - nem indult szerencsésen. Egy kiállításra készültünk Satoko-val. Már a vonatok késése is jelezte, nem lesz minden rendben. Én pedig három napja torokfájással küszködtem, ami reggelre rosszabbodott. Így hát megkértem a leányzót, nem kísérne-e el egy dokihoz. Otthon már rutinosan mozgok a fül-orrgégészeten, ellenben itt elkel a segítség.

Az egyetemi Egészség Központból az O-okayama állomás (egyetem mellett) fölött lévő kórházba irányítottak, mondván ők nem tudnak röntgent készíteni. Ellenben volt egy asszisztens (de az is lehet csak a nyelvtudása miatt tartották), aki kiválóan beszélt angolul.
A klinikára az utolsó pillanatban érkeztünk a délelőtti regisztráláshoz. Öt perc sem telt bele, már el is készítették az intézményhez tartozó kártyámat. Ez a második klinikai kártyám, mikor a lumbagom-mal szenvedtem, ahhoz a kórházhoz is kaptam egyet, aztán van a pici szemklinikához kártyám, a mászóteremhez, pontgyűjtő kártyám egy könyvesbolthoz, egy élelmiszer- és két drogéria kereskedő hálózathoz, tagsági kártyám egy fodrászathoz, egészségbiztosítói kártyám, alien(külföldi)-regisztrációs kártyám, diákigazolvány-kártyám és persze a PASMO, a "vonatbérletem". Ja és el ne felejtsem a kollégiumi beléptető kártyámat. Nos, mindez ennek az öt hónapnak a termése, mi jöhet még?!

Ezek után elmentünk ebédelni, ne várakozzunk ott feleslegesen. Már útban voltunk visszafelé, mikor látom: már hívtak kétszer is, hol vagyok, rajtam a sor (a kérdőívem meg kellett adjam a telefonszámomat). Érkezés után két percen belül bent voltunk. Elmagyaráztuk, mi a panasz, hogy volt már arcüreggyulladásom és a nem múló torokfájás miatt aggódom, nehogy megint legyen. Doktor néni beszélt picit angolul, így egészen jól boldogultunk. Akkor megvizsgál, mondta. Orrtágító csipesszel benézett az orromban, ez eddig ismerős volt, otthon is így kezdi mindig Leszler doktornéni. Aztán elővett egy hosszabb fém pálcát, hogy valamit befúj az orromba - fogalmam nem volt mit, de jó, tegye. Aztán elővett egy másik hasonló eszközt, közölte, ez vákum és akkor kiporszívózza az orromat. Rendben, de mégis meddig akarja ezt a micsodát az orromba feldugni?! - kérdeztem aggódva. Csak pár centit, felelte, nem fog fájni, esetleg picit kellemetlen. Mit tehettem? Hagytam. Reméltem, az agyamat csak nem szippantja ki. Ezzel is megvoltunk. Kérdezte, jobb-e. Mondtam, hát nagy változást nem érzékelek.
Ekkor fogott egy vagy harminc centi hosszú fekete kábelszerűséget és mondja, akkor most megnézi a torkomat. Jó, de ez az izé minek ahhoz?! Hát hogy ezt fogja letolni az orromon keresztül a torkomba, a végén van egy pici kamera és azzal körbenéz. Na itt elkezdtem pislogni. Erre biztosan szükség van?! Otthon pár éve már túlestem egy-két arcüregöblítésen, mikoris egy méretes injekcióstűvel átütik az ember arcüreg falát az orrnyílás felől. Tehát extrém esetekben már van némi tapasztalat, nade mégis! És kérdeztem, mindkét oldalon és mégis meddig tart ez? Csak egyik oldalt és vagy harminc másodperc, és ne féljek, nem fáj, csak kellemetlen, és jobb mint az előző vákumporszívó, mert ez hajlékony. Különben is, még a babák is kibírják. Na köszönöm szépen, ez volt a végső indok, ami után nem lehetett nemet mondani! Így hát vettem egy nagy levegőt és hagytam magam. Tényleg nem fájt, de furcsa volt, amint éreztem, ahogyan az a micsoda mászik le az orromon keresztül a torkomig, majd a néni meg is forgatja, jól körbenéz. Még a könnyem is kicsordult azon oldali szememből erre az ingerre. Még egy gyors fülvizsgálat és készen is voltunk. Azt mondta, minden rendben, megfázás vagy valami influenza, kapok gyógyszert. Nagyon remélem nem tévedett és nem lappang a fejemben a sok takony.

Felírt néhány gyógyszert, kérdezte érzékeny-e a gyomrom. Miért, mekkora az antibiotikum adag? Háromszor egyet naponta, 10
0 mg-os adag. Ááá, mondtam neki, ne tessék aggódni, otthon legjobb esetben is 250 mg-gal indul a dolog! Hát igen, Európában nagyon másképp mennek a dolgok, kezdte magyarázni Satoko-nak - aki mint utóbb kiderült, oda sem mert nézni, mikor engem ezekkel a micsodákkal vizsgálgattak. Még próbálkoztam, nincs-e valami jó kis köptető folyadék (mmm, az az otthoni jó kis kakukkfüves gyereknarkó), esetleg inhaláló csepp, de mondták, Japánban ilyeneket nem használnak. Hát jó, tán csak megleszek ezek nélkül is.
Meg is voltunk, mehettem a pénztárhoz. Megkaptam a receptet - ebben a kórházban nincsen gyógyszertár -, mellé egy sorszám, mikor készül el a számlám, de két perc múlva már mehettem is az automatához fizetni.
Irány a
gyógyszertár! Ez sem tartott sokáig, nem több tíz percnél, de azt is csak azért, mert voltak olyan kedvesek, hogy nekem, mint tudatlan gaijin-nak kérésre minden információt a tabletták szedéséről kinyomtattak angolul is. Itt nem egy doboz gyógyszert kap ám az ember, aztán kezdjen vele amit akar. Éppen annyi szemet, amit a sensei kiadagolt, részletes leírással, mit mikor és hogyan vegyünk be. Ezzel is megvoltunk.

Irány az egyetemi automata, ahol felvesszük a márciusi utazásokhoz a kedvezményes vonatjegyre jogosító igazolást. Ebből az automatából
ezen az igazoláson kívül (ami minimum
100 km távolságú vonatutazásra szóló kedvezményre jogosít, és bár igaz csak az alapárra vontakozik, a shinkanzen-re szóló pótjegyre nem érvényes, nade akkor is, és 10 ilyen jár egy évben mindenkinek) vehetünk ¥100-ért mindenféle hallgatói jogviszonyunkkal kapcsolatos igazolást. Nesze neked Dékáni Hivatal, meg KTH, nem ám olykor több ezer forintos Neptun-os átutalgatás, meg sorban állás százszor egy nyamvadt papírért...

A laborba vezető séta során örömmel tapasztaltuk, már kezdenek bimbózni, sőt néhol virágozni a cseresznyefák. A szilvafák már virágba borultak. Ha szerencsém van, talán március végén már Kyoto-ban vagy Osaka-ban elcsípem a kezdetet, Tokyo-ban az ohanami-ra* még áprilisig várni kell.

Már csak az esti mozi volt hátra, az első mozi-film itt Japánban. Meg kellett adni a módját: Avatar, 3D! Nos, erről csak annyit, aki még esetleg nem látta volna, az feltétlen siessen, nehogy lemaradjon erről a fantasztikus élményről. Egyszerűen kihagyhatatlan, főleg így 3D-ben.

Ez pedig az egyetemi jegykiadónál készült kis filmecske, a masina használatának egyszerűségéről. Az, hogy én nem boldogulok vele, csak írás-olvasás tudatlanságom okozata. :o)



*ohanami: a nagy hagyománnyal bíró virágzás-nézés; az adott héten, amíg a jelenség tart, italozással-eszegetéssel egybekötött esti program

Összes kép itt.