2010. február 20., szombat

Egy mozgalmas nap krónikája

A péntek - és még csak nem is tizenharmadika volt - nem indult szerencsésen. Egy kiállításra készültünk Satoko-val. Már a vonatok késése is jelezte, nem lesz minden rendben. Én pedig három napja torokfájással küszködtem, ami reggelre rosszabbodott. Így hát megkértem a leányzót, nem kísérne-e el egy dokihoz. Otthon már rutinosan mozgok a fül-orrgégészeten, ellenben itt elkel a segítség.

Az egyetemi Egészség Központból az O-okayama állomás (egyetem mellett) fölött lévő kórházba irányítottak, mondván ők nem tudnak röntgent készíteni. Ellenben volt egy asszisztens (de az is lehet csak a nyelvtudása miatt tartották), aki kiválóan beszélt angolul.
A klinikára az utolsó pillanatban érkeztünk a délelőtti regisztráláshoz. Öt perc sem telt bele, már el is készítették az intézményhez tartozó kártyámat. Ez a második klinikai kártyám, mikor a lumbagom-mal szenvedtem, ahhoz a kórházhoz is kaptam egyet, aztán van a pici szemklinikához kártyám, a mászóteremhez, pontgyűjtő kártyám egy könyvesbolthoz, egy élelmiszer- és két drogéria kereskedő hálózathoz, tagsági kártyám egy fodrászathoz, egészségbiztosítói kártyám, alien(külföldi)-regisztrációs kártyám, diákigazolvány-kártyám és persze a PASMO, a "vonatbérletem". Ja és el ne felejtsem a kollégiumi beléptető kártyámat. Nos, mindez ennek az öt hónapnak a termése, mi jöhet még?!

Ezek után elmentünk ebédelni, ne várakozzunk ott feleslegesen. Már útban voltunk visszafelé, mikor látom: már hívtak kétszer is, hol vagyok, rajtam a sor (a kérdőívem meg kellett adjam a telefonszámomat). Érkezés után két percen belül bent voltunk. Elmagyaráztuk, mi a panasz, hogy volt már arcüreggyulladásom és a nem múló torokfájás miatt aggódom, nehogy megint legyen. Doktor néni beszélt picit angolul, így egészen jól boldogultunk. Akkor megvizsgál, mondta. Orrtágító csipesszel benézett az orromban, ez eddig ismerős volt, otthon is így kezdi mindig Leszler doktornéni. Aztán elővett egy hosszabb fém pálcát, hogy valamit befúj az orromba - fogalmam nem volt mit, de jó, tegye. Aztán elővett egy másik hasonló eszközt, közölte, ez vákum és akkor kiporszívózza az orromat. Rendben, de mégis meddig akarja ezt a micsodát az orromba feldugni?! - kérdeztem aggódva. Csak pár centit, felelte, nem fog fájni, esetleg picit kellemetlen. Mit tehettem? Hagytam. Reméltem, az agyamat csak nem szippantja ki. Ezzel is megvoltunk. Kérdezte, jobb-e. Mondtam, hát nagy változást nem érzékelek.
Ekkor fogott egy vagy harminc centi hosszú fekete kábelszerűséget és mondja, akkor most megnézi a torkomat. Jó, de ez az izé minek ahhoz?! Hát hogy ezt fogja letolni az orromon keresztül a torkomba, a végén van egy pici kamera és azzal körbenéz. Na itt elkezdtem pislogni. Erre biztosan szükség van?! Otthon pár éve már túlestem egy-két arcüregöblítésen, mikoris egy méretes injekcióstűvel átütik az ember arcüreg falát az orrnyílás felől. Tehát extrém esetekben már van némi tapasztalat, nade mégis! És kérdeztem, mindkét oldalon és mégis meddig tart ez? Csak egyik oldalt és vagy harminc másodperc, és ne féljek, nem fáj, csak kellemetlen, és jobb mint az előző vákumporszívó, mert ez hajlékony. Különben is, még a babák is kibírják. Na köszönöm szépen, ez volt a végső indok, ami után nem lehetett nemet mondani! Így hát vettem egy nagy levegőt és hagytam magam. Tényleg nem fájt, de furcsa volt, amint éreztem, ahogyan az a micsoda mászik le az orromon keresztül a torkomig, majd a néni meg is forgatja, jól körbenéz. Még a könnyem is kicsordult azon oldali szememből erre az ingerre. Még egy gyors fülvizsgálat és készen is voltunk. Azt mondta, minden rendben, megfázás vagy valami influenza, kapok gyógyszert. Nagyon remélem nem tévedett és nem lappang a fejemben a sok takony.

Felírt néhány gyógyszert, kérdezte érzékeny-e a gyomrom. Miért, mekkora az antibiotikum adag? Háromszor egyet naponta, 10
0 mg-os adag. Ááá, mondtam neki, ne tessék aggódni, otthon legjobb esetben is 250 mg-gal indul a dolog! Hát igen, Európában nagyon másképp mennek a dolgok, kezdte magyarázni Satoko-nak - aki mint utóbb kiderült, oda sem mert nézni, mikor engem ezekkel a micsodákkal vizsgálgattak. Még próbálkoztam, nincs-e valami jó kis köptető folyadék (mmm, az az otthoni jó kis kakukkfüves gyereknarkó), esetleg inhaláló csepp, de mondták, Japánban ilyeneket nem használnak. Hát jó, tán csak megleszek ezek nélkül is.
Meg is voltunk, mehettem a pénztárhoz. Megkaptam a receptet - ebben a kórházban nincsen gyógyszertár -, mellé egy sorszám, mikor készül el a számlám, de két perc múlva már mehettem is az automatához fizetni.
Irány a
gyógyszertár! Ez sem tartott sokáig, nem több tíz percnél, de azt is csak azért, mert voltak olyan kedvesek, hogy nekem, mint tudatlan gaijin-nak kérésre minden információt a tabletták szedéséről kinyomtattak angolul is. Itt nem egy doboz gyógyszert kap ám az ember, aztán kezdjen vele amit akar. Éppen annyi szemet, amit a sensei kiadagolt, részletes leírással, mit mikor és hogyan vegyünk be. Ezzel is megvoltunk.

Irány az egyetemi automata, ahol felvesszük a márciusi utazásokhoz a kedvezményes vonatjegyre jogosító igazolást. Ebből az automatából
ezen az igazoláson kívül (ami minimum
100 km távolságú vonatutazásra szóló kedvezményre jogosít, és bár igaz csak az alapárra vontakozik, a shinkanzen-re szóló pótjegyre nem érvényes, nade akkor is, és 10 ilyen jár egy évben mindenkinek) vehetünk ¥100-ért mindenféle hallgatói jogviszonyunkkal kapcsolatos igazolást. Nesze neked Dékáni Hivatal, meg KTH, nem ám olykor több ezer forintos Neptun-os átutalgatás, meg sorban állás százszor egy nyamvadt papírért...

A laborba vezető séta során örömmel tapasztaltuk, már kezdenek bimbózni, sőt néhol virágozni a cseresznyefák. A szilvafák már virágba borultak. Ha szerencsém van, talán március végén már Kyoto-ban vagy Osaka-ban elcsípem a kezdetet, Tokyo-ban az ohanami-ra* még áprilisig várni kell.

Már csak az esti mozi volt hátra, az első mozi-film itt Japánban. Meg kellett adni a módját: Avatar, 3D! Nos, erről csak annyit, aki még esetleg nem látta volna, az feltétlen siessen, nehogy lemaradjon erről a fantasztikus élményről. Egyszerűen kihagyhatatlan, főleg így 3D-ben.

Ez pedig az egyetemi jegykiadónál készült kis filmecske, a masina használatának egyszerűségéről. Az, hogy én nem boldogulok vele, csak írás-olvasás tudatlanságom okozata. :o)

video

*ohanami: a nagy hagyománnyal bíró virágzás-nézés; az adott héten, amíg a jelenség tart, italozással-eszegetéssel egybekötött esti program

Összes kép itt.

2010. február 17., szerda

Kani-nabe parti

Ismét egy kissé elkésett bejegyzés következik, de időszerűségéből sokat nem veszít. Bár úgymond egyfajta shinnenkai-ként fogtuk fel, azaz újév köszöntő ünnepségként. A párjáról, a bonnenkai-ról már olvashattatok.

Nos, az esemény ürügye a kani-nabe volt. Kezdjük a nabe ismertetésével. Ez egy, az asztalnál megfőzött egytálétel, mely a római tálhoz hasonló, cseréptálról (nabe) kapja a nevét. Hagyományosan téli eledel, hússal, esetleg tengeri nünükékkel, zölséggel és tofuval, mizo vagy szója alaplében megfőzve. Ilyenkor a család körbeüli az asztalt, egymás után adagolják a belevalókat a forrásban lévő levesbe és amint valami megfőtt, már eszik is, illetve pótolják a helyét a következő kör nyersanyagaival. És mint tudjuk, Japán gazdaságos ország, semmi nem veszhet kárba, mikor már minden elfogyott szinte, mehet bele a tofu és a főtt rizs, mintegy kása készül még. Meleg és tápanyagokban gazdag, mint a mi erőlevesünk, nem véletlenül fogyasztják ebben az időszakban, azt tartják, jó a nátha megelőzésére. Mivel nem zsíros és kalóriatartalma alacsony, ettől még népszerűbb. És persze minden tájegységnek meg van a saját specialitása: ahány ház, annyi szokás.

A mi nabe-nk fő eleme a kani volt most, azaz a rák. Nem is akármilyen minőségű! Egyik labortársam, Kazu szülei halászattal foglalkoznak, ha jól tudom, családi vállalkozásban. Az ő édesapja küldte nekünk el postán, jégbehűtve azt a három rákot, amit előző reggel fogtak. Ettől frissebbet esetleg a Tsukiji-n (Tokyo híres halpiaca, majd egyszer erről is beszámolok) kaphatunk. Ezek annyira frissek voltak, hogy egyikük még élt, mikor megérkezett. Emellé kaptunk egy szép példány buri-t is, amit sashimi módjára nyersen, szójaszószba mártogatva fogyasztottunk előételként. Elképesztően puha, ízletes húsa van!

A filmen végignézhetitek a lakoma elkészítésének és elfogyasztásának minden csínyját és bínját. Így ha legközelebb rákkal lesz dolgotok, már magabiztos kézzel nyúlhattok az olló után! :o)
Addig is, ez jó étvágygerjesztő lesz az ebédhez, remélem!
Egyéb fotók pedig itt.

2010. február 16., kedd

Dinnye uzsonnára














Hiszen a vitamin fontos! :o)

Újabb rengés

Már éppen ideje volt, kezdtem aggódni, hogy akkor most mi lesz, ugyanis már jó ideje nem volt érzékelhető mozgás. És az a mondás járja errefelé, az a jó, ha kb havonta-kéthavonta van egy kisebb, mert akkor nincsen nagy. Hát így legyen!

Hajnalban megint arra ébredtem, mozog a föld. Persze nem volt vészes, pár másodperc, mondhatni az eddigi leggyengébb, amit itt megéltem. Percre rá már aludtam is, sőt, reggel nem is emlékeztem rá, csak utóbb jutott eszembe.
Így hát megnéztem a Japán Meteorológiai Társaság honlapján, mi is történt pontosan. Hajnali 4:59-kor Chiba prefektúra és környékén, tehát Tokyo-t bőven érintve, 90 km-es mélységben 4.7-es erősségű (JMA skála szerinti) rengést regisztráltak. Ez a felszínen kb 3-as erősségben volt érzékelhető.

A JMA skála eltér a Richter-skálától. A Japán Meteorológiai Ügynökség szeizmikus intenzitás skálája Japánon kívül még Taiwan-on használatos. Míg a Richter-skála a valós rengés erősségét jellemzi egy logaritmikus, 1
0-es skálán (hypocentrum rezgése), addig a JMA skála szerinti shindo mértékegység a felszínen (epicentrum) észlelhető mozgás mértékegysége, tehát a hypocentrumtól mért távolság függvényében változó érték adott földrajzi helyen, egy 7-esig terjedő skálán.
Bővebben erről itt (sajnos csak angolul).

2010. február 14., vasárnap

Kanazawa - egy megkésett bejegyzés

Nos igen, ez a bejegyzés sokáig halasztódott, de eljött az idő.
December 26-án éjjel 11 órakor buszra szálltunk Satoko-val és elindultunk Kanazawa felé. Bevállaltuk, mint utólag kiderült, keményen ezt a túrát, így december végén. Nemcsak a látnivalók, de a hideg és az éjszakai busz is életre szóló emléket hagyott bennem.

Amit Kanazawa-ról röviden tudni érdemes.
Közép-Honshū északi felén helyezkedik el, a Japán-tenger partján,közel a Noto-félszigethez, Ishikawa prefektúra székhelye. Eme prefektúra az egykori Kaga és Noto
hűbérbirtokok összevonásával létesült. Kaga egykori fővárosa, a Maeda-klán székvárosa volt. A 15. században Kanazawa egy autonóm buddhista fejedelemség fennhatósága alatt állt. A várost 1583-ban foglalta el Maeda Toshiie, a hatalmas Maeda-klán feje, s ezzel új virágkor vette kezdetét. A bőséges rizstermésnek köszönhetően Kaga 300 éven át Japán egyik leggazdagabb régiója volt. A rizsből származó vagyon lehetővé tette a Maeda-knak, hogy támogassák a kultúrát és a művészeteket (lakktárgyak, Ōhi-kerámia, Kutani-porcelán, Kaga-yūzen selyemfestés, aranylemez díszítések), s ez az örökség máig kiemelt rangotbiztosít Kanazawa-nak, Japán egyik kultúrális központjának. A város szerencsésen megúszta a második világháborús bombázásokat, így történelmi emlékei épségben fennmaradtak.
Az eredetileg 158
0-ban épült Kanazawa-jō (várkastély, mely a Saigawa és Asanogawa folyók közti alig 2 km széles földsávon épült fel) a Maeda-klán 14 nemzedékének otthona volt. Sajnos az eredeti épület teljesen elpusztult, csak(!) az 1788-ban újjáépített, elegáns Ishikawa-mon kapu segítségével alkothatunk képet nagyszerűségéről. A kapu a Kenroku-en -t, a kastélykerttől elválasztó vizesárok mellett emelkedik. A várkastélyt 2001-ben újjáépítették, az eredeti favázas technika felhasználásával. (Be kell vallanom, ennek megtekintése már nem fért bele a programba.)
(Japán, a Lonely Planet útikönyvsorozata alapján, Park Könyvkiadó)
Időjárása változékony, mivel Japán északi partján helyezkedik el, a sziget belsejében lévő hegyek (főként a Japán Alpok) minden csapadékot megfognak, ami itt esik le nagyrészt. A helyiek mondása így tartja: "Még ha az ebédedet otthon is hagyod, az esernyődet ne feledd!" Éves átlaghőmérséklete 14,3 °C (maximum 35,5
°C, minimum -2,8 °C), átlagos páratartalom 73%, az esős napok száma 178,1.

Első utunk a 21. Század Kortárs Művészeti Múzeumába vezetett, mely a tokyo-i SANAA (Sejima
Kazuyo és Nishizawa Ryue páros alkotta építésziroda) 2004-ben elkészült munkája, a kortárs építészet egy igen jelentős darabja. Az állandó kiállításokon kívül (többek között a múzeum ikonja, Leandro Erlich medencéje) éppen a fő látványosság a dán/izlandi származású Olafur Eliasson érzékekre ható fény performanszai voltak. Na és persze nem hagyhattuk ki a színes csodakerékpárokat sem...
A nap hátralévő részében még egy esti gyors (majd megfagytunk) sétára futotta a Higashi Chayagai-ban ("Keleti teaház" utca, azaz geisha-negyed). A városrész a 19. század elején keletkezett, fából épült házairól ismeretes. Itt szeretném megjegyezni: a geisha a tánc, a zene, az irodalom, a művészetek és a teaszertartás kitűnő ismerője, azaz a szórakoztatás mestere,
a közhiedelemmel ellentétben szexuális szolgáltatást nem nyújt. Szigorú, zárt közösségben "fejlődnek" és élik életüket, kezdetben kényszerből, ma már szabad akaratukból választva ezt az életformát. Bővebben itt.

Szállásunk a Tsukamoto Yoshiharu professzor vezetésével egy workshop keretében felújított Machiya-ban volt. Mikor elfoglaltuk a helyünket, kellőképpen megrémültünk. A hagyományos japán házakhoz hűen odabenn hidegebb volt, mint kinn. Faszerkezet, csak shōji, azaz papírfalak. Összenéztünk, mi valóban itt akarunk eltölteni két éjszakát?! Választás nem volt, szerencsére hoztunk elektromos pokrócot, volt kotatsu (fűthető asztalka) , és hát ettől olcsóbb szállást keresve sem találhattunk volna. Meg kell hagyni, a felújítás igen jól sikerült, minden elem történtei formájához hű maradt és valóban egy igazi japán házban érezhettem magam.

Másnap délelőtt a Seisonkaku-villa meglátogatása volt soron (erről sajnos nincsenek képeim, nem lehetett fotózni.) A parkban található villát egy Maeda uraság építtette özvegy édesanyjának 1863-ban. Eredeti belsők, bútorok, személyes tárgyakm ruházat, gyűjtemények, szenzációs. Csak meleg zoknit ne felejtsen el vinni az ember így télvíz idején, különben lefagy az ember lába cipő nélkül. Akit részleteiben érdekel a hely, bővebb információt talál angolul a hivatalos weblapon.
Az Ishikawa-i Prefekturális Művészeti Múzeum tárháza a fentebb már említett összes képzőművészeti ágnak, több mint 2
0 helyi kézművességet mutat be. Az itt kiállított művészek alkotásai meg is vásárolhatóak. A múzeum hivatalos honlapja itt.

A délutáni program első fele a Teramachi-negyedben telt. Ez a városrész valamikor az első védelmi vonal része volt. Egymást érik itt a szentélyek és a szűk, hagyományos mellékutcák. Célunk elsősorban a Myōryūji, népszerű nevén Ninja-dera (Ninja templom) volt. Az 1643-ban befejezett szentély veszély esetén búvóhelyként szolgált - erről tanúskodik a sok rejtett lépcső, titkos ajtó, seppuku kamra, alagút és csapóajtó. A szentély népszerű neve az álcázás művészetével (ninjutsu) és annak gyakorlóira (ninja) utal, ám elsősorban vallási és stratégiai központ volt. Építészetileg komplex, trükkjei és csapdái ellenségek, illetve a sógunátus kémjeinek fogjul ejtésére, esetleges menekülésre szolgáltak. Az Edo periódusban Tokugawa sógunátus megtiltotta a három szintnél magassabb épületek építését. Kívülről nézve a templom kétszintesnek látszik, ám valójában négy szintet és összesen 7 belső réteget tartalmaz, 23 helyiséggel és 29 lépcsővel. Udvarán egy méretes kút található, mely a legenda szerint összeköttetésben áll a várkastéllyal. A vezetőnk szerint ezt még senki nem bizonyította, amit nem egészen értettem, hogyan lehetséges, hisz ott a kút, ott a vár, csak ki kéne próbálni. Képeim sajnos a belsőről ugyancsak nincsenek, ellenben a lábamat itt is fagyásveszély fenyegette.
Este még egy rövid látogatás a Nishi Chaya (Nyugati Teaház utca) negyedben, az ott berendezett Shiryokan Múzeumban és természetesen egy-egy hagyományos japán édességeket árusító boltba.

Utolsó napunk a Kenroku-en parkbeli sétával indult, mely útikönyvem és minden Kanazawa-t népszerűsítő kiadvány szerint is a leghíresebb látnivaló itt.
A három legszebbnek tartott japán kert egyike. A kenroku név ("hat az egyben") a Szung-kori Kína egyik híres kertjére utal, mely a tökéletesség hat tulajdonságával rendelkezett: nyugalom, tágasság, mesterséges eredet, régiség, sok víz és szép panoráma). A Kenroku-en eredetileg a várkastély külső kertjét alkotta, de a 17. század folyamán kibővítették. Végső kiterjedését a 19. század elejére érte el, és 1871-ben nyitották meg a nagyközönség előtt.
(Japán, a Lonely Planet útikönyvsorozata alapján, Park Könyvkiadó)
Valóban csodás még így télen is, szívesen jönnék el újra, mikor beborítják a virágzó fák meg a bíborszínű íriszek tavasszal.
Séta a szamurájnegyedben, mely főként az eredeti szerkezetű kerítéseiről ismert.

Délutánra buszjegyet foglaltunk egy vidéki kalandtúrára. A cél: Shirakawa-go, a Világörökség része.
A Takayama és Kanazawa között fekvő, isten háta mögötti régió megrázó, hegyvidéki tájairól és zsúptetős, A-vázrendszerű parasztházairól nevezetes. Ezek a rusztikus, elbűvölő gasshō-zukkuri (imára kulcsolt kéz) házak különleges helyet foglalnak el a japán emberek szívében, és mind hóval borítva, mind nyári napsütésben varázslatos látványt nyújtanak. A völgy legnagyobb településcsoportjai Shirakawa-gō (délen) és Gokayama (északon).
A 12. században a völgy elhagyatottsága és megközelíthetetlensége csábította ide a Taira-klán földönfutóit, akik megmenekültek a Genji-klán által 1185-ben rendezett, kegyetlen mészárlásból. A feudális időkben Shirakawa-go Hida többi részéhez hasonlóan a sógun közvetlen uralma alatt állt, Gokayama viszont a kagai régió puskaporgyártásának központjává lett.
Nagyot ugrunk az időben, egészen az 1960-as évekig: ekkortájt építették a gigantikus Miboro-gátat, melynek kedvéért több kisebb falut feláldoztak. A víz alá került településekről sok gassho-házat mentettek ki.
...
Hida ádáz telei, a hosszú fagyok és a szakadó hóesés nagy gondot jelentettek a vidék lakóinak a gázkonvektorok és terepjárók kora előtt.
A meredek tetősíkokról lecsúszik a hó, ami óriási tömegben esik ezen a vidéken december és április között, járhatatlanná téve a hegyi utakat. A gasshō szó japánul imára emelt kezet jelent - a tető formája ugyanis erre emlékeztet.
A gasshō-házak szerkezetét gyakran gyakran cédrusfából faragott, zömök pillérek erősítik. A padlás eszményi helyet biztosított a selyemhernyó-tenyésztésnek.
A nagyobb épületeket gazdag, gyakran 30 főnél is népesebb családok lakták.
A parasztok kunyhói alig voltak nagyobbak egy mai szerszámoskamránál.
(Japán, a Lonely Planet útikönyvsorozata alapján, Park Könyvkiadó)

Méltó befejezése lett ez utazásunknak.
Képek itt.
Film a 21. Századi Művészetek Múzeumbeli élményekről és néhány válogatott kaland itt.

2010. február 12., péntek

Nem olcsó

Már megszoktam, hogy pár szem mikan-ért (japán mandarin) majd ¥400-et fizetek, még így is, hogy pedig tél van. A gyümölcs itt tudvalevőleg drága, és hát a sárgadinnyének sincs éppen szezonja, valljuk be, nade azért ¥1500-ért darabját... Még ha az 1:1-es relációt is vesszük alapul, irdatlan sokba kerül. Úgyhogy maradok a tesztoszteronnál, a banán legalább olcsó.

2010. február 10., szerda

Készenlét

Ma reggel egészen új élmény ért: visítva szirénázó tűzoltóautó haladt el mellettem. Ilyen meg ezidáig nem fordult elő, mióta itt vagyok! Sőt, szirénázó/villogó mentőautót is talán ha egyszer láttam... Elgondolkodtat, ez miért van?!

Ezek a képek persze nem erről az esetről szólnak, pusztán közelképek ez itteni szerv járműveiről. Az ok, amiért fotóztam őket, egyszerű: tetszettek. Olyan kis picik, kompaktak.

És a mai nap örömhíre: sikerült a japán vizsgám, nem is akárhogyan. 97%-os eredményre tettem szert. Tadaaaaaam... :) Úgyhogy most dolgozom az ügyön, járhassak áprilistól az intenzív kurzusra. Kemény menet lesz, mindennap reggel 9-től délután fél 1-ig, csütörtökönként pedig fél 3-ig. Dehát, mint tudjuk, mindennek ára van az életben.

2010. február 7., vasárnap

Saitama ráadás














Nemrégiben kaptam meg ezt a képet, ami a "barlangtúra" után készült rólam és az űrlényekről... Nem is volt olyan egyszerű abból a dobozból válogatni, annyi jó darab volt.

2010. február 1., hétfő

A végeredmény...














...szomorkásra sikeredett. Nem az az igazi ropogós havas jelenet, amire vágynék, még ha nincs is verőfény hozzá.
Már látom, ez a hangulat rányomja bélyegét az egész mai napomra. Holnaptól már napsütést ígérnek, remélem nem tart soká a rosszkedv sem.
És fenemód hideg lett, legalábbis ahhoz képest, amit már megszoktam itt.

Havazik

És igen, ez is bekövetkezett: végre havazik!!! Már csupa irigységgel néztem az otthoni képeket és hallgattam a már szinte panaszos beszámolókat az otthoni hóviszonyokról. Én meg alig vártam, legyen már itt is valami.
Mára beígérték az időjósok - az otthoniakkal ellentétben ezeknek itt kb 90%-ban hinni lehet -, hogy ma havazni fog. Sőt, még a sensei is bejött hozzánk és közölte e remek hírt. Hinni nehezen lehetett, reggel
szokásos kellemes jóidő, délután meg elkezdett szakadni az eső. Hogy lesz ebből hó?! - tanakodtunk.

És tényleg. A fenntartható építészetről szóló megnyitó előadás után az Olasz Intézetből kifelé jövet meg kellett állapítsuk: ez bizony HÓ! És egyre jobban belejött...

Szeretném idézni Bencét, amint a Facebook-on a következő megjegyzést tette: "
mondjuk a havazás itt ca 1 centit jelent, az is elolvad secperc alatt (de rengeteg fotó készül majd és az összes autós felrakja a hóláncot)"
Nos igen. A fényképet én sem hagyhattam ki és tényleg olvad sajnos. Erre már csak Satoko aggodalma tette fel a koronát, aki beismerte az indiai vacsora közben, mialatt kinn egyre jobban hullt a hó, ez igen ritka erősségű havazás Tokyo-ban, siessünk, mert könnyen lehet elakadások lesznek a vonatközlekedésben. Tehát, Budapestnek (hajrá BKV!) van miben versenyre kelnie Tokyo-val: itt elég pár centi hó is a teljes bénuláshoz, otthon kell legalább 10...

video