2010. január 27., szerda

A szemorvosnál

A kiinduló helyzet igen banális: elfogyott a kontaktlencsém, vennem kell.
Javaslatra s
ikerül megtalálni a laborunktól három perc sétára lévő pici kis rendelőt. Útban oda találom ezt a kis jelenetet, az ejtőernyős macska-malacokkal. Parachute to eternity...
A rendelőben szívélyesek, örömmel fogadnak, angolul is egész jól beszélnek, azért persze jól jön
Satoko segítsége. Minden simán megy, nagyon alaposan megvizsgálnak, mindkét szememet többször is még a próbalencsék felhelyezése előtt, aztán azzal is
.
Már szinte zavaróan sokáig tart a folyamat.

Kapok ingyen próbalencsét, többet is, mert először azt hiszik nincs az én dioptriámban, azért csak próbáljam fel a méret miatt, majd kiderül, van az én dioptriám
is, így a másik felbontott pár már megy is a kukába. Ez persze nem nagy kár, úgyis csak egynapos viseletű volt. Azért próbáljam meg a kéthetest is, erősködnek. Nem értem miért,eddig teljesen ugyanezt a típust használtam. Nem baj, kapok egy párat. Ezt persze ezután még jódarabig használhatom. El is magyarázzák, nehogy kidobjam, még jó két hétig. És ha már így van, kapok hozzá ajándékba egy kisebb üveg tárolófolyadékot és egy tartó (ezres nagyságrendekre rugó tételek itt is, otthon is). Majd megrendelik a választott terméket, pénteken mehetek is érte. Közben még magyar nyelvórát is tartok az egyik kedves asszisztens leánynak.

Azért a hely szenzációja mégiscsak a papucs-automata. Hiába, rend a lelke mindennek, nem lehetnek azok sem úgy szerte-szana. Kicsiknek pedig a Mickey egeres és Donald kacsás változat. Az automata épp kifogyott, nagy volt épp a forgalom, így maradtam Mickey egérnél. Már csak a móka kedvéért is. Igaz, 20-as méret, kicsit pici.

A napot egy búcsúparti zárja. Lili, a svájci lány hazautazik, ő csak félévre jött. Mindezt csak azért említem, mert a hely, ahol összejövünk, az nem más, mint a Soda Cafe. Na nem az otthonról jól megszokott rom-kocsma, annak csak egy névrokon, japán változata. Jiyugaoka, Tokyo, 2010. január 27.

video

2010. január 23., szombat

Saitama - árvízvédelmi csatornarendszer

2010. január 15., péntek. Sokat vártunk erre a napra. Egyszer decemberben már meghiúsult a regisztráció az ingyenes látogatásra; a mostani is csak egy igen gondos, egy hónappal azelőtti szervezés árán jöhetett létre.
Két óra vonatozás, már nem is Tokyo, ahol járunk. Saitama prefektúra, Kasukabe város közelében vagyunk.

Az elmélet igen logikus, a kivitelezés 13 évet vett igénybe.
A víznyelő terület egy 6,3 km széles és vagy 30 km hosszú tál alakú mélyedés, melyet egyik oldalon a Nakagawa, másikon az Edogawa folyó határol, illetve több más folyó szel át, mint például a Tonegawa. Tájfun és nagyobb esőzések idején a terület folyói nem képesek elvezetni a hirtelen megjelenő nagy mennyiségű vizet, a medenceszerű helyzet miatt az felgyülemlik, árvizekkel óriási károkat okozva az itt élő, egyre gyarapodó és egyre városiasodó lakosságnak. Az új rendszer kiépítése elkerülhetetlen volt, ami 1992-ben
vette kezdetét.

A rendszer lényege. A 6,3 km hosszú keresztmetszet mentén egy 10 méter átmérőjű csatorna fut 5
0 méterrel a felszín alatt. Ehhez négy darab, kb 70 méter mély föld alatti torony, tank kapcsolódik, mely elkezdi összegyűjteni a megáradt folyók vizét. Mikor a bennük felgyűlt víz eléri a csatorna magasságát, a rendszer működésbe lép és a hatalmas közlekedőedény-rendszerben a víz útjára indul a keleti oldalon található vízgyűjtő-siló, majd szivattyúrendszer felé. A kb 70 m hosszú, 30 m széles és 18 méter magas silóhoz (ez az a rész, mely a látogatók számára elérhető) kapcsolódik az utolsó torony, mely közvetlen összeköttetésben áll a 70.000 lóerős turbina segítségével működtetett szivattyúkkal, ami aztán 200m3/sec sebességgel köpi a vizet az Edogawa folyóba (ez körülbelül egy 25 méteres úszómedence fél víztartalma másodpercenként).

Miután mindezt megtudtuk, láttuk a szemléltető modelleket működés közben, tájékoztattak arról, hogy odalent hideg lesz, 1
06 lépcsőfokot kell lemásszunk, vállaljuk-e (fő a biztonság!), majd mindehhez némi bemelegítő tornagyakorlat - guggolás, térd- és bokakörzés (most azt hiszitek hülyéskedek, pedig nem) - elvégeztével elindultunk kifelé. A földalatti csarnok bejáratánál újabb biztonsági figyelmeztetések - vigyázat, helyenként vizes, tehát csúszik, menet közben és a lépcsőn lefelé szigorúan tilos fényképezni - következtek; utóbbit aztán kőkeményen próbáltak is betartatni velünk, persze nem sok sikerrel. (Ezek a fegyelmezetlen gaijin-ok, mindig csak a baj van velük...)

Az élmény egyedülálló, bár ha
csak 15 percig tart is. Valóban, ahogyan már sokan megjegyezték az előre beharangozott képek láttán: Mória bányája (a Gyűrűk ura egyik lényeges helyszíne). Nem is csoda, hogy annyi mindenkit megihlet, Ridley Scott sem hagyhatta ki.
A napot pedig Fuji san koronázza ismét, a lemenő nap kontúrjával.

És ezúton köszönöm meg Ivánnak, hogy felhívta figyelmem erre a remek helyre.

Az összes kép itt.
A szemléltető modellekről film itt.
A hivatalos honlap itt - van kevés angol nyelvű tájékoztató is, főként a regisztrációról. Ha netalántán valaki erre jár legközelebb és szeretné meglátogatni a helyet (ingyenes), örömest továbbadom tapasztalataimat a regisztráció csínyjáról-bínyjáról.
Az archdaily cikke pedig itt, még több képpel és filmmel.

2010. január 16., szombat

További extrémek a vonaton

Na persze a szabály az szabály: márpedig ha kutyával felszállni a vonatra nem lehet, valahogy mégiscsak szállítanunk kell őket.

***

Műkörmökön pedig meglepődni már nem igen szoktam, szinte észre sem veszem őket. Nade ezt nem lehetett nem lefotózni. Igen, jól látjátok: mű ékkövek és gyöngyök vannak aplikálva a leányzó ujjaira.
Persze lehet, csak az irigység beszél most belőlem... :)

Karácsonyi labor-takarítás

Mint azt annak idején már jó előre bejelentették és én is számot adtam a közelgő eseményről, hát az annak rendje és módja szerint be is következett.
Karácsony első napja, azaz december 25-e, a laborban telt, méghozzá takarítással. Mindenki korrektül időre érkezett, 10 órakor el is kezdődött a móka.
A fő szervező és rendező, Iwatsuki san kiosztotta szép sorjában a feladatokat, személyre szabottan. Először is mindenkinek rendbe kellett tegye a saját asztalát és háza tájékát. Majd ki az ablakot pucolta, ki a reluxat subickolta, ki portalan
ított, más meg a neonokat tisztította... Mindenki tette a dolgát szó nélkül. A hangulathoz persze nagyban hozzájárult némi ZZ Top vagy épp Michael Jackson illetve olykor egy-egy kisebb közjáték, mint mikor példaul előkerült Nishikawa san Max-től ajándékba kapott Doraemon * mini-ventillátora... Hiába, a gyermekkorból kinőni nehéz. De itt legalább ezzel nem vagyok egyedül. :)

A tisztasági tetőpont, mikor nekilátunk a padló fényes
ítésének. (Balázs, te most különösképpen figyeljél, mert jövőre neked is részed lehet benne!) Otthon ez azt hiszem nem lenne akkora kunszt, ám itt ennek is sajátos módja van. Nem vásárolunk mopp-ot vagy más hasznos segédeszközt, nem. Helyette vesz a csapat egy pár csomag szivacsot, amit maximum 5x5 cm-es darabkákra még tovább aprít, majd ezekkel nekilát a súrolásnak. Nos belátom, most joggal mondhatjátok, a hülyeségnek is van határa. Mindenesetre a társaság jól szórakozik és ez a legfontosabb: a csapatszellem és a közösség építése. Kétségtelen, a közös görnyedés-térden csúszás-mikrosúrolásnál hirtelen most nehezemre esne jobb csapat-építő kurzust kigondolni.
Délután négyre végeznünk kell, de végzünk is, hiszen vár ránk a kávészünethez tartozó, beígért sütemény! Ekkor természetesen csatlakozik hozzánk Fujioka professzor is. Asszisztense, Aoyagi san egész nap velünk volt és hellyel-közzel ő is kivette részét a munkában. A süti finom, bár mint mindig, belőle sosem elég!

Egy rövid szünet, majd irány a welcome party óta már jól ismert Bettako étterem. Hangulatos kis hely, itt tartjuk a bonnenkai
**-t. Előre befizetett menü, annyit eszel-iszol amennyi beléd fér. Fogy is a sör meg a sake rendesen, az ételek fantasztikusak, mint itt mindig. A nabe mintha maga lenne a terülj-terülj asztalka, sosem akar kifogyni. És az utolsó csepp sem veszhet kárba, a maradék levet és zöldségeket feltöltjük főtt risszel és tofu-val, majd olyan kása féleséggé tovább forraljuk. Abbahagyhatatlan. Nem is beszélve az apró hal és lótusz tempura (kb sörtésztában kisütött) darabkákról, amiket egyszerűen a desszert elfogyasztása után sem bírtam abbahagyni. Az ember degeszre eszi magát, de a szép az egészben, hogy ettől a koszttól mégsem valószínű, hogy elhízna.

Nagyjából három óra múltával mennünk kell. Hiába a biznisz az biznisz, helyet kell biztosítani az újabb fizető vendégeknek. Nem könnyű felállni a haldarabkák mellől. :) A csapat tovább áll és bár páran már kellően "elfáradtak", nincs megállás, irány a következő hely, hacsak egy italra is. A karaoke szerencsére elmarad és ezt nemcsak én nem bánom. Miközben a jókedv persze sosem fogy el... És remélhetőleg ez jövőre (azaz most már idén) is így marad.


* "
A Doraemon cica: csak Japánra jellemző, külföldre nem exportálták, olyan, mint Magyarországon a Futrinka utca volt." /forrás: Wikipedia, angolul bővebben itt./ Röviden összefoglalva: a fül nélküli robot cica, aki a XXII. századból utazik vissza az időben, hogy egy iskolás kisfiú seg
ítségére legyen. Jellemző kék ruhácskája, melynek első zsebében mindenféle hasznos szerszám, kellék megtalálható. : Kisvakond. :)
** évbúcsúztató buli

Összes kép itt. Film itt.

2010. január 9., szombat

Kóma a vonaton - mindent visz

Már láthattunk pár képet ízelítőnek a vonaton alvásról Bencénél. Azt hiszem, ez a kép azonban mindent visz. :)

Azt még hozzá kell tegyem, fáradt emberünk, a sarariman esernyője a képen nem látható - nem fért bele -, a kocsi közepén hevert... Éjjel 12 óra körül van egyébként a jelenet...

2010. január 8., péntek

Karácsonyi mászás

Kicsit megkésve, de némi számadás következik a téli szünidőről.

Karácsonyt megelőző napon volt szerencsém mászóbarátaimhoz csatlakozni egy újabb kalandra. Szokásos hajnali kelés és indulás.
Most északnak vettük az irányt. Cél: Saitama prefektúra, a Chichibu várostól nem messzi Shibasaki. Jó előre beharangozták: hideg lesz.
Csak ment az autó fel, felfelé a hegyekbe... Az út menti kis települések parkoló autóit dér lepte. Mire számíthattam ezek fényében?!

Egy erdei útról letérő kis ösvény visz a völgybe, mely a köveket rejti. Nem elég, hogy hideg van, de még sötét is lesz, zug, ahová alig ér el a napfény. Ettől függetlenül bíztató volt a tény: mészkövet foghatok. Az otthon jól megszokott formák, peremek.

"Bemelegítő" mászás címén a második méter környékén már nem éreztek semmit kezeim. Csontig ható volt a hideg. Persze azonnal eszembe jutott Andris barátom anekdotája
hajdani téli oszolyi mászásaikról: mikor már nem tudja az ember fog-e valamit egyáltalán, csak elhiszi, mert ezt látja, akkor döbben rá létezésének valóságára. Na hát igen. Majd aztán percek telnek el, mire visszaér az élet az ujjhegyekbe is. Kétségtelen, utána már egyáltalán nem fázik.

Egy óra elteltével azért beszűrődött némi napsugár, igyekeztünk is kiélvezni amennyire csak lehet. Mindenki kitett magáért, nemhiába a japán szamuráj-virtus, volt küzdelem keményen az utakért. :) Engem is felvillanyozott az európában megszokott formák jelenléte. Jōgasaki-val ellentétben ide biztosan tavasszal jövünk legközelebb.

És a nap zárásaként nem maradhatott el a vacsora, útban hazafelé. Egy kínai étteremre esett a választás, a maga szokásos, kis-piszkos légkörével. De az ételben nem kellett csalódni, hozta a formát. Nem is maradt el a másnapi diéta...

Képek itt, film meg emitt.

2010. január 3., vasárnap

Remek napok sorozat - következő epizód

A karácsonyi ünnepek - labortakarítás - előtt sor került egy kisebb ünnepre.
Már az ebéddel elkezdődött minden. Satoko ösztönzésére a jelen lévők felkeveredtek, hogy közösen költsék el azt. Javaslatra egy pár percnyi sétára lévő hangulatos kis étterembe mentünk, ahol első ízben fogyaszthattam omu rice-t. Nincsen ebben semmi ördöngösség, megint csak a katakana english (angolból átvett szó, kifejezés, melyet a japán hangképzéshez igazítva használnak) játszik az idegeinkkel: omu rice egyenlő rizses omlett.
Na azért, bár igen egyszerűen hangzik, ez egy remek étel és kellő adagban - márpedig itt nem adtak keveset! - rendesen telít, ráadásul tápláló. Ezen a helyen külön élmény, hogy láthatjuk a szakácsot az étel elkészítése közben. Mesteri módon dolgozik és higgyétek el, kemény fizikai munka, ahogyan azt a majd egy kilo (három vagy négy adag) rizst dobálja, majd az omlettbe forgatja. A főtt rizst némi zöldséggel, hagymával, gombával, olykor hússal is keverik, ketchup-pal ízesítik, végül a viszonylag lágyra sütött omlettbe csomagolják. Nos bár már mutattam róla képet az Ueno kouen kirándulás alkalmából, ez volt az első, igazi találkozás.
Az étterem bár pici és egyszerű, nem olcsó. Kiderült, csak azért jöttünk ide, mert Satoko valami szerencsepénzhez jutott (sosem derült ki, mi is volt az valójában) és úgy döntött, azt nem pusztán magára költi, hanem meghívja a barátait egy olyan helyre, amit egyébként ő sem engedhet meg magának. Hát ilyen is a japán önzetlenség.

A filmben ezután egy rövid összefoglalót láthattok a laboromról és az ottani emberkékről. A hangulat fokozott, különösképpen hogy ekkor már az undergraduate hallgatók túl voltak a diplomájuk előtti első megmérettetésen. Jól elkülöníthető a három szekció: a serious island (a komolyak szigete, amint ezt hallhatjuk is), a fun island (a móka szigete középen) és a gaijin island (külföldi zóna a terem másik végében, amit a filmen Sarah képvisel). Nos ezekről majd hallotok még, ugyanis ezután a jelenet után ez a csoportosítás már-már szállóigévé vált. :)

A nap egy kisebb party-val ért véget. Nishikawa san, doktorandusz hallgató és Marcus, svéd kutató ösztöndíjas fiú bemutatkozására került sor, amit persze eszem-iszom kísért. Már jó előre megrendelték gondos kezek a menüt: sushi tálak, de volt itt minden egyéb is, amit ki-ki innen-onnan még bevásárolt. Na és persze a svéd fiúk hoztak egy kis kóstolót a vodkából, ami a magyar ízlésnek leginkább csak likőr volt, ugyanis különféle ízesítések érkeztek: vanília(!), citrom, grapefruit stb... Na és persze nem hagyhatták ki a liqurish-t (nem tudom jól írom-e), azt a sós-ánizsos "cukorkát", amit ők és a dánok úgy imádnak, pattogatott kukorica helyett ezt rágják a moziban is. Véleményem szerint borzasztó, leginkább a mi medvecukrunkhoz hasonlíthatnám, de szerintem javarészt tudjátok miről van szó.

Nos a japók persze vannak annyira udvariasak és leginkább kemények, hogy kipróbálják, és ha már egyszer kipróbálják, addig küzdenek, amíg le nem megy. Erről igen szemléletes képsorozatot láthatunk. Hiába, ezen nem is segíthet más, csak az ocha (japán zöldtea) vagy a vodka!

Evés-ivás közben persze előkerülnek a különféle tengeri lények nevei, hiszen azokat fogyasztjuk épp. Satoko, szokásához híven, magyarázat képpen, mivel nem tudja az angol megfelelőit a számtalan hal- és puhatestűnek - de ha tudná is vagy az anyanyelvűek megmondják, nekem úgysem mondana semmit, mert még magyarul is alig vagyok képben a halfajtákkal -, így hát lerajzolja őket. Nem is akár hogyan, metszetet készít róluk. Mintha nem is építész lenne, hanem legalább tengerbiológus.

Aztán a babpasztából készült édesség mellé előkerül Nishikawa san jóvoltából az igazi ocha is. Zöld tea porból kikeverve, ahogyan azt a mesterek készítik. A filmen épp Max-et láthatjuk, amint próbára téttetik az elkész
ítésében. Az íz szigorú, a látvány pedig egyedi.

És amint a film első részében elhangzik, miközben Nishikawa san-t meginterjúvolom az ebédről, ha mindezt pontosan tudni akarjátok, milyen is valójában, nincs más módszer: Japánba kell jönnötök!
És az élmény garantáltan nem marad el.

A képek itt, a film pedig emitt látható.

2010. január 2., szombat

Eredményhirdetés

Sok megfejtés nem érkezett a képes feladványomra, ami elszomorított. Lehet, nem olvastok engem?! :(
Mindenesetre nem hagylak bennetek kétségek közt, mert tudom, azért nem írtatok, mert szorgalmasan töritek még mindig a fejeteket, vajon mik lehetnek ezek a csodabigyók?!

Az első ké
pen egy Edo-kori "viselet" látható, ami nem más, mint a női tűzoltók fejvédő maszkja. Hosszmérete kb 30 cm. A két fejjel lefelé álló szív formácska a szemnyílás. :)

A másik kép azért ettől lényegesen egyszerűbb. A kagylóba festett képecskék darabjai a kaiawase-nek, ami az udvari arisztokraták egyik időtöltése a Heian korból, magyarul nem más, mint memóriajáték.

2010. január 1., péntek

A japán nyelv szépségei

Szerencsétlen gaijin, akit erre vetett a sors és arra adta a fejét, hogy megtanulja a japán nyelvet, nem kis fába vágta a fejszéjét.
Nem elég, hogy hozzá kell szokjon a nyelv hangzásvilágához - b
ár a kiejtés/hangképzés egy magyar anyanyelvű számára, főleg ha tud mondjuk angolul, nem igazán jelent nehézséget -, már az alapoknál rendesen elveszhet az igen hasonló szavak tanulása közben.

Íme néhány röpke példa az ügy szemléltetésére.
Igék: ikimasu (megy), kimasu (jön), kaerimasu (hazamegy), kikimasu (hall, hallgat), kakimasu (ír, rajzol, fest), kashimasu (kölcsönad), karimasu (kölcsönvesz) -ráadásul ezt a kettőt angolul is MINDIG keverem -, kakemasu (pl telefonál), kakarimasu (pl vmibe kerül, vmeddig tart), kaimasu (vásárol), keshimasu (kikapcsol), aimasu (találkozik), akemasu (kinyit) stb stb...
Jelzők: kirei (szép), kirai (nem szeret), karai (csípős), kurai (sötét, fekete), karui (könnyű), yasui (olcsó), plusz egy főnév > yasai (zöldség)
stb stb...

És még hol vannak a kanji-k... Ó, mami...
Kanji-ról még, angolul értőknek itt - a magyar oldal sajnos elég felszínes.