Save Japan

A március 11-i földrengés és az azt követő tsunami eddig nem látott károkat okozott, több ezer ember életét követelve, amely tömeg nagy részét máig nem találták, azonosították. Emellett ott az a rengeteg ember, akik bár túlélték ezt a hihetetlen pusztítást, de mindenüket elvesztették: házukat, azzal minden ingóságukat, a munkalehetőségüket; nemcsak hogy egész eddigi életüket, de a közeljövő számukra igencsak keservesnek ígérkezik, hiszen máig ideiglenes tömeg-menedékhelyen töltik napjaikat. Azok talán még kiszolgáltatottabbnak érezhetik magukat, akik bár otthonukat el nem vesztették a természeti katasztrófasorozatban, de azt elhagyni voltak kényszerűek az atomerőműveknél kialakult helyzet miatt.

Számtalan nemzeti- és nemzetközi segélyszervezet lépett fel adományok gyűjtése érdekében észak-kelet Japán megsegítésére, annak újjáépítésére. Nemcsak a materiális segítség - anyagi támogatás, fizikai segítség a romok eltakarításához és az újjáépítéshez -, hanem a szellemi támogatás is igen fontos azoknak az embereknek, akik életük további részét ennek a csapásnak a terhével kell eltölteniük.
A hivatalos-, állami- és civil szervezetek mellett számtalan önkéntes - jobbára közismert egyének általi - kezdeményezés is elindult. Az egyik ilyen kedvencem az a weboldal, ahol grafikus művészek fogtak össze és a katasztrófa ihlette rajzoknak adtak bemutatkozási lehetőséget, melyeket hamarosan egy kiállításon mutatnak majd be és várhatóan a gyűjtemény egy albumban is megjelenik szeptemberben.

Ma egy cipőboltban újabb adomány-lehetőségbe botlottam. Az ABC Mart nevű hálózattal összefogva Juichi Wakisaka autóversenyző egy Save Japan elnevezésű kapányba fogott. A támogatás módja igen egyszerű: egy, a Wakisaka üzenetével feliratozott, mindössze 1,000 yen (mostani árfolyamon kb 2,300 Ft) értékű, 'Save Japan' márkájú póló megvásárlása a feladat. Kérdésemre, miszerint ennek az összegnek vajon mekkora része kerül valóban a célhelyre, igen korrekt választ kaptam: mindössze a póló előállításának a költsége kerül csak levonásra, a fennmaradó kb 800 yen jótékonyságra fordítódik. Így hát én is vásároltam egyet, bízva abban, hogy a 'sok kicsi sokra megy' elv alapján lassan, de biztosan, helyreáll a rend Tohoku térségben.

Hanami

Miután délelőtt a követségen eleget tettem állampolgári kötelességemnek, tehát szavaztam, következhetett a hanami, azaz a cseresznyevirág(zás)nézés.


Találkozó Komabatodaimae, baseball pálya mentén.
Sajnos a beígért jóidő sehol nem volt, ráadásul estére már esőt is ígértek. Minket ez nem gátolhatott meg, hogy jól érezzük magunkat: együnk, igyunk és talán néha vessünk egy-egy pillantást a virágba borult természetre is. Mert bár odahaza az ember(lánya) idilli képeket lát maga előtt erről a kétségtelenül csodás eseményről, hát valljuk be, a valóságban a hanami leginkább az előbbi kettőről szól... Az alkohol már csak azért is elengedhetetlen attribútum - legalábbis ezen a vidéken ilyentájt -, mert marhára hideg van ám, és a gyakorlott hanami-zók nem egyszer, senem kétszer emlegetik fel: jó lenne már egy kellemes langymeleg hanami... Persze lehet csak a társaság balszerencsés, vannak azért jobb napok is, pénteken például mikor Osaka-ból megérkeztem, 19-20 fok volt.

Ettől függetlenül a hangulat emelkedett volt, mint azt a képek is bizonyítják. És Bence, szavadon fogunk: legközelebbi májusi croquet partira kérjük a jóidőt!!!
Bár nem esett senki az ölembe részegen - Sa(i)to san nem jelent meg -, tehát a jövő tavaszi esküvő egyelőre elmarad (háttérsztorit lásd Bencénél), én azért nem adom fel. :D
Köszönjük Minoru a szervezést és ismételten Boldog Születésnapot!

Thanks Minoru for this wonderful day and a Happy Birthday for you again!
たんじょうびおめでとう!
See all the pics here!

És majd elfelejtettem: íme az ország legnagyobb szavazófülkéje. :)

Különös kaland...

...igen, nincs ennél jobb kifejezés arra, amit tegnap éjjel kellett átéljek. Nem állítom, bármely percét is élveztem, de igen jó tapasztalat az itteni "állapotok" illusztrálására, ezért is gondoltam fontosnak megosztani másokkal.

Hazafelé tartottam a vonaton, egy hosszúra nyúlt nap után - közös prezentációnk volt Enrique Walker Columbia Egyetem-ről érkezett hallgatóival és ez agyban kellően leszívta elég sok energiámat. Már a vonaton ültem, egészen pontosan négy megállónyira az otthon-tól, mikoris a vonat egyszer csak nem mozdult tovább.

Kevéske japán tudásommal annyit sikerült kihámoznom a hangos-ból, hogy valami baleset történt két megállónyira. Ezt meg is erősítette egy mellettem ülő, kedves, angolul jól beszélő businessman. Jó. Hát akkor most várunk kicsit - senki nem tudta, vajon mennyi ez a kicsi, de sejteni lehetett: nem lesz rövid. Háromnegyed tizenegy volt. (Az utolsó vonat, amivel én elvileg haza juthatok, fél egy környékén van.)

Negyed óra ücsörgés után - páran már távoztak, gyanítom rutinos helyi versenyzők -, ami nem volt kellemes, hisz bár a kocsik jól fütöttek, az ajtók nyitva voltak és továbbra sincs döglesztő meleg éjjelenként, a vonat megmozdult. Huhh, gondoltam, talán haza jutok.

Az öröm nem tartott sokáig: csak a következő állomásig mentünk, aholis mindenkinek el kellett hagynia a járművet. Jó. Akkor most mi legyen?! El kezdtem az okos telefonomon nézegetni, vajon az a hátralévő három megállónyi távolság kilométerben vajon mit jelenthet. Arra jutottam, legalább egy órát kéne sétáljak. Nem, nem, ebben a metsző hidegben, álmosan, én erre most nem vagyok képes. Ok. Mi jöhet még szóba? Taxi, persze. Na igen, de vajon az nekem most mennyibe fájna?! Hmmm, elég szorított a költségvetés így a Kyoto-i kirándulás előtt, váratlan kiadások is közbejöttek. Hát akkor nincs más hátra, mint várni.

Pár percig töprengtem még a peronon, néztem jobbra, néztem balra, ezek a várakozó arcok vajon tudhatnak-e többet nálam. Nem volt kedvem egyiket sem megszólítani. Akkor talán üssük el az időt egy meleg, állomási pékségben! - jött az ötlet. Lesétáltam a lépcsőn. Meglepetésemre odalenn sokkal nagyobb várakozó tömeg ácsorgott. Na jó, keressünk akkor valami finomságokat és meleg italokat árusító egységet! Ez az ötlet megvalósíthatatlannak bizonyult: minden bezárt - nem is értettem, ez hogyan lehetséges itt?! - 11-kor. Hmmm. Akkor talán kérdezzük meg az információt, hátha van valami busz az én állomásomig. Persze ott jókora tömeg állt már sorban, nyilván ugyanezért az információért. De mivel én már kiléptem a jegyellenőrző elektromos kapun, lévén így a már odaát, nem kellett annyit várakoznom. És éppen jókor érkeztem, pár perc múltával kiosztottak egy névjegykártyához hasonló papírdarabot (munkába igyekvőknek ilyenkor külön jegy is jár a késés igazolására) - lásd a fotót - és közölték, menjünk taxival, lehetőleg csoportosan az egyfelé igyekvőkkel. Éppen akadt egy fiatalember, aki szintén Fujigaoka-ba szeretett volna eljutni. Isshioni ikimasenka! (Menjünk együtt!) Hát összeálltunk.

Az állomásépületből kiérve megdöbbentő kép fogadott: taxira már mintegy 80 méteres(!) sor várakozott (jelzem, elég jó az ítélőképességem a távolságokat illetően, bizonyára szakmai ártalom). Jajj! Negyed tizenkettő felé járt az idő, nagyjából nulla fok. Na szépen nézünk ki! Persze mondanom sem kell, ez a sor szabályos, nyugodt rendben várakozott - azt hiszem otthon már megölték volna egymást az emberek, hogy egy méterrel is előrébb jussanak... Sorstársam japán létére kellően élelmesnek bizonyult: két sarokkal odébbi taxi-fogással próbálkozott, ami nem járt sikerrel, így hát mi is kénytelenek voltunk beállni a sorba - hozzáteszem, jópárszor hozzátette, miután megjáratott: Gomennasai! (Bocsánat!)
A sor haladt, de i g e n l a s s a n. Több mint egy percenként érkezett egy-egy újabb taxi, és javarészt a delikvensek egyesével távoztak. Fél óra múltával a sor feléig jutottunk csak. Közben felbukkant a munkatárs, aki némi ácsorgás után a tettek mezejére lépett. Nem is hiábavalóan: pár perc teltével jött a telefon, kis dombmenetnyivel odébb fogott egy taxit, siessünk mi is oda. Így is lett.

Mennyei érzés volt beülni a meleg kocsiba! Már majdnem éjfél volt. Közben kiderült, a kis kártya arra való, amire sejtettem: lényeges kedvezményt jelent a taxi igénybevételéhez. ITT MOST NYOMATÉKOSAN SZERETNÉM FELHÍVNI MINDEN ESETLEGES BKV MUNKATÁRS OLVASÓM TISZTELETTELJES FIGYELMÉT! Igen, jól értitek: a Tokyo Corporation - mélyen lesúlytva érezve magát az okozott kellemetlenségért - fizeti a tisztelt utazó közönség taxiját, hogy méltó módon juthasson haza az adott helyzetben.
Hogy valójában ez a kedvezmény mennyi is valójában, számomra végülis nem derült ki, ugyanis az egyik fiatalember volt oly kedves, hogy közölte, majd ő rendezi a számlát, mi ugyanis a munkatárs-sal kiszálltunk az állomás előtt, ő pedig továbbment még.

Már csak az a tízperces séta volt hátra a hazá-ig. Forró zuhany, már csak erre volt erőm, teljesen átfagytam. A vizet hosszú percek után is hidegnek érezte a kezem...

Bízom benne, eme történet nemcsak a BKV-nak válik hasznára, de az otthon maradottak türelmének fejlesztését is szolgálja majd. Ha más nem is, de a szép türelmes sorbanállásra mindenképp mintapélda.

Külföldiek Nipponban - National Geographic Magyarország

Egy tanulságos cikket ajánlanék mindenki figyelmébe itt.

További extrémek a vonaton

Na persze a szabály az szabály: márpedig ha kutyával felszállni a vonatra nem lehet, valahogy mégiscsak szállítanunk kell őket.

***

Műkörmökön pedig meglepődni már nem igen szoktam, szinte észre sem veszem őket. Nade ezt nem lehetett nem lefotózni. Igen, jól látjátok: mű ékkövek és gyöngyök vannak aplikálva a leányzó ujjaira.
Persze lehet, csak az irigység beszél most belőlem... :)

Kóma a vonaton - mindent visz

Már láthattunk pár képet ízelítőnek a vonaton alvásról Bencénél. Azt hiszem, ez a kép azonban mindent visz. :)

Azt még hozzá kell tegyem, fáradt emberünk, a sarariman esernyője a képen nem látható - nem fért bele -, a kocsi közepén hevert... Éjjel 12 óra körül van egyébként a jelenet...

Gyanús egyedek

"Hívd a 110-et, ha gyanús egyént észlelsz!" - mondja ez a kis egyenruhás, sárga egérke. Aki talán leginkább egy marslakóra hasonlít, de igazán a fene se tudja micsoda.

Ez azon plakátok egyike, mellyel a hatóságok minden bizonnyal a terrorizmus ellen próbálnak védekezni. Vélhetően az utcai, köztéri szeméttárolók hiánya is ennek a jól megfontolt stratégiának a része, pontosabban nem-része. Utóbbi mindenesetre elég kiborító tud lenni, mikor a kiérdemelt, megvásárolt, majd in-situ elfogyasztott üdítő, forró ital, netalán édesség csomagolásától szeretnék megszabadulni, de nem tudok. Magammal kell vigyem legalább az állomásig, ahol a fellelhető italautomata mellett természetesen mindig van egy, természetesen szelektív, italos-doboz hulladékgyűjtő. (Itt meg kell jegyezzük, Tokyo nagyon tiszta város, ami vélhetően ennek a kimunkáltságnak is köszönhető. Olyannyira, hogy mikor a vonaton már nincs hol kapaszkodni, csakis az ajtókeret felső pereme áll rendelkezésemre, nem fenyeget az a veszély, hogy legalább egy szem por is jut nekem. Alig várom, mikor jön el az az idő, mikor nekem kell Karácsony napján a labort kitakarítanom... :)

Visszatérve a kiürült palackhoz. Rosszabb esetben hazáig viszem, ami már csak azért is rosszabb, mert otthon - a kollégiumban - még véresebben komolyan veszik a szelektív hulladékgyűjtést.

Lássuk csak: külön dobozba kerül a papír∕folyóirat∕tejesdoboz, ez utóbbi szigorúan és csakis kimosva, az e célra fenntartott és odakészített (nehogy elfelejtsük) ollóval szétvágva (ha valamelyik kóbor apáca ezt mégis elmulasztja, másnap mindenki kap a postaládájába egy udvarias levelet, miszerint legyünk szívesek az odakészítettet erre a célra használni), majd laposra hajtogatva. Következő tároló a kartondobozoknak, ugyancsak szétvágva, laposra hajtogatva. Jönnek a műanyagok: külön a PET palackok és természetesen külön az egyéb éghető/gyúlékony/tűzveszélyes (combustible) hulladékok. Ez utóbbi már csak azért is igen konfúz fogalom lehet az itteni emberek agyában, hiszen a fa is éghető, azt mégis máshová tesszük. Persze lehet, csak az angol fordítás rossz, a kanji-k világában nem vagyok még ilyen jártas. Ha már a fánál járunk, jöhetnek a szerves hulladékok: ételmaradék, kávé-, tea-zacc és az elmaradhatatlan, egyszer-használatos evőpálcikák mehetnek egy helyre. Fémhulladék, azaz italosdobozok illetve a népszerű, igen gyors energiát vagy vitaminforrást biztosító zselék (megvallom, én is rájuk szoktam) alu-fólia-szerű csomagolóanyaga - újabb rekesz. Törött üveget, szúró-, vágó- illetve egyéb hasonló ön- és közveszélyes tárgyakat kéretik gondosan becsomagolva egy már ki tudja hányadik gyűjtőben elhelyezni! (Szimplán csak kiürült üvegpalackkal még ma sem tudom mit kezdjek, persze azon kívül, hogy kéretik szépen elmosni előbb.) ... Remélem, már nagyon fáradtok... Megunt esernyőnket (már pedig ez az otthon talán szokatlan helyzet itt igen sűrűn bekövetkezhet, itt ugyanis ezekből is van "eldobható", vagy legalábbis váratlan helyzetekben bárhol igen olcsón megvásárolható, Az Átlátszó Műanyag Esernyő - amire otthon mindig vágytam, itt azonban akkora közhely, hogy már nem is érdekes), szóval megunt esernyőnket is legyünk szívesek anyagaira szétdarabolva külön eldobni. Ha esetleg megunt ruhatárunktól, számítógépünktől, TV-nktől, biciklinktől, bútorunktól vagy bármilyen méretes tárgytól szeretnénk megszabadulni, a megadott telefonszámon vagy weboldalon történt regisztráció után, és az igen részletes táblázatban kikeresett díj megfelelő számlaszámra történő befizetése mellett a helyi FKFV Rt. kiszáll és az általunk kívánt időpontban elszállítja azt. Huhhh... Remélem, nem hagytam ki semmit.

Mindez természetesen az egyetemen is így zajlik, első nap nem mulasztották el ugyanezt ott is részletesen elmagyarázni és megmutogatni. Szóval, a szelektív hulladékgyűjtés itt nem piskóta, és minden egyes alkalommal, mikor szeretnék megszabadulni valamitől, attól rettegek, valaki figyel, lesi minden mozdulatomat, vajon ez a tudatlan gaijin (külföldi) már megint mekkora bakit vét..

Minden bizonnyal, én is gyanús egyed vagyok.