Nyáridényi kalandok

Az utóbbi egy hétben a hőség elviselhetetlen volt. Légkondícionálás mellett is olykor 38 fokig emelkedett odabent a hőmérséklet. Nem élveztem.

Ettől függetlenül az élet nem állhat meg, az én időm is korlátos már itt, ezért menni kell, nézni kell, amit csak lehet.

Minap állatkertezésre került sor. A fő cél a red panda, azaz vörös macskamedve, japánul resszá pándá (=lesser panda, régebbi angol elnevezéséből). Ez a végtelenül kedves, rozsdavörös kis cukiság a Himalája mérsékelt övi erdeiben él és leginkább bambuszt rágcsál, olykor egyéb gyümölcsökre, bogyókra, de rovarokra, kisebb emlősökre is ráfanyalodik. Mára sajnos már veszélyeztetett fajjá vált. A Budapesti Állatkertben is lakik egy pár belőlük, bár véleményem szerint ott kevésbe figyelhetőek meg jól. Itt Japánban szinte minden állatkertben laknak.

Ez alkalommal egy viszonylag közeli helyre látogattunk el kis panda-kedvelő csapatunkkal - természetesen az én megszállott buzdításomra. Yokohama Nogeyama Zoo állatkertje meglepetésre egy ingyenesen látogatható kert. Ehhez képest elég nagy kiterjedésű területen, egy parkban fekszik. Igen jól karbantartott, az állatok gondozottak, és bár helyük nem végtelen, tiszták, szépen vannak tartva. A budapestihez hasonló 'állatsimogató' is működik, bár itt egerek tapicskolhatók, de azok jószerivel - gyanítom mennek aztán a kondorok reggelijébe -, hörcsögök fürdethetők és csibék, tyúkok simogathatók. Ez utóbbiak nem értem mitől népszerűek...

A hőséget persze az állatok sem viselték jól. Amelyiknek volt, az a légkondícionált vagy ventilátoros kuckójába húzódott vissza, akiknek pedig ez nem jutott, azok az árnyékban igyekeztek menedéket találni. Az áhított pandákat is lencsevégre kapni csak 'ebédidőben' lehetett, node akkor nem vesztegettük az időt.

Miután elég lett a pandából, ugyanis ilyen cukisággal is be lehet telni, persze csak átmenetileg, a nap végéhez közeledve tovább indultunk Yokohama délibb részére és egy a professzoraink által is magasan ajánlott kultúrális, építészeti célpont felé vettük az irányt.
A Sankeien egy tradícionális és tipikus japán stílusú kert, melyet a selyemkereskedelemben meggazdagodott Sankei Hara (eredeti nevén Tomitaro Hara) tervezett és finanszírozott. Építészettörténeti fontosságú épületeket (melyek eredete olykor az 1600-as évekbe nyúlik vissza!) telepített át Kyoto-ból és Kamakura-ból ebbe a parkba, melyet 1906-ban nyitottak meg a nagyközönség számára. A park területe meghaladja az 175,000 m2-t, és tizenhét, többnyire kultúrális tulajdonná avatott, de mindenképp kimagasló történeti értékű épület és ezek a természeti tájjal harmonikus összképet alkotó egysége. A második világháborúban rengeteg kár érte, de miután 1953-ban a Hara családtól a kezelése a Sankeien Hoshokai Alapítvány-hoz került, a rekonstrukciós munkáknak köszönhetően öt év múltával újra megnyithatta kapuit a publikumnak.

A nyár itt is csak cikáda-hangversenyt, rákhalászatot illetve a gyönyörű lótuszvirágok csodálatának lehetőségét nyújtja, ám a prospektusokon látott őszi fotók nagyban csábítanak egy szeptemberi, park által szervezett program, éjjeli holdnézés érdekében történő közeli visszatérésre.

Ezen nap kalandjai képekben itt követhetőek.

kliMAX

No nem kell megijedni, semmiféle női ügyről nem lesz szó. Csakis arra utal ez a szójáték kérem, hogy a KLImatikus viszonyok - mind a természetes, mind a mesterséges - MAXimumon járatódnak. Igen-igen: itt van a nyár, itt van újra. És ennek nem örülünk annyira a földgolyóbis eme szegletén. Bár a békák még teljes erővel brekegnek, ennyi idő alatt hogy nem találtak feleséget, nem is értem, gyanítom tücsökciripelésre vigadhatunk nemsoká.

A júniusi esős évszak idén komolyan vette magát, hozta a statisztikát: 14 nap eső, 11 felhős, a többi meg - számoljátok ki, mennyi is pontosan - napos. Be kell valljam, élveztem. Mindenesetre jobban, mint a mostani helyzetet. Napközben 32 fok minimum, hozzá jön némi éjjeli 84% páratartalom, szóval ideális a helyzet az alvásra és amúgy a puszta létezésre.

Diplomamunka gyártásához kifejezetten kívánatos a közeg. Mondanom sem kell, energia spórolás ide vagy oda, már az egyetemen is begyújtottak a légkondícionáló egységek alá. Persze ama kikötéssel, 28 foknál ne akarjunk hidegebbet! Megvallom, én már ettől is boldogabb, főként hatékonyabb vagyok. És hogy a lét elviselhetetlenségén tovább könnyítsek, idő híján apró internetes vásárlásokkal


és - kizárólag a boldogsághormonok intenzitása céljából, ui a zsírpárnák szigorúan csak ideiglenes maradhatnak!!! - édes mókákkal szórakoztatom magam.

Balról jobbra a képen láthatóak:
panda kun = panda srác
mori no kuma san = erdei mackó úr
hokkyokuguma = jegesmedve hölgy
kumako chan = maci lány

(megjegyzem, kumako chan neve hajaz az ichigo-ra, ami epret jelent, mellesleg a rózsa szín sem véletlen)
(ja és az elmaradhatatlan információ, amire nyilván mindenki kíváncsi: sikerült elfogyasztani egy darab erdei mackó urat és egy darab maci lányt) (felejthetetlen élmény) (amint látjátok, nem volt olcsó móka)

Itt van az ősz...

"... itt van újra, szép mint mindig énnekem. ..."

Nos azzal, hogy eltelt egy év, újra az őszi napokba érkeztünk. Bár a nappalok még igencsak izzasztóak tudnak lenni, az éjjelek már hűvösek. Előkerül a pehelydunyha - igaz, még csak a vékonyabb verzió - és a pihemamusz. És most, hogy "emberivé" vált a hőmérséklet, meglepő módon nyílni kezdenek az otthon nyár tájékán megszokott virágok. És lám-lám, fura állatkák is előkerülnek.

Újabb képes beszámoló a japán kerti flóráról-faunáról itt.

És egy rövid hír. Örömmel jelentem, a pár hete a recycle boltban ¥800-ért (kb. 2000 Ft) vásárolt Coleman Avior X1 egyszemélyes sátor kiváló állapotnak örvend (talán egyszer, ha használhatta előző gazdája, éppen hogy sáros két pecke), mindene megvan, összeállítása egyszerű, használata széleskörű, praktikus. Mellesleg rákerestem, egyébként még a japán amazonon is több mint ¥13.000-ért vesztegetik. Éljen a sikeres vásárlás, éljenek a sikeres vadászok!

Félidő

Félidő. Szűk hónap híja az egy évnek, hogy Japánban élem az életem. Egy év! Kimondva hihetetlen hosszú időnek tűnik, mégis, mintha egy hónapja se lenne, hogy leszállt velem a gép.

Félidő. Igaz talán ebben az esetben inkább már a második felet tapossuk. Úgy értem, a japán nyárét. Ami pedig, minden képzeletet felülmúlva, de tényleg rettenetes. Hőség a javából, amit csak fokoz a magas páratartalom. Számszerűsítve a helyzetet, még mindig mindennapos a közel 40°C-os vagy annál magasabb hőérzet, minimum 70%-os páratartalommal. Szószerint a hőguta kerülget odakint! Odabent pedig, naja. Hát a légkondícionálással kell megküzdenem. Itt ugyanis nem élet az élet légkondícionálás nélkül. Az üzletekben - még ha az ajtó tárva nyitva is és magát az univerzumot kondícionálják! -, az egyetemen és ami a legszörnyebb, a vonaton! Az ember lánya izzadtan-vizesen odajut végre, hogy felszálljon a vonatra, örvend, mennyivel jobb lesz odabent, aztán hirtelen megcsapja a csontig hatoló, nem több mint 22°C! És hát ez a kinti hőérzet után, valljuk be, nem egy leányálom. Nem véletlen, hogy a japánok is állandóan megfázással küszködnek még nyáron is. Persze vannak - általában a második és az utolsó előtti kocsik - gyengébben kondícionált kocsik is, amik azért elviselhetőbbek. Erre utaló jel az adott kocsin illetve jobb helyeken a peronon a kocsikat és az ajtókat jelző felfestéseken - igen, itt ugyanis a vonat centire pontosan ott áll meg mindig, ahol neki kell - található. És ez az állapot, az úgynevezett nyár, legkevesebb még szeptember végéig fennáll... Ganbatteru - igen, igyekszem túlélni...

Ami pedig ittlétem félidejét illeti, egy igen konkrét változással jár. El kellett költözzem, ugyanis a kollégiumban csak egy évet maradhattam. És ha már több mint kétszer annyit kell költsek a bérletre, mint amennyit ezidáig a kollégiumra költöttem - ez egészen pontosan télen, azaz a fűtési szezonban, sem haladta meg a ¥22.000-t, ami összegért egy hónapig Japánban esetleg a híd alatt lehetne lakni -, szóval ha már így alakult, úgy döntöttem, a mászóterem közelébe költözöm, hogy legalább a közlekedésbe ne kelljen annyi pénzt fektetnem. Elég könnyen sikerült egy megfelelő helyet találni, körülbelül két perc sétára a gym-től. Az ügynökség, ami egy családi vállalkozás, lassan már mintha a családom lenne. Nemcsak hogy kedvesek és mindenben segítenek - mindent elmagyaráznak, ajánlottak recycle shop-ot a szükséges gépek, berendezések beszerzésére, lealkudták a japánban szokásos három hónapnyi reikin illetve shikikin (vissza nem térintendő hála- és kulcspénz)-t egy hónapnyira, megjavíttatták első kérésre már másnap a csöpögő csapot stb stb -, de odáig merészkedtek, hogy saját maguk felajánlottak az első pillanatban a költözéshez a céges autót. Amiért utólag nem voltak hajlandóak pénzt elfogadni - személyautó bérlése esetén is ¥10.000 alatt biztosan nem lehetne megúszni, a költöztető céget nem is említve -, sőt még ők voltak zavarban, mikor közöltem, a tankot feltöltöttem - ami félig volt és ha 5 liter használódótt el. Szerintem azt hihették, a pénzt akarom elkérni a tankolásért, azért mondom és nem hitték el, hogy én ezt így látom jónak, minimum! Így hát ragaszkodtak ahhoz, ha bármikor legközelebb szükség van az autóra, vihetem és legközelebb legyek szÍves ne tankoljak már.
És persze ennek fényében megtörtént az első autóvezetési élmény is Japánban. Ami számomra nemcsak a balos forgalom miatt volt újdonság, hanem mert életemben először vezettem automata sebváltós kocsit. Milyen volt? Nos a baloldalt azonnal meg lehet szokni - kivéve hogy elég könnyű irányjelzés helyett ablakot mosni :) -, bár az autópályán azért elsőre biztosan zavarban lennék. Ami pedig az automata sebváltót illeti, naja: a vicc kategóriát súrolja, mondjuk így. Akár az orromat is túrhatom vezetés közben. Tegyük hozza, a Tokió-i forgalomban - városban szinte mindenütt a megengedett sebesség 40 km/h illetve minden utcasarkon lámpa van - elég nyűgös lenne állandóan sebességet váltani. De, éppen ezen okból kifolyólag, mégiscsak jónak tűnik azon ötletem, hogy itt szerezzek jogosítványt nagymotorra és jöjjek bele a vezetésébe, mint kiskutya az ugatásba.

Előzetes képek a lakásbérletről itt. Ha minden igaz, hamarosan lesznek bútorozott fotók is, mikor látogatóba jönnek a barátok.

Affér a szervvel

Éjjel 10:45 körül. Haladok az állomás felé. Az utak lényegében üresek, egy-egy autós, járókelő kószál. Szokás szerint, piros a lámpa, de már majdnem zöld, hiszen a keresztirányú forgalom már áll, átkelek a zebrán. (Abunai! - súgnak össze ilyenkor a helyiek az ember háta mögött. Azaz veszélyes! Még akkor is, ha közel-s-távol egyetlen autó sincs...) Alig teszem meg a következő húsz métert, mikor előttem terem egy keikan, azaz rendőr. Mosolyogva közli, hogy legyek szíves a piros lámpánál nem áthaladni ezentúl. Jó. A mosolyt viszonozva, magyarázkodom. Aztán hirtelen előkerül egy másik szervi képviselő is és valamit nagyon magyaráznak. Közben természetesen már a gaikokujin touroku (idegen regisztrációs) kártyámon rágódnak. Beszélek-e japánul? - kérdezik. Hát, sukoshi (keveset). Igen gyengécske angolba csapnak át, a mosoly odafagyott az arcukra. Valami konferenciáról kezdenek regélni. Közben feltűnik az egyik kollégiumi tutor, Gülmira éppen hazafelé tart. Segítségemre siet, vajon mibe keveredhetett..?! - gondolhatja...
Már az ő káryáját is kitanulták közben, én vagyok olyan kedves, felajánlom leírom a nevem katakana-val a gyűrött iskolai füzetkébe, amibe felróják az adatainkat. Közben Gülmira, tréfásra véve a hangnemet, felveti a kérdést: vajon igazi rendőröknek tetszik-e lenni? .... khmmmm.... Erre persze még nagyobb a mosoly, egyikük elő is rántja az igazolványát - ami persze ezzel az erővel hamis is lehet. Tovább regélnek arról a bizonyos nyolc ország találkozóról - ezen pillanatig fogalmam sincs miről van szó -, és hát ugye ilyenkor minden gaijin gyanús, és különben is miért flangálunk mi ilyen későn egyedül az utcán és mit csinálunk és hol lakunk és mióta és miért és különben is... Abunai! (Veszélyes!) Forrónadrágomban, egy szál kulcscsomóval és egy pénztárcával a kezemben vélhetőleg top assassin-nek (bérgyilkos) nézhetek ki, legalábbis vérprofinak! De minimum 008-as...

Aztán már hazafelé azon tűnődöm, mi történt volna, ha...
a) ezek valóban nem igazi rendőrök
> most, hogy megvan a nevem (amit még talán ki is tudnak olvasni, hála nekem, hiszen leírtam), a címem (ami egyébként szerencsére már csak két hétig él) és a születési adataim, akár jól meg is tréfálhatnak
b) véletlenül nincs nálam a gaikokujin touroku
> (az algoritmus itt újból elágazik)
>> autós rendőri kíséretet kapok a kollégiumig, ahol vélhetően lehetőséget kapok az okmány bemutatására
>> megadhatom a professzorom telefonszámát és talán ő igazol, hiszen ő felel értem itteni tartózkodásom alatt (nyilván örülne egy ilyen telefonhívásnak)
>> helyben megbírságolnak és választhatok a ¥10.000 azonnali megfizetése és tíz év börtön között - és ez most nem vicc, a kollégiumban az internet illegális tevékenységekre való használata esetén (értsd: peer-to-peer fájlletöltés) a lehetséges kiszabott büntetés ezen két lehetőségre van korlátozva (ti melyiket választanátok...?) :D
>> megbilincselnek, betuszkolnak az autóba és bevisznek a legközelebbi örsre, ahol azonnal cellába vetnek egy éjszakára minimum és itt lehetőséget kapok az előbbi két pontban már felvázolt eshetőségek közül valamelyikre...

...

Mindent egybevetve, Japánban az élet nemhiába abunai!

Andrásnak köszönhetően megtudtam, mi ez a hihetetlen fontos konferencia, amiért engem a japán szerv igazoltatott. Röhögni fogtok... Csak mert én sem bírom abbahagyni a fetrengést...

Egy mozgalmas nap krónikája

A péntek - és még csak nem is tizenharmadika volt - nem indult szerencsésen. Egy kiállításra készültünk Satoko-val. Már a vonatok késése is jelezte, nem lesz minden rendben. Én pedig három napja torokfájással küszködtem, ami reggelre rosszabbodott. Így hát megkértem a leányzót, nem kísérne-e el egy dokihoz. Otthon már rutinosan mozgok a fül-orrgégészeten, ellenben itt elkel a segítség.

Az egyetemi Egészség Központból az O-okayama állomás (egyetem mellett) fölött lévő kórházba irányítottak, mondván ők nem tudnak röntgent készíteni. Ellenben volt egy asszisztens (de az is lehet csak a nyelvtudása miatt tartották), aki kiválóan beszélt angolul.
A klinikára az utolsó pillanatban érkeztünk a délelőtti regisztráláshoz. Öt perc sem telt bele, már el is készítették az intézményhez tartozó kártyámat. Ez a második klinikai kártyám, mikor a lumbagom-mal szenvedtem, ahhoz a kórházhoz is kaptam egyet, aztán van a pici szemklinikához kártyám, a mászóteremhez, pontgyűjtő kártyám egy könyvesbolthoz, egy élelmiszer- és két drogéria kereskedő hálózathoz, tagsági kártyám egy fodrászathoz, egészségbiztosítói kártyám, alien(külföldi)-regisztrációs kártyám, diákigazolvány-kártyám és persze a PASMO, a "vonatbérletem". Ja és el ne felejtsem a kollégiumi beléptető kártyámat. Nos, mindez ennek az öt hónapnak a termése, mi jöhet még?!

Ezek után elmentünk ebédelni, ne várakozzunk ott feleslegesen. Már útban voltunk visszafelé, mikor látom: már hívtak kétszer is, hol vagyok, rajtam a sor (a kérdőívem meg kellett adjam a telefonszámomat). Érkezés után két percen belül bent voltunk. Elmagyaráztuk, mi a panasz, hogy volt már arcüreggyulladásom és a nem múló torokfájás miatt aggódom, nehogy megint legyen. Doktor néni beszélt picit angolul, így egészen jól boldogultunk. Akkor megvizsgál, mondta. Orrtágító csipesszel benézett az orromban, ez eddig ismerős volt, otthon is így kezdi mindig Leszler doktornéni. Aztán elővett egy hosszabb fém pálcát, hogy valamit befúj az orromba - fogalmam nem volt mit, de jó, tegye. Aztán elővett egy másik hasonló eszközt, közölte, ez vákum és akkor kiporszívózza az orromat. Rendben, de mégis meddig akarja ezt a micsodát az orromba feldugni?! - kérdeztem aggódva. Csak pár centit, felelte, nem fog fájni, esetleg picit kellemetlen. Mit tehettem? Hagytam. Reméltem, az agyamat csak nem szippantja ki. Ezzel is megvoltunk. Kérdezte, jobb-e. Mondtam, hát nagy változást nem érzékelek.
Ekkor fogott egy vagy harminc centi hosszú fekete kábelszerűséget és mondja, akkor most megnézi a torkomat. Jó, de ez az izé minek ahhoz?! Hát hogy ezt fogja letolni az orromon keresztül a torkomba, a végén van egy pici kamera és azzal körbenéz. Na itt elkezdtem pislogni. Erre biztosan szükség van?! Otthon pár éve már túlestem egy-két arcüregöblítésen, mikoris egy méretes injekcióstűvel átütik az ember arcüreg falát az orrnyílás felől. Tehát extrém esetekben már van némi tapasztalat, nade mégis! És kérdeztem, mindkét oldalon és mégis meddig tart ez? Csak egyik oldalt és vagy harminc másodperc, és ne féljek, nem fáj, csak kellemetlen, és jobb mint az előző vákumporszívó, mert ez hajlékony. Különben is, még a babák is kibírják. Na köszönöm szépen, ez volt a végső indok, ami után nem lehetett nemet mondani! Így hát vettem egy nagy levegőt és hagytam magam. Tényleg nem fájt, de furcsa volt, amint éreztem, ahogyan az a micsoda mászik le az orromon keresztül a torkomig, majd a néni meg is forgatja, jól körbenéz. Még a könnyem is kicsordult azon oldali szememből erre az ingerre. Még egy gyors fülvizsgálat és készen is voltunk. Azt mondta, minden rendben, megfázás vagy valami influenza, kapok gyógyszert. Nagyon remélem nem tévedett és nem lappang a fejemben a sok takony.

Felírt néhány gyógyszert, kérdezte érzékeny-e a gyomrom. Miért, mekkora az antibiotikum adag? Háromszor egyet naponta, 100 mg-os adag. Ááá, mondtam neki, ne tessék aggódni, otthon legjobb esetben is 250 mg-gal indul a dolog! Hát igen, Európában nagyon másképp mennek a dolgok, kezdte magyarázni Satoko-nak - aki mint utóbb kiderült, oda sem mert nézni, mikor engem ezekkel a micsodákkal vizsgálgattak. Még próbálkoztam, nincs-e valami jó kis köptető folyadék (mmm, az az otthoni jó kis kakukkfüves gyereknarkó), esetleg inhaláló csepp, de mondták, Japánban ilyeneket nem használnak. Hát jó, tán csak megleszek ezek nélkül is.
Meg is voltunk, mehettem a pénztárhoz. Megkaptam a receptet - ebben a kórházban nincsen gyógyszertár -, mellé egy sorszám, mikor készül el a számlám, de két perc múlva már mehettem is az automatához fizetni.
Irány a gyógyszertár! Ez sem tartott sokáig, nem több tíz percnél, de azt is csak azért, mert voltak olyan kedvesek, hogy nekem, mint tudatlan gaijin-nak kérésre minden információt a tabletták szedéséről kinyomtattak angolul is. Itt nem egy doboz gyógyszert kap ám az ember, aztán kezdjen vele amit akar. Éppen annyi szemet, amit a sensei kiadagolt, részletes leírással, mit mikor és hogyan vegyünk be. Ezzel is megvoltunk.

Irány az egyetemi automata, ahol felvesszük a márciusi utazásokhoz a kedvezményes vonatjegyre jogosító igazolást. Ebből az automatából ezen az igazoláson kívül (ami minimum 100 km távolságú vonatutazásra szóló kedvezményre jogosít, és bár igaz csak az alapárra vontakozik, a shinkanzen-re szóló pótjegyre nem érvényes, nade akkor is, és 10 ilyen jár egy évben mindenkinek) vehetünk ¥100-ért mindenféle hallgatói jogviszonyunkkal kapcsolatos igazolást. Nesze neked Dékáni Hivatal, meg KTH, nem ám olykor több ezer forintos Neptun-os átutalgatás, meg sorban állás százszor egy nyamvadt papírért...

A laborba vezető séta során örömmel tapasztaltuk, már kezdenek bimbózni, sőt néhol virágozni a cseresznyefák. A szilvafák már virágba borultak. Ha szerencsém van, talán március végén már Kyoto-ban vagy Osaka-ban elcsípem a kezdetet, Tokyo-ban az ohanami-ra* még áprilisig várni kell.

Már csak az esti mozi volt hátra, az első mozi-film itt Japánban. Meg kellett adni a módját: Avatar, 3D! Nos, erről csak annyit, aki még esetleg nem látta volna, az feltétlen siessen, nehogy lemaradjon erről a fantasztikus élményről. Egyszerűen kihagyhatatlan, főleg így 3D-ben.

Ez pedig az egyetemi jegykiadónál készült kis filmecske, a masina használatának egyszerűségéről. Az, hogy én nem boldogulok vele, csak írás-olvasás tudatlanságom okozata. :o)



*ohanami: a nagy hagyománnyal bíró virágzás-nézés; az adott héten, amíg a jelenség tart, italozással-eszegetéssel egybekötött esti program

Összes kép itt.

Újabb rengés

Már éppen ideje volt, kezdtem aggódni, hogy akkor most mi lesz, ugyanis már jó ideje nem volt érzékelhető mozgás. És az a mondás járja errefelé, az a jó, ha kb havonta-kéthavonta van egy kisebb, mert akkor nincsen nagy. Hát így legyen!

Hajnalban megint arra ébredtem, mozog a föld. Persze nem volt vészes, pár másodperc, mondhatni az eddigi leggyengébb, amit itt megéltem. Percre rá már aludtam is, sőt, reggel nem is emlékeztem rá, csak utóbb jutott eszembe.
Így hát megnéztem a Japán Meteorológiai Társaság honlapján, mi is történt pontosan. Hajnali 4:59-kor Chiba prefektúra és környékén, tehát Tokyo-t bőven érintve, 90 km-es mélységben 4.7-es erősségű (JMA skála szerinti) rengést regisztráltak. Ez a felszínen kb 3-as erősségben volt érzékelhető.

A JMA skála eltér a Richter-skálától. A Japán Meteorológiai Ügynökség szeizmikus intenzitás skálája Japánon kívül még Taiwan-on használatos. Míg a Richter-skála a valós rengés erősségét jellemzi egy logaritmikus, 10-es skálán (hypocentrum rezgése), addig a JMA skála szerinti shindo mértékegység a felszínen (epicentrum) észlelhető mozgás mértékegysége, tehát a hypocentrumtól mért távolság függvényében változó érték adott földrajzi helyen, egy 7-esig terjedő skálán.
Bővebben erről itt (sajnos csak angolul).

Nem olcsó

Már megszoktam, hogy pár szem mikan-ért (japán mandarin) majd ¥400-et fizetek, még így is, hogy pedig tél van. A gyümölcs itt tudvalevőleg drága, és hát a sárgadinnyének sincs éppen szezonja, valljuk be, nade azért ¥1500-ért darabját... Még ha az 1:1-es relációt is vesszük alapul, irdatlan sokba kerül. Úgyhogy maradok a tesztoszteronnál, a banán legalább olcsó.

Készenlét

Ma reggel egészen új élmény ért: visítva szirénázó tűzoltóautó haladt el mellettem. Ilyen meg ezidáig nem fordult elő, mióta itt vagyok! Sőt, szirénázó/villogó mentőautót is talán ha egyszer láttam... Elgondolkodtat, ez miért van?!

Ezek a képek persze nem erről az esetről szólnak, pusztán közelképek ez itteni szerv járműveiről. Az ok, amiért fotóztam őket, egyszerű: tetszettek. Olyan kis picik, kompaktak.

És a mai nap örömhíre: sikerült a japán vizsgám, nem is akárhogyan. 97%-os eredményre tettem szert. Tadaaaaaam... :) Úgyhogy most dolgozom az ügyön, járhassak áprilistól az intenzív kurzusra. Kemény menet lesz, mindennap reggel 9-től délután fél 1-ig, csütörtökönként pedig fél 3-ig. Dehát, mint tudjuk, mindennek ára van az életben.

Saitama ráadás

Nemrégiben kaptam meg ezt a képet, ami a "barlangtúra" után készült rólam és az űrlényekről... Nem is volt olyan egyszerű abból a dobozból válogatni, annyi jó darab volt.

A végeredmény...

...szomorkásra sikeredett. Nem az az igazi ropogós havas jelenet, amire vágynék, még ha nincs is verőfény hozzá. Már látom, ez a hangulat rányomja bélyegét az egész mai napomra. Holnaptól már napsütést ígérnek, remélem nem tart soká a rosszkedv sem.
És fenemód hideg lett, legalábbis ahhoz képest, amit már megszoktam itt.

Havazik

És igen, ez is bekövetkezett: végre havazik!!! Már csupa irigységgel néztem az otthoni képeket és hallgattam a már szinte panaszos beszámolókat az otthoni hóviszonyokról. Én meg alig vártam, legyen már itt is valami.
Mára beígérték az időjósok - az otthoniakkal ellentétben ezeknek itt kb 90%-ban hinni lehet -, hogy ma havazni fog. Sőt, még a sensei is bejött hozzánk és közölte e remek hírt. Hinni nehezen lehetett, reggel szokásos kellemes jóidő, délután meg elkezdett szakadni az eső. Hogy lesz ebből hó?! - tanakodtunk.

És tényleg. A fenntartható építészetről szóló megnyitó előadás után az Olasz Intézetből kifelé jövet meg kellett állapítsuk: ez bizony HÓ! És egyre jobban belejött...

Szeretném idézni Bencét, amint a Facebook-on a következő megjegyzést tette: "mondjuk a havazás itt ca 1 centit jelent, az is elolvad secperc alatt (de rengeteg fotó készül majd és az összes autós felrakja a hóláncot)"
Nos igen. A fényképet én sem hagyhattam ki és tényleg olvad sajnos. Erre már csak Satoko aggodalma tette fel a koronát, aki beismerte az indiai vacsora közben, mialatt kinn egyre jobban hullt a hó, ez igen ritka erősségű havazás Tokyo-ban, siessünk, mert könnyen lehet elakadások lesznek a vonatközlekedésben. Tehát, Budapestnek (hajrá BKV!) van miben versenyre kelnie Tokyo-val: itt elég pár centi hó is a teljes bénuláshoz, otthon kell legalább 10...

A szemorvosnál

A kiinduló helyzet igen banális: elfogyott a kontaktlencsém, vennem kell.
Javaslatra sikerül megtalálni a laborunktól három perc sétára lévő pici kis rendelőt. Útban oda találom ezt a kis jelenetet, az ejtőernyős macska-malacokkal. Parachute to eternity...
A rendelőben szívélyesek, örömmel fogadnak, angolul is egész jól beszélnek, azért persze jól jön Satoko segítsége. Minden simán megy, nagyon alaposan megvizsgálnak, mindkét szememet többször is még a próbalencsék felhelyezése előtt, aztán azzal is. Már szinte zavaróan sokáig tart a folyamat.

Kapok ingyen próbalencsét, többet is, mert először azt hiszik nincs az én dioptriámban, azért csak próbáljam fel a méret miatt, majd kiderül, van az én dioptriám is, így a másik felbontott pár már megy is a kukába. Ez persze nem nagy kár, úgyis csak egynapos viseletű volt. Azért próbáljam meg a kéthetest is, erősködnek. Nem értem miért,eddig teljesen ugyanezt a típust használtam. Nem baj, kapok egy párat. Ezt persze ezután még jódarabig használhatom. El is magyarázzák, nehogy kidobjam, még jó két hétig. És ha már így van, kapok hozzá ajándékba egy kisebb üveg tárolófolyadékot és egy tartó (ezres nagyságrendekre rugó tételek itt is, otthon is). Majd megrendelik a választott terméket, pénteken mehetek is érte. Közben még magyar nyelvórát is tartok az egyik kedves asszisztens leánynak.

Azért a hely szenzációja mégiscsak a papucs-automata. Hiába, rend a lelke mindennek, nem lehetnek azok sem úgy szerte-szana. Kicsiknek pedig a Mickey egeres és Donald kacsás változat. Az automata épp kifogyott, nagy volt épp a forgalom, így maradtam Mickey egérnél. Már csak a móka kedvéért is. Igaz, 20-as méret, kicsit pici.

A napot egy búcsúparti zárja. Lili, a svájci lány hazautazik, ő csak félévre jött. Mindezt csak azért említem, mert a hely, ahol összejövünk, az nem más, mint a Soda Cafe. Na nem az otthonról jól megszokott rom-kocsma, annak csak egy névrokon, japán változata. Jiyugaoka, Tokyo, 2010. január 27.

További extrémek a vonaton

Na persze a szabály az szabály: márpedig ha kutyával felszállni a vonatra nem lehet, valahogy mégiscsak szállítanunk kell őket.

***

Műkörmökön pedig meglepődni már nem igen szoktam, szinte észre sem veszem őket. Nade ezt nem lehetett nem lefotózni. Igen, jól látjátok: mű ékkövek és gyöngyök vannak aplikálva a leányzó ujjaira.
Persze lehet, csak az irigység beszél most belőlem... :)

Kóma a vonaton - mindent visz

Már láthattunk pár képet ízelítőnek a vonaton alvásról Bencénél. Azt hiszem, ez a kép azonban mindent visz. :)

Azt még hozzá kell tegyem, fáradt emberünk, a sarariman esernyője a képen nem látható - nem fért bele -, a kocsi közepén hevert... Éjjel 12 óra körül van egyébként a jelenet...

Remek napok sorozat - következő epizód

A karácsonyi ünnepek - labortakarítás - előtt sor került egy kisebb ünnepre.
Már az ebéddel elkezdődött minden. Satoko ösztönzésére a jelen lévők felkeveredtek, hogy közösen költsék el azt. Javaslatra egy pár percnyi sétára lévő hangulatos kis étterembe mentünk, ahol első ízben fogyaszthattam omu rice-t. Nincsen ebben semmi ördöngösség, megint csak a katakana english (angolból átvett szó, kifejezés, melyet a japán hangképzéshez igazítva használnak) játszik az idegeinkkel: omu rice egyenlő rizses omlett.
Na azért, bár igen egyszerűen hangzik, ez egy remek étel és kellő adagban - márpedig itt nem adtak keveset! - rendesen telít, ráadásul tápláló. Ezen a helyen külön élmény, hogy láthatjuk a szakácsot az étel elkészítése közben. Mesteri módon dolgozik és higgyétek el, kemény fizikai munka, ahogyan azt a majd egy kilo (három vagy négy adag) rizst dobálja, majd az omlettbe forgatja. A főtt rizst némi zöldséggel, hagymával, gombával, olykor hússal is keverik, ketchup-pal ízesítik, végül a viszonylag lágyra sütött omlettbe csomagolják. Nos bár már mutattam róla képet az Ueno kouen kirándulás alkalmából, ez volt az első, igazi találkozás.
Az étterem bár pici és egyszerű, nem olcsó. Kiderült, csak azért jöttünk ide, mert Satoko valami szerencsepénzhez jutott (sosem derült ki, mi is volt az valójában) és úgy döntött, azt nem pusztán magára költi, hanem meghívja a barátait egy olyan helyre, amit egyébként ő sem engedhet meg magának. Hát ilyen is a japán önzetlenség.

A filmben ezután egy rövid összefoglalót láthattok a laboromról és az ottani emberkékről. A hangulat fokozott, különösképpen hogy ekkor már az undergraduate hallgatók túl voltak a diplomájuk előtti első megmérettetésen. Jól elkülöníthető a három szekció: a serious island (a komolyak szigete, amint ezt hallhatjuk is), a fun island (a móka szigete középen) és a gaijin island (külföldi zóna a terem másik végében, amit a filmen Sarah képvisel). Nos ezekről majd hallotok még, ugyanis ezután a jelenet után ez a csoportosítás már-már szállóigévé vált. :)

A nap egy kisebb party-val ért véget. Nishikawa san, doktorandusz hallgató és Marcus, svéd kutató ösztöndíjas fiú bemutatkozására került sor, amit persze eszem-iszom kísért. Már jó előre megrendelték gondos kezek a menüt: sushi tálak, de volt itt minden egyéb is, amit ki-ki innen-onnan még bevásárolt. Na és persze a svéd fiúk hoztak egy kis kóstolót a vodkából, ami a magyar ízlésnek leginkább csak likőr volt, ugyanis különféle ízesítések érkeztek: vanília(!), citrom, grapefruit stb... Na és persze nem hagyhatták ki a liqurish-t (nem tudom jól írom-e), azt a sós-ánizsos "cukorkát", amit ők és a dánok úgy imádnak, pattogatott kukorica helyett ezt rágják a moziban is. Véleményem szerint borzasztó, leginkább a mi medvecukrunkhoz hasonlíthatnám, de szerintem javarészt tudjátok miről van szó.
Nos a japók persze vannak annyira udvariasak és leginkább kemények, hogy kipróbálják, és ha már egyszer kipróbálják, addig küzdenek, amíg le nem megy. Erről igen szemléletes képsorozatot láthatunk. Hiába, ezen nem is segíthet más, csak az ocha (japán zöldtea) vagy a vodka!

Evés-ivás közben persze előkerülnek a különféle tengeri lények nevei, hiszen azokat fogyasztjuk épp. Satoko, szokásához híven, magyarázat képpen, mivel nem tudja az angol megfelelőit a számtalan hal- és puhatestűnek - de ha tudná is vagy az anyanyelvűek megmondják, nekem úgysem mondana semmit, mert még magyarul is alig vagyok képben a halfajtákkal -, így hát lerajzolja őket. Nem is akár hogyan, metszetet készít róluk. Mintha nem is építész lenne, hanem legalább tengerbiológus.

Aztán a babpasztából készült édesség mellé előkerül Nishikawa san jóvoltából az igazi ocha is. Zöld tea porból kikeverve, ahogyan azt a mesterek készítik. A filmen épp Max-et láthatjuk, amint próbára téttetik az elkészítésében. Az íz szigorú, a látvány pedig egyedi.

És amint a film első részében elhangzik, miközben Nishikawa san-t meginterjúvolom az ebédről, ha mindezt pontosan tudni akarjátok, milyen is valójában, nincs más módszer: Japánba kell jönnötök!
És az élmény garantáltan nem marad el.

A képek itt, a film pedig emitt látható.

Egy másik remek nap - bár korábbról

Születésnapi beszámoló, kis késéssel..
Bár előbb nagyszabású rendezvényre készültem, hiszen mégiscsak az első (és remélhetőleg nem utolsó) évfordulóm Japánban. Ám meggondoltam magam és végül az élet is így hozta, baráti hangvételű összejövetel kerekedett. Így utólag és a helyszínen is átélve, sose rosszabbat, mint amilyen ez volt!

Egy kedves ismerős ajánlására - aki maga sajnos nem tudott csatlakozni - Shibuya-ba mentünk, egy Marihachi nevű izakaya-ba (kvázi kocsma, ahol enni is lehet). Egyelőre hármasban, Satoko, Max és én. Neki láttunk, bevállaltuk a kockadobós italválasztást, ami elég jól sült el, semmi koktél avagy szörp, csakis sake, meg az (állítólag) 96%-os szesz.. Jól indult az este. :)
Az ételrendelés a szokásos módon zajlott: mindenből egy keveset, és mindenki eszik mindenből, egy keveset. Persze a díjnyertes az avocado-s tuna volt pirított fokhagymával illetve a katsuobushi-val (hajszálvékonyra szeletelt, szárított tuna-szerű hal, a Japán konyha kedvence, rárakva a meleg ételre repdes, mintha élne) megrakott goya-champuru (eredetileg Okinawa-i étel, keserű tök bacon-nel és kb rántottaként elkészített tojással, az egyik kedvencem). Meglepő, hogy bár az ember azt hinné, ezekkel sosem fog jól lakni, főleg hogy hárman vagyunk minderre, és mégis: alig tudjuk befejezni. Lassan Bence is megérkezik, bár lassan mennünk kell. Lejárt a 2 óra, hiába, népszerű a hely.

Alig tesszük ki a lábunkat, már a következő sarkon késztetést érzek, hogy ott helyben, a zsúfolt Shibuya egyik szegletében, felépítsem Rómát, a Bencétől ajándékba kapott fa, ready-made építőkockákból. Hiába, honvágyűzésnek mi sem lehetne jobb módja..

Nyakunkba vesszük a várost, még Shibuya-n beszerzünk egy szülinapi tortát, enélkül nem lehet megúszni, kérem. Menet közben "belesünk" a valódi, eredeti, hamisítatlan Tokyo-ba: szűk utcák, mikro kifőzdékkel. Egyszer egy ilyenbe muszáj beülni. Csak érkezzünk jókor, nem biztos hogy marad hely. Nem ritka, a tulaj is úgy kúszik a pulthoz, mikor ki akar szolgálni épp.
Aztán irány a Pink Cow! Ott a torta összeáll és fogyasztásra kész. Mondanom sem kell, nem tart soká... A hangulat egyre jobb, csupa móka és kacagás. Bár sajnos Max és Satoko hamar távozik, nemsokra rá felváltják őket Takuro és jókedélyű barátai. Megy a nosztalgia Budapestről, Takuro egy évet töltött a Műegyetemen már vagy három éve (atyaég, röpül az idő, mintha tavaly lett volna!!!). Aztán innen is tovább állunk lassan, irány a Unit, Tokyo egyik kedvenc klubja.

Hajnal ötig kitart a társaság, egyre kókattabban bár. Azok az első vonatok (na meg az utolsók is, - erről majd egyszer még részletesebben), hajjj, ha azok mesélni tudnának...

Az összes kép innentől.
Filmek:
Szülinapi vacsora
Szülinapi ajándék honvágy ellen

A szupermarketben 1.

Gondoltam beszámolok nektek egy átlagos Tokyo-i élelmiszerüzlet miben/hogyanlétéről. És hát ennek mi sem egyszerűbb módja, mint a filmkészítés. Persze igen, belátom, ez most lustaságom, illetve elfoglaltságom jele, de egyelőre be kell érnetek ezzel.
Így elsőre akkor lássuk a zöldség- és gyümölcsosztályt, aztán folyt. köv.. Ígérem, okulva a mostaniak tapasztalatából, igyekszem fejleszteni operatőri képességeimet is a jövőben.

Ami pedig a hangokat illeti, azt külön ajánlom megfigyelés/hallgatás céljára, mert igencsak jellemzik a japán mindennapok hangulatát. (Mellesleg a filmfeltöltés úgy tűnik még több türelmet igényel, mint a bejegyzés írás, sokat kell rá várni..) Ez a folyamatos, állandó hanginger - az egyszerűség és a valósághűség kedvéért nevezzük zajnak, ami egyébként bájosan megkapó és könnyedén megszokható - tölti be a mindennapokat nemcsak itt a boltban, hanem az állomáson, a vonaton, a plázákban, a hivatalokban, a jegyautomatáknál, az utcán stb, stb..

Az információ szolgáltatása tehát folyamatos, ami lássuk be: igen hatékony módja a reklámnak, de nem vagyok biztos benne, hogy az emberek mentális állapotára is jótékony hatással bír. Bár, kétségtelen, elég egyszerű és könnyű módja a tömegpszichózisnak.

Eszembe jut az a botrányba fulladó kísérlet, mikor egy mozifilmbe egyetlen kockát rejtettek el egy (talán) jól ismert üdítőital reklámozására. Az eredmény: a film után mindenki nyomult a büfébe és vásárolt. Elképzelem, amint a hangok közt egy jól hangolt frekvencián elrejtve a következő mondat íródik a japán agyakba szüntelen: "Dolgozzatok minél többet, hogy aztán uralmunk alá hajthassuk az egész világot! ... Dolgozzatok minél többet, hogy aztán uralmunk alá hajthassuk az egész világot! ... Dolgozzatok minél többet, hogy aztán uralmunk alá hajthassuk az egész világot! ... Dolgozzatok! ..." :D

A film megtekintéséhez kattintsatok ide!