Tori no ichi avagy a kakas napja

A legelső vásárokat az Edo-kori külvárosban, Hanamatamura-ban tartották (a mai Tokyo Adachi-ku Otori szentély-nél). Eredeti formája a parasztok hálaadó aratási fesztiválja. Ezen a napon az Ujiko (a helyi istenség védelme alatt állóak) egy kakast ajánlottak fel Hanamata Washidaimyojin-nak, majd a leghíresebb templomhoz, a Senso-ji-hoz mentek Asakusa-ba és szabadon engedték az összegyűjtött kakasokat a templom előtt.

Szamurájok és városi polgárok járultak minden év végén az Otori szentély főkapuja elé, gyülekeztek előtte az utcán. Ám 1776-ban a kormányzat gyülekezési tilalmat hozott törvénybe arra a helyre vonatkozólag. Így a virágzó ünnep lassanként Hanamatamura-tól a szintén Asakusa-beli Chokoku-ji Tori no Ichi-jébe költözött. 酉の市 (tori no ichi), azaz Madár Nap, ahol a 酉 (tori) kanji jelentése például nyugat, madár, a kínai zódiákus tizedik jele illetve bor; az 市 (ichi, ejtsd: icsi) kanji pedig vásár-t vagy város-t jelöl.

Ma a Tori no ichi híres évenkénti ünnep, mely novemberben kerül megrendezésre a kínai naptár szerinti kakas napján, minden tizenkettedik napon. Tehát általában kétszer kerül rá sor és természetesen az első a legfontosabb. Azt mondják, ha a kakas napja háromszor jön el, arra az évre tűzveszedelem vár (megjegyzem a tavalyi ilyen év volt, tűzről nem tudok).

Vásári jellegzetességek. A legfontosabb a kumade, ami egy gazdagon díszített bambuszgereblye, a boldogság és jószerencse begyűjtője. Fontos: ha valóban el akarjuk érni a kívánt hatást, évente nagyobbra kell cseréljük a már meglévőnket!
Hagyományos fesztiválételek a kashiranoimo -kb "csodakrumpli"-, a koganemochi -aprópénz (alakú) rizssütemény-, mely utóbbit sajnos már nem készítik. No és persze manapság nem maradhat el a yakisoba, vagy az oden, mint a legalapvetőbb téli eledel, és a rengeteg pálcikára tüzdelt tengeri finomság.
Bővebben az esemény történetéről angolul itt olvashattok.

Nos bár a mi esténk nem a hagyományos Asakusa-ban telt, hanem Shinjuku-ban, kellően emlékezetes marad. A vásári élmények után az idő a reggeli első vonatig főként Shinjuku Aranyutcájának egyik bárjában illetve az itteni Cat Cafe-ban töltődött. Utóbbiról kicsit bővebben érdekességképpen. A hajnal fél hatig nyitva tartó szórakoztató egység fő látványosságai természetesen a macskák. A különféle egzotikus fajtájú cicákat csak kézbe nem vehetjük, ellenben bármi mást csinálhatunk velük: simogathatjuk őket - már ha hagyják magukat ugye -, játszhatunk velük, fotózhatjuk őket - vaku nélkül persze -, etethetjük őket. Természetesen a hely lévén kávézó, alkoholmentes italokat is árusítanak, illetve rendes japán egységhez méltóan képregényeket is olvashatunk. A nyitvatartási időt és az árát tekintve (első óra ¥900, majd minden megkezdett negyedóra további ¥200) pedig azt gondolom, a legolcsóbb tokyo-i éjjeli szállás az internetkávézók mellett. Ezen elmélet pedig igazolva is látszódott, hiszen két leányzó ott szundikált az egyik sarokfotelban. Meg kell hagyni, nagyon tiszta a hely, semmi cicapisiszag, a macsekok pedig ápoltak és gyönyörűek. Arra gondoltam, én ezt a bizniszt exportálnám otthonra!

Képes beszámoló itt.

Sekidobashi bicikli bolhapiac

Facebook-on derült ki, Irimiás Balázs éppen Tokyo-ban időzik. Fussunk össze! Azt javasolja, találkozzunk másnap Japán legnagyobb bicikli bolhapiacán, ahol kora reggeltől ő maga is árul. Miért is ne?

Ha korán reggel nem is, lévén szombat, még dél előtt sikerül útrakelni. Nem kell messzire menni: Nakagawara Nakanoshima-tól (ahol lakom) kb. húsz perc vonattal. Az idő pompás, napsütés, nagyjából 25 fok. Október közepéhez képest kifejezetten meleg van. Abszolút tökéletes kis túra lehetne, ha már lenne bicajom. De sajnos nincs.

Amit a piacról tudni érdemes. Kétszer egy évben kerül rá sor, április és október harmadik szombatján, a Tamagawa folyó medrében. A szakavatottak azt mondják, Japán legnagyobb biciklipiaca. Hajnalban már beindul, ha igazán jó vásárt akarunk, érdemes 8 óra előtt érkezni. Régi vagy új, dizájn vagy retro, rész vagy egész - itt minden megtalálható! És határozottan ajánlott azonnal megvenni valamit, amit találunk, mert egy ötperces "tovább-nézelődöm-séta" után már garantáltan hűlt helyét találjuk csak a kiszemelt vásárfiának.

Így járok én is. Ha elég bátor lettem volna az első pillanatban, ma boldog tulajdonosa lehetnék egy eredeti, a Panasonic által gyártott Mountain Cat-nek, mindössze ¥5.000-ért! Kompletten felszerelt mountain bike-ot Tokyo-ban ennyiért semmiképp sem találnék. Igaz, már ette a rozsda, de ahogyan Balázs állítja, ez még a Himaláján is átkel, ha kell - és én hiszek neki. Nos, erről sajnos lecsúsztam, szó szerint öt perc múlva már nem volt meg. Csak remélhetem, lesz még hasonló szerencsém és hasonlóra lelek. Ha más nem, áprilisban biztosan ott leszek a következő vásáron!

Még több a piacról más tollából itt.
Saját képeim pedig itt találhatóak az eseményről.

Félidő

Félidő. Szűk hónap híja az egy évnek, hogy Japánban élem az életem. Egy év! Kimondva hihetetlen hosszú időnek tűnik, mégis, mintha egy hónapja se lenne, hogy leszállt velem a gép.

Félidő. Igaz talán ebben az esetben inkább már a második felet tapossuk. Úgy értem, a japán nyárét. Ami pedig, minden képzeletet felülmúlva, de tényleg rettenetes. Hőség a javából, amit csak fokoz a magas páratartalom. Számszerűsítve a helyzetet, még mindig mindennapos a közel 40°C-os vagy annál magasabb hőérzet, minimum 70%-os páratartalommal. Szószerint a hőguta kerülget odakint! Odabent pedig, naja. Hát a légkondícionálással kell megküzdenem. Itt ugyanis nem élet az élet légkondícionálás nélkül. Az üzletekben - még ha az ajtó tárva nyitva is és magát az univerzumot kondícionálják! -, az egyetemen és ami a legszörnyebb, a vonaton! Az ember lánya izzadtan-vizesen odajut végre, hogy felszálljon a vonatra, örvend, mennyivel jobb lesz odabent, aztán hirtelen megcsapja a csontig hatoló, nem több mint 22°C! És hát ez a kinti hőérzet után, valljuk be, nem egy leányálom. Nem véletlen, hogy a japánok is állandóan megfázással küszködnek még nyáron is. Persze vannak - általában a második és az utolsó előtti kocsik - gyengébben kondícionált kocsik is, amik azért elviselhetőbbek. Erre utaló jel az adott kocsin illetve jobb helyeken a peronon a kocsikat és az ajtókat jelző felfestéseken - igen, itt ugyanis a vonat centire pontosan ott áll meg mindig, ahol neki kell - található. És ez az állapot, az úgynevezett nyár, legkevesebb még szeptember végéig fennáll... Ganbatteru - igen, igyekszem túlélni...

Ami pedig ittlétem félidejét illeti, egy igen konkrét változással jár. El kellett költözzem, ugyanis a kollégiumban csak egy évet maradhattam. És ha már több mint kétszer annyit kell költsek a bérletre, mint amennyit ezidáig a kollégiumra költöttem - ez egészen pontosan télen, azaz a fűtési szezonban, sem haladta meg a ¥22.000-t, ami összegért egy hónapig Japánban esetleg a híd alatt lehetne lakni -, szóval ha már így alakult, úgy döntöttem, a mászóterem közelébe költözöm, hogy legalább a közlekedésbe ne kelljen annyi pénzt fektetnem. Elég könnyen sikerült egy megfelelő helyet találni, körülbelül két perc sétára a gym-től. Az ügynökség, ami egy családi vállalkozás, lassan már mintha a családom lenne. Nemcsak hogy kedvesek és mindenben segítenek - mindent elmagyaráznak, ajánlottak recycle shop-ot a szükséges gépek, berendezések beszerzésére, lealkudták a japánban szokásos három hónapnyi reikin illetve shikikin (vissza nem térintendő hála- és kulcspénz)-t egy hónapnyira, megjavíttatták első kérésre már másnap a csöpögő csapot stb stb -, de odáig merészkedtek, hogy saját maguk felajánlottak az első pillanatban a költözéshez a céges autót. Amiért utólag nem voltak hajlandóak pénzt elfogadni - személyautó bérlése esetén is ¥10.000 alatt biztosan nem lehetne megúszni, a költöztető céget nem is említve -, sőt még ők voltak zavarban, mikor közöltem, a tankot feltöltöttem - ami félig volt és ha 5 liter használódótt el. Szerintem azt hihették, a pénzt akarom elkérni a tankolásért, azért mondom és nem hitték el, hogy én ezt így látom jónak, minimum! Így hát ragaszkodtak ahhoz, ha bármikor legközelebb szükség van az autóra, vihetem és legközelebb legyek szÍves ne tankoljak már.
És persze ennek fényében megtörtént az első autóvezetési élmény is Japánban. Ami számomra nemcsak a balos forgalom miatt volt újdonság, hanem mert életemben először vezettem automata sebváltós kocsit. Milyen volt? Nos a baloldalt azonnal meg lehet szokni - kivéve hogy elég könnyű irányjelzés helyett ablakot mosni :) -, bár az autópályán azért elsőre biztosan zavarban lennék. Ami pedig az automata sebváltót illeti, naja: a vicc kategóriát súrolja, mondjuk így. Akár az orromat is túrhatom vezetés közben. Tegyük hozza, a Tokió-i forgalomban - városban szinte mindenütt a megengedett sebesség 40 km/h illetve minden utcasarkon lámpa van - elég nyűgös lenne állandóan sebességet váltani. De, éppen ezen okból kifolyólag, mégiscsak jónak tűnik azon ötletem, hogy itt szerezzek jogosítványt nagymotorra és jöjjek bele a vezetésébe, mint kiskutya az ugatásba.

Előzetes képek a lakásbérletről itt. Ha minden igaz, hamarosan lesznek bútorozott fotók is, mikor látogatóba jönnek a barátok.

Affér a szervvel

Éjjel 10:45 körül. Haladok az állomás felé. Az utak lényegében üresek, egy-egy autós, járókelő kószál. Szokás szerint, piros a lámpa, de már majdnem zöld, hiszen a keresztirányú forgalom már áll, átkelek a zebrán. (Abunai! - súgnak össze ilyenkor a helyiek az ember háta mögött. Azaz veszélyes! Még akkor is, ha közel-s-távol egyetlen autó sincs...) Alig teszem meg a következő húsz métert, mikor előttem terem egy keikan, azaz rendőr. Mosolyogva közli, hogy legyek szíves a piros lámpánál nem áthaladni ezentúl. Jó. A mosolyt viszonozva, magyarázkodom. Aztán hirtelen előkerül egy másik szervi képviselő is és valamit nagyon magyaráznak. Közben természetesen már a gaikokujin touroku (idegen regisztrációs) kártyámon rágódnak. Beszélek-e japánul? - kérdezik. Hát, sukoshi (keveset). Igen gyengécske angolba csapnak át, a mosoly odafagyott az arcukra. Valami konferenciáról kezdenek regélni. Közben feltűnik az egyik kollégiumi tutor, Gülmira éppen hazafelé tart. Segítségemre siet, vajon mibe keveredhetett..?! - gondolhatja...
Már az ő káryáját is kitanulták közben, én vagyok olyan kedves, felajánlom leírom a nevem katakana-val a gyűrött iskolai füzetkébe, amibe felróják az adatainkat. Közben Gülmira, tréfásra véve a hangnemet, felveti a kérdést: vajon igazi rendőröknek tetszik-e lenni? .... khmmmm.... Erre persze még nagyobb a mosoly, egyikük elő is rántja az igazolványát - ami persze ezzel az erővel hamis is lehet. Tovább regélnek arról a bizonyos nyolc ország találkozóról - ezen pillanatig fogalmam sincs miről van szó -, és hát ugye ilyenkor minden gaijin gyanús, és különben is miért flangálunk mi ilyen későn egyedül az utcán és mit csinálunk és hol lakunk és mióta és miért és különben is... Abunai! (Veszélyes!) Forrónadrágomban, egy szál kulcscsomóval és egy pénztárcával a kezemben vélhetőleg top assassin-nek (bérgyilkos) nézhetek ki, legalábbis vérprofinak! De minimum 008-as...

Aztán már hazafelé azon tűnődöm, mi történt volna, ha...
a) ezek valóban nem igazi rendőrök
> most, hogy megvan a nevem (amit még talán ki is tudnak olvasni, hála nekem, hiszen leírtam), a címem (ami egyébként szerencsére már csak két hétig él) és a születési adataim, akár jól meg is tréfálhatnak
b) véletlenül nincs nálam a gaikokujin touroku
> (az algoritmus itt újból elágazik)
>> autós rendőri kíséretet kapok a kollégiumig, ahol vélhetően lehetőséget kapok az okmány bemutatására
>> megadhatom a professzorom telefonszámát és talán ő igazol, hiszen ő felel értem itteni tartózkodásom alatt (nyilván örülne egy ilyen telefonhívásnak)
>> helyben megbírságolnak és választhatok a ¥10.000 azonnali megfizetése és tíz év börtön között - és ez most nem vicc, a kollégiumban az internet illegális tevékenységekre való használata esetén (értsd: peer-to-peer fájlletöltés) a lehetséges kiszabott büntetés ezen két lehetőségre van korlátozva (ti melyiket választanátok...?) :D
>> megbilincselnek, betuszkolnak az autóba és bevisznek a legközelebbi örsre, ahol azonnal cellába vetnek egy éjszakára minimum és itt lehetőséget kapok az előbbi két pontban már felvázolt eshetőségek közül valamelyikre...

...

Mindent egybevetve, Japánban az élet nemhiába abunai!

Andrásnak köszönhetően megtudtam, mi ez a hihetetlen fontos konferencia, amiért engem a japán szerv igazoltatott. Röhögni fogtok... Csak mert én sem bírom abbahagyni a fetrengést...

Pecha Kucha

Tokyo-ból indult világkörüli útjára az ötlet, mely szerint 5 perc alatt 20 diával tömör beszámoló készülhet bármiről, ami design, építészet, művészet vagy akár egy távoli vidék bemutatása. Ma már több mint 300 városban hódít ez az őrület szerte a világon - nem utolsó sorban Budapesten is -, melyet ez a frappánsan hangzó név fémjelez: Pecha Kucha.

Pecha Kucha - Tokyo no 73.

Az este fénypontja Judit, előadásának fókusza pedig a Kelet-Európai Design.
20 perc késés egy kellemes indiai vacsora után és máris a tömött SuperDeluxe-ba csöppenünk. Kikérjük a belépőjegyért cserébe kapott első italt, Tokyo Ale. Alig telik el két előadás, sörszünet. Majd hamarosan Juditon a sor és elbűvöl mindenkit a frappánsan szabott kelet-európai varázzsal. Az este első - megérdemelten - viharos tapsot kapó prezentációja. Megvallom, az én szívemet is melegség járja át a nemzeti büszkeség okán.
Az este - számomra - másik lehengerlő bemutatója a szemtelenül fiatal Edward Harrison előadása, a heteken belül boltokba kerülő könyvéről, mely a yurukyara-k, azaz japán kabalafigurák szenzációs gyűjteménye.

Képek itt.