Aki a virágot szereti...

Közel egy hetes Hokkaido-i utazás részleteiről - képekben is - a későbbiekben kerül szó. Most annak csak egy időben- és térben kisebb, ám képekben annál gazdagabb részletének beszámolója következik.

Az utazás utolsó napjainak egyikében került sor eme Sapporo-i virágvadászatra. A Hokkaido Egyetem Botanikus Kert-je Sapporo belvárosában - Sapporo állomástól mindössze tíz perc sétára - található. Egy "zöld oázis a magasépületek között" - ahogyan a jól szerkesztett brosúra fogalmaz. "Miután belépsz, egy másik - madárcsicsergés, gazdag- és harmónikus terep, bővelkedő vizek és hatalmas szilfák - világban találod magad. Egy nagyszerű táj, mely túlélte Sapporo fejlesztéseit."

A kert a Toyohira folyó síkságán helyezkedik el. Az 1920-as évekig ez egy termékeny, bővelkedő terület volt számos természetes forrással. Több mint ezer éves veremházak nyomait találták meg itt, illetve a hely maradványait őrzi egy érintetlen lombhullató erdőnek, mely a kert alapítása előtt már itt nőtt.

Az egykori Sapporoi Mezőgazdasági Főiskola (alapítva 1876-ban, ma Hokkaido Egyetem) akkori alelnöke, Dr. William Clark javasolta a Hokkaido Gyarmati Minisztérium-nak egy kert létrehozását botanikus tanulmányok céljára. Még ugyanabban az évben egy kis arborétum és egy bokorkert alakult a főiskola területén. Később, a Hokkaido Kormányzati Épület nyugati oldalán, a Gyarmati Minisztérium birkalegelővé nyilvánította az érintetlen erdőt és 1882-ben épített egy múzeumot. 1884-ben a mostani terület feletti gazdálkodás és a múzeum a főiskolához került. Végül 1886-ban, Dr. Miyabe Kingo tervei alapján, a kert megnyitotta kapuit. Bár ez volt az első modern stílusú botanikus kert Japánban, mégis a második legrégebbiként van számon tartva a Tókiói Egyetem Botanikus Kert-je után, melyet még az Edo periódusban (1603-1868) alapítottak. A botanikai ismeretszerzés mellett a kert fontos szerepet töltött be a külföldi faanyagok tanulmányozásában és terjesztésében.

Mai feladata továbbra is az oktatás, a kutatás és a szisztematikus gyűjtés. Körülbelül négyezer, Hokkaidon őshonos növényfaj található a több mint 13 hektárnyi területen. A tematikus kertek között szerepelnek: Északi Népek Etnobotanikus Kertje, Lágyszárúak Kertje, Rózsakert, Kanadai Sziklakert, Akác Sétány, Télikert és az Alpesi Növények Sziklakertje. Hokkaido legrégibb múzeuma (1882) nemzeti értékeket rejt, úgymint archeológiai anyagok, endemikus állatfajok kitömött változatban - madárfajok vagy az Ezo (Hokkaido régi neve) farkas - illetve Taro, a Sakhalin husky, aki megjárta a Déli-sarkot egy expedícióval. Emellett külön épületben kapott helyet a Miyabe Kingo Emlékmúzeum és az Északi Népek Múzeuma, mely utóbbi a bennszülött hokkaidoi ainu és uilta népek életét és kézműves munkáit mutatja be az 1870 és 1930 közötti hokkaidoi kolonizációs időszak gyűjtése alapján.

Forrás: a kert hivatalos szóróanyaga.

A kert hivatalos honlapja itt található (japánul).
Az általam vadászott növényfotókban pedig itt lehet gyönyörködni. Sajnos számtalan faj nevét nem tudom - sem japánul, sem magyarul -, ezért bármiféle kisegítést megjegyzés formájában szívesen fogadok.

Látni akartam a majmokat

A japán fürdőző makákókról szerintem mindenki hallott, és látott nemegy dokumentumfilmet. Aki esetleg eddig ezt elmulasztotta volna, előételnek ajánlom ezt a videót.

Nagano prefektúrában, a Japán Alpoktól keletre, Nagano-tól egy órányi vonatútra található Yamanouchi. Nagano 1998-ban került a világ figyelmének középpontjába, a téli olimpiai játékok idején. Ám Nagano nemcsak erről híres. Zenkōji nevű templomát a 7. század körül alapították, hozzá kötődik a buddhizmus megtelepedése Japánban. Ide érkezett ugyanis annak idején Koreából az Ikko-Sanzōn, Japán első buddhista szobra. Ám ezt a szobrot azóta senki sem láthatta, sem a császári család egyetlen tagja, de még a papok sem. A templom Hondō nevű főcsarnokában, az oltár közelében egy ládikában őrzik. Ellenben minden hetedik évben közszemlére teszik - a másolatát...! A főcsarnok a történelem során 11-szer esett a tűz áldozatává, majd építették újra. A ma látható szerkezet tehát nem "eredeti", attól kissé északabbra épült fel az 1700-as években. Mindenesetre így is egy majd háromszáz éves darab, hűen őrzi a régmúlt építési hagyományait.
Az oltár alatt van egy koromsötét folyosó, mely a halál és az újjászületés szimbóluma. Ha ezt bejárjuk és a jobb oldali falon sikerül kitapogatnunk - a valóban körömsötétben - egy kilincset, mely a megváltás kulcsa, az örök boldogság vár reánk. Büszkén jelentem, küldetés teljesítve.

Yamanouchi híres még az almájáról, a soba-járól (hajdinatészta) és a számomra leghívogatóbb Jigokudani (Pokol Völgye) parkjáról, ahol a majmok élnek. A régióról egy általános, összefoglaló promóciós film - angolul - itt látható.

De ne szaladjunk előre! A megérkezés első napja a Nagano-val való ismerkedéssel telt, főleg a Zenkōji és környékén, ízlelgetve egy-két helyi csemegét: az oyaki-t (gőzölt, pirított gombóc különféle zöldségekkel töltve), a nori-ba (tengeri alga) burkolt mizo-s (rizs, árpa és szójabab fermentálásával előállított paszta) onigiri-t (háromszög alakú rizsgombóc) és a csípőspaprikás illetve áfonyás-sajttortás Kit-Kat csokoládét - ami ugyan egy import termék, de a helyi ízekhez/igényekhez igazítva.


Kisebb nátha miatt a második napra tervezett havas sportprogram elmaradt - a környék méltán népszerű Shiga Kōgen nevű sírezortja Japán legnagyobb egybefüggő sípályája, mely az olimpia idején a sí- és snowboard versenyek helyszíne volt. Helyette a délebbre található Matsumoto város látogatása került szóba. Ez a városka szomszédos az Alpok vonulataival - a hegyláncok minden ponton jelen vannak a látómezőben nyugatra tekintve. Nevezetessége a Matsumotojō, azaz a várkastély. Eredete az Eishō (Muromachi) érába (1504-1521) nyúlik vissza. Hideyoshi Toyotomi 1590 körül Kazumasa Ishikawa-t nevezte ki a vár urának, aki fiával, Yasunaga-val gondozta nemcsak a várat, de a várost is, ami virágzó fellendülésnek indult. A vár területe vizesárkokkal határolt gyűrűk rendszeréből állt. Legbelül élt természetesen a várúr és ez volt a politikai-, adminisztratív központ is. Kijebb az alacsonyabb rangú szamurájok, a szélen pedig a kereskedők éltek.

Matsumoto-ban található Toyo Ito 2004-es alkotása, a helyi előadóművészeti központ. Pár perces vonatutazással és némi sétával pedig elérhető a magántulajdonú gyűjteményt bemutató Japán Ukiyo-e Múzeum, mely egyetemem (Tōkōdai) egyik volt professzorának, az otthon kevéssé ismert, de itt igen elismert, Kazuo Shinohara-nak 1982-ben elkészült épülete. Az ukiyo-e (szó szerinti jelentése: "a sodródó világ képei") a 17-20. század közötti "könnyű világ"-ot és annak élvezeteit - természet, mesék, mindennapi élet, kabuki színház és persze az örömnegyedek - megörökítő fametszet nyomat, melynek két világhíres mestere Hiroshige és Hokusai. A több tízezres, most már hetedik generációs családi gyűjtemény töredékét láthatjuk csak persze egyszerre, de természetesen a kiállított anyag folyamatosan cserélődik.

Utolsó napra maradt az utazás fő célpontja, a majompark. Ami így utólag nem is volt rossz döntés, hiszen szerencsére az időjárás ekkor kedvezett a legjobban - bár hideg volt a völgyben, de ragyogóan sütött a nap. Ennek egyetlen hátránya volt csak: a majmok inkább a napos sziklákon való sütkérezést részesítették előnyben az árnyékos fürdő helyett. Ettől függetlenül remek szórakozást nyújtottak, ahogy mondani szokás, hozták a papírformát. Azt hiszem, naphosszat, héthosszat tudnék ott időzni és csak figyelni őket, hogyan élnek, mit csinálnak. A parkban körülbelül 200 makákó él, egy nagy családot alkotva. A fürdőzést az emberektől lesték el, mely állati tevékenységre - mint kifejezetten rekreációs tevékenység - a világon nincs másik példa. Ez persze érthető, hiszen a völgyben, 1800 méter körüli tengerfeletti magasságban meglehetősen zordak a körülmények, főleg így télvíz idején. Az park dolgozói etetik őket, kapnak árpát vagy almát, de ez minden emberi beavatkozás az életükbe. Reggelente jelennek meg a fürdő körül, ott töltik a napot, majd éjszakára visszavonulnak az erdőben, ahol a fákon töltik az éjszakát, összebújva egymást melegítve. Éjjeli szállásukat minden nap változtatják. A fura kütyükkel feléjük kattogtató, ámuló-bámuló, néha örömujjongásban kitörő - számukra nyilván érthetetlen módon furán viselkedő - humanoid látogatókra ügyet sem vetnek, élik egyszerű, - civilizált, túlfejlett fajunk számára már réges régen feledésbe merült vagy megtagadott, elrejtett - ösztönökkel teli világukat.

A hazafelé tartó út még tartogatott egy meglepetést. Előző két nap sehogy sem lehetett mire vélni, miért gyűlnek sorba Yudanaka végállomásnál (fürdőváros, ahol a szállás volt) az emberek, kamerákkal és fotózzák az egyébként nem csúnya, de "semmi különös" öreg vonatot.


A kocsikban persze feltűnt egy promóció, vonat mintájú érmetárca beszerzésére buzdító hirdetés gyanánt. A távozás napján viszont végleg fény derült a rejtélyre. Az öreg szerelvényt az expressz járaton felváltotta egy új kocsi. Kellemesen indult a hazaút.


Látni akartam a majmokat. Láttam őket. És azóta is kurta, saját szerzeményű mondókába foglalva idézem fel az eseményt, melyet bármikor, habozás nélkül örömmel ismételnék meg.
Az összes kép itt látható.

Nikkō és természeti környezete

Már régóta készültem erre az utazásra, mostanra sikeredett. Nem bántam meg, mert tudtam: így a nyár kitolódásával, a Tōkyō-ban még nem élvezhető kōyō (őszi színek) itt már javában tombol majd.

Így is lett, hiszen a Tōkyō-tól kb 140 km-re lévő, Tochigi prefektúra fővárosában általában 4-5°C-kal hidegebb van, mint a metropoliszban. Japán talán egyik legkedveltebb turista célpontja, mind az itteniek, mind a külföldiek számára. Nemcsak történeti múltja és számtalan kultikus helye miatt, de a túrázóknak is rengeteg lehetőséget tartogat. A Rinnō-ji templomot 766-ban, a Chūzenji templomot pedig 784-ben alapították. Az akkori kicsiny település ezek köré szerveződött. A Tōshō-gū szentély, mely Tokugawa Ieyasu sógun mauzóleumát rejti, 1617-ben készült el és ekkortól kerül igazán a hely a látogatók figyelmének központjába már az Edo korban (1603-1868).

Területe alapján - 1450 km2 - a harmadik legnagyobb vidéki város Japánban, Takayama és Hamamatsu után. A környező hegyvidék és számos vízesése miatt Japán egyik igen fontos vizienergia forrása. Bár a környék hegyeit már Shōdō Shōnin szerzetes szentté nyilvánítja - akinek a nevéhez fűződik a Rinnō-ji templom alapítása - csak a Meiji periódus kezdetén (1868-1912) kerül Nikkō Világörökség helyszíneinek környéke védettség alá, és majd csak 1934-ben jön létre hivatalosan a Nikkō Nemzeti Park.

Képes beszámoló itt.

Hakone

Néhány hete kerekedtünk fel 'japán anyukámmal' és indultunk útra Hakone-ba, egynapos túra keretében. Erről következik rövid, ellenben képes beszámoló.

"Hakone a turisták japán Mekkája..." És nem hiába. A Fuji-Hakone-Izu Nemzeti Park részeként mind a túrázók, mind az - akár orrfacsaró - vulkanikus gyógyforrásokat kedvelő fürdőimádók, mind a gyermekes családok vagy csak a történelmi régmúltat felidézni kedvelők kedvenc kirándulóhelye, főként hogy a fővárosból könnyen és gyorsan elérhető. Tiszta idő és kék ég esetén - ami valljuk be az itteni páradús nyári szezonban igen ritka - már az odaúton is csodálhatjuk a Fuji san-t, hát még a városka melletti Ashino-tó mellől.

Az egykori Hakone főútvonal része a tó keleti oldaláról induló hegyi út, melyet a Tokugawa Sógunátus alapított 1618-ban. A legnehezebb szakaszként ismert passzázs ma is igen jó állapotban van. Annak idején különösképp nagy jelentőséggel bírt, hisz stratégiai szerepét fokozta, hogy a két fővárost - a hajdani Kyoto és a mai Tokyo - összekötő fő útvonalnak számított.

Számos kultúrális jelentőségei közül tán a legismertebb a helyi kézművességet évszázadokon át népszerűsítő Hakone-doboz, azaz a titokdoboz. Lényege: több - a kettőtől akár a hetvenkettőig is terjedő -, meghatározott sorrendű mozdulatsor elvégezte után nyitható csak. Bennem felmerült a gondolat - bár ez lehet csak női, romantikára hajlamos gondolatvilágom kombinatorikus terméke, ám vélhetően igen meggyőzően hangzik -, a titokdoboz születése nem véletlen, hiszen ha a város mentén elhaladó út stratégiai jelentőséggel bírt, nyilván szükség volt olykor hétpecsétes titkok biztonságos szállítására... Nade mindenkinek a saját fantáziájára bízom a többit.

Ami számomra még inkább érdekessé tette szakmai szempontból is a túrát, az a Romance Car vonat, mely Tokyo Shinjuku állomásáról egyenesen ide repít. A két legutóbbi, forgalomban lévő vonatot ugyanis egy építész, Norikai Okabe és irodája tervezte. Neve bizonyára többet mond, ha megemlítem, ő az a japán építész, aki annak idején Richard Rogers-sel és Renzo Piano-val a párizsi Pompidou Központ terveiért felelt illetve az ő munkája a Kansai Airport is. Voltunk olyan szerencsések, hogy az odaúton az érthető módon legnépszerűbb VSE, majd a hazaúton a Vermeer-kék MSE szerelvényt is élvezhettük.

Összes kép itt.

Márciusi utazás 6.

Az Osaka-i utazás negyedik napja.
Arashiyama - 嵐山

^{Kyoto nyugati külvárosa, igen népszerű kirándulóhely.}

Felejthetetlen séta a Tenryū-ji zen buddhista templom (hivatalos honlap) kertjében, az északi Sagano Bamboo erdőben, majd a hirtelen jött márciusi hófúvás, mely véget vet a környék felfedezésének.

Újabb hely, ahol hiába voltam már, mindenképp vissza kell mennem...

Képek itt.

Hourai - Istenek lakhelye, mászók paradicsoma

A Márciusi utazás sorozatot bár még nem fejeztem be tudom, a május eleji mászótúra beszámolóját muszáj megosztani mindenekelőtt.

Péntek esti indulás - külön kérésemre, hiszen Nakamura san és Yoshi eredetileg már csütörtökön akartak elindulni, na persze azért ezt idővel meg is kaptam rendesen, hogy hozzám igazították a programot :) -, dacolva az Arany Hét okozta rettenettel, ami a Tomei Expressway-t ilyen alkalmakkor jellemzi: 15-20-40-50 kilométeres torlódások. Nem is csoda, hogy csak hajnali egy órakor érkeztünk meg.

Hourai Nagoya-tól nem messzire, Tokyo-tól kb 300 km-re nyugatra fekszik. Egy Nemzeti Park része, ahova a mászókon kívül a túrázók is előszeretettel járnak, hiszen a természet gyönyörű, a tömérdek szikla - szerintem tizedén ha lehet mászni, jobbára ugyanis szent helyek - persze itt-ott barlangokat, zugokat alkot, amik a kiépített létrák segítségével bárki által bejárhatók.

A kemping a Hourai-ko (Hourai-tó) mellett fekszik, igen nyugodt közegben, mindentől távol. Az egyetlen zavaró "zaj" a tulaj hobbi-baromiudvar kakasának menetrend szerinti hajnal négykori ébresztője lehet. De ez nem ront sokat azon a helyzeten, hogy egyébként is érdemes 5 óra körül ébredni és azon nyomban el is indulni. A mászók számára fenntartott parkolóhelyek száma korlátos, és ha nem sikerül időben odaérni, az egyébként is másfél órás hegymenet beszálláshoz még hozzájön legalább egy húsz perces kényszer aszfalt-menet. Persze ha már a parkolóban vagyunk, alhatunk majd egy órácskát, még akkor is, ha elsők akarunk lenni az Early Morning szektornál és szeretnénk bemelegíteni az egyetlen 5.10b-n (VII-). Aztán már csak felfelé van 5.11a-tól (VII+).

A kőzet helyenként szinte hófehér, vulkáni tufa. Eszementen jó. Igaz nehezen On Sight-olható, hiszen a fehér kövön nem ötlenek szembe a zianyomok. Ami annak is köszönhető, hogy a helyiek komolyan veszik a mindennapos kőtakarítást maguk után. Már csak azért is, mert ha nem tennék, hamarosan letiltanák valószínűleg a mászást. Közteseket sem lehet éjszakára a falban hagyni, ugyanis a kőhöz verődő fém hangja zavarja az itt lakozó Isteneket. És ezt itt mindenki tiszteletben tartja.

A tizennyolc szektorból kettőhöz volt szerencsém ez alatt a négy nap alatt. Mindenképpen maradt még mit mászni. :)
Természetesen a túra megkoronázását jelentette a hazaúton megejtett, egyik service area éttermében elfogyasztott angolna vacsora.
Kalauz a Kitayama Makoto által szerkesztett Japán Mászóhelyei sorozat 4. kötetében. Sajnos kizárólag japánul, érdemes helyiekhez vagy a nyelvet beszélni-olvasni tudókhoz csatlakozni.

Képek itt.
Bízom benne Levente elboldogul a POI-kal amiket küldtem neki, így már a megközelítés sem jelenthet akadályt. Mindenkinek szeretettel ajánlom!

Márciusi utazás 5.

Osaka-i tartózkodás harmadik napja Ando Tadao jegyében telik.
Első célpont: Sayamaike Múzeum, Osaka egyik külvárosában, Sayama-shi-ben.

Itt található Japán legöregebb tava, a Sayamaike, melyet az öntözés megoldására hoztak létre mesterségesen egy földfeltöltésű gát segítségével a 7. században. Számtalan jelentős történelmi személyiség járult hozzá a létesítmény fenntartásában, úgy mint Gyoki szerzetes a Nara időszakban (710-794), Chogen barát a Kamakura időszakból (1192-1333) vagy a Toyotomi ág csatlósa, Katagiri Katsumoto. 1400 éven át formálódott a gát a tó körül. A fa csővezetékek vagy a faszerkezetű megtámasztó rendszer a töltés megcsúszása elleni védelem érdekében mind-mind az adott kor nagyszerű mérnöki teljesítményéről adnak bizonyságot.

A múzeum ezen technológiai örökség bemutatására jött létre, Ando Tadao tervei szerint 2004-ben. Profi módon mutatja be a műtárgy történelmét, a témához kapcsolódó mérnöki szakmákat, mindezt interaktív terepasztalok működtetésével, (nemcsak) gyerekeknek élvezetes mozgó életkép-kukucskákkal.



Mindezt tetézi, hogy a hely látogatása ingyenes, láthatóan kedvelt hétvégi célpontot kínálva családi programhoz. A terület rendezésével pedig nemcsak kultúrális közeget hoz létre, de remek szabadidős parkot biztosít az itt élő emberek számára, egyben megőrizve egy igen jelentős történelmi műtárgyat, melyre méltón lehetnek büszkék a helyiek.



Innen gyalogolva fedezem fel a környéket. Menetközbeni célpontjaim egyike a Perfect Liberty Peace Tower, a Nikken Sekkei Építő-Tervező Vállalat 1970-ben elkészült munkája, mely a Zen Buddhizmus egyik szektája által 1924-ben alapított, világbékét hirdető vallási ágazat számára épült. (További információ itt, ahol meglepve olvastam, ennek a vallásnak állítólag Magyarországon is vannak követői.) Sajnos a tornyot magába foglaló parkhoz nem sikerült bejáratot találni, de egy helyi nénitől gyenge nyelvtudásommal annyit sikerült megtudnom, valószínűleg hiába is mentem volna, az építmény valamely ünnepség miatt aznap nem volt bejárható.

Utolsó állomás az ugyancsak Ando Tadao tervei alapján megépült Chikatsu Asuka Múzeum. Az Osaka prefektúra déli felén elterülő régió magáénak tudhatja Japán legnagyszerűbb kofun, azaz sírdomb lelőhelyét, több mint 200 halommal, köztük 4 császári nyughely, melyek közül egy Shotoku hercegé.
Ez a 29 hektáros park 102 halmot rejt egy 15 méter átmérőjű körzetben, melyek eredete az időszámításunk utáni 6-7. századra nyúlik vissza. Ezen időszak több szempontból is jelentős a Japán történelemben: ezidőtájt bevándorlók tömege érkezett a Koreai-félszigetről és Kínából, majd telepedett le ezen a környéken, illetve erre az időszakra tehető a buddhizmus importálása is. Az ősi távol-kelet igen jelentős csereforgalmat bonyolított: az óceán felől érkező népek igen előrehaladott kultúrális és technológiai fejlettséget hoztak magukkal, ezzel tovább gazdagítva az itt meglévőt, mely végül a kortárs japán műveltség szilárd alapjává vált. A múzeum célja, hogy ezt a befolyást illetve a kofun kultúrát bemutassa.

Az épület nem kíván kiásott tárgyak puszta bemutatóhelyévé lenni. Ellenkezőleg: elhelyezkedésével és dombszerű megjelenésével inkább rálátást biztosít a környező, feltárt területekre. Természeti környezete gazdag, közvetlen közelében egy szilvafaliget és egy tó található, melyek minden évszakban gazdag színekbe öltöztetik a tájat. A tető, egy hatalmas lépcsős terasz, valóban ötödik homlokzattá válik, mely az év bármely szakában képes az itt élőknek szabadidős, kültéri kultúrális programjaikhoz teret biztosítani. Odabenn pedig a tárgyak eredeti lelőhelyükhöz hasonlóan, föld alatti derengésbe burkolózva tanulmányozhatóak.
Ando san-t idézve: "Ez az a hely, ahol a japán nép szembekerül saját történelmével. Egy újabb sírdomb a Heisei korszakból (1989-napjainkig), a japán természetszeretetnek szentelve."
Nos, tény ami tény, valóban impresszív. Hogy építészetileg mennyire jó, azt mindenki döntse el maga.

Összes kép itt.

Márciusi utazás 3.

A beszámoló folytatódik, képek és a kommentek itt találhatóak.

Márciusi utazás 2.

Most éppen ennyire telik energiámból és időmből, hogy megosszam a képeket az első három napról, ami összefoglalja a Kyoto-i túra eddigi eseményeit.

Kellemes szórakozást!

Márciusi utazás 1.

Elindultam. Első napok: Naoshima sziget, majd Shikoku szigetén a Kagawa tartománybeli Takamatsu város illetve ahhoz közeli kisebb városok hires múzeumaikkal.

Nem tudtam megállni, shinkanzenre szálltam.
Méghozzá erre: Nozomi 1.





Az egyik leggyorsabb. 704.1 km-t tettünk meg vele 2 óra 54 perc alatt, azaz átlagsebessége kb 234 km/h volt. Maximális sebessége, amivel közlekedik 280-300 km/h. Szerettem, élveztem, azt hiszem, fene bánja a pénzt, hazafelé is valami ilyesmivel megyek. :)
Néhány kép pedig itt.

Kanazawa - egy megkésett bejegyzés

Nos igen, ez a bejegyzés sokáig halasztódott, de eljött az idő.
December 26-án éjjel 11 órakor buszra szálltunk Satoko-val és elindultunk Kanazawa felé. Bevállaltuk, mint utólag kiderült, keményen ezt a túrát, így december végén. Nemcsak a látnivalók, de a hideg és az éjszakai busz is életre szóló emléket hagyott bennem.

Amit Kanazawa-ról röviden tudni érdemes.
Közép-Honshū északi felén helyezkedik el, a Japán-tenger partján,közel a Noto-félszigethez, Ishikawa prefektúra székhelye. Eme prefektúra az egykori Kaga és Noto hűbérbirtokok összevonásával létesült. Kaga egykori fővárosa, a Maeda-klán székvárosa volt. A 15. században Kanazawa egy autonóm buddhista fejedelemség fennhatósága alatt állt. A várost 1583-ban foglalta el Maeda Toshiie, a hatalmas Maeda-klán feje, s ezzel új virágkor vette kezdetét. A bőséges rizstermésnek köszönhetően Kaga 300 éven át Japán egyik leggazdagabb régiója volt. A rizsből származó vagyon lehetővé tette a Maeda-knak, hogy támogassák a kultúrát és a művészeteket (lakktárgyak, Ōhi-kerámia, Kutani-porcelán, Kaga-yūzen selyemfestés, aranylemez díszítések), s ez az örökség máig kiemelt rangotbiztosít Kanazawa-nak, Japán egyik kultúrális központjának. A város szerencsésen megúszta a második világháborús bombázásokat, így történelmi emlékei épségben fennmaradtak.
Az eredetileg 1580-ban épült Kanazawa-jō (várkastély, mely a Saigawa és Asanogawa folyók közti alig 2 km széles földsávon épült fel) a Maeda-klán 14 nemzedékének otthona volt. Sajnos az eredeti épület teljesen elpusztult, csak(!) az 1788-ban újjáépített, elegáns Ishikawa-mon kapu segítségével alkothatunk képet nagyszerűségéről. A kapu a Kenroku-en -t, a kastélykerttől elválasztó vizesárok mellett emelkedik. A várkastélyt 2001-ben újjáépítették, az eredeti favázas technika felhasználásával. (Be kell vallanom, ennek megtekintése már nem fért bele a programba.)
(Japán, a Lonely Planet útikönyvsorozata alapján, Park Könyvkiadó)
Időjárása változékony, mivel Japán északi partján helyezkedik el, a sziget belsejében lévő hegyek (főként a Japán Alpok) minden csapadékot megfognak, ami itt esik le nagyrészt. A helyiek mondása így tartja: "Még ha az ebédedet otthon is hagyod, az esernyődet ne feledd!" Éves átlaghőmérséklete 14,3 °C (maximum 35,5 °C, minimum -2,8 °C), átlagos páratartalom 73%, az esős napok száma 178,1.

Első utunk a 21. Század Kortárs Művészeti Múzeumába vezetett, mely a tokyo-i SANAA (Sejima Kazuyo és Nishizawa Ryue páros alkotta építésziroda) 2004-ben elkészült munkája, a kortárs építészet egy igen jelentős darabja. Az állandó kiállításokon kívül (többek között a múzeum ikonja, Leandro Erlich medencéje) éppen a fő látványosság a dán/izlandi származású Olafur Eliasson érzékekre ható fény performanszai voltak. Na és persze nem hagyhattuk ki a színes csodakerékpárokat sem...
A nap hátralévő részében még egy esti gyors (majd megfagytunk) sétára futotta a Higashi Chayagai-ban ("Keleti teaház" utca, azaz geisha-negyed). A városrész a 19. század elején keletkezett, fából épült házairól ismeretes. Itt szeretném megjegyezni: a geisha a tánc, a zene, az irodalom, a művészetek és a teaszertartás kitűnő ismerője, azaz a szórakoztatás mestere, a közhiedelemmel ellentétben szexuális szolgáltatást nem nyújt. Szigorú, zárt közösségben "fejlődnek" és élik életüket, kezdetben kényszerből, ma már szabad akaratukból választva ezt az életformát. Bővebben itt.

Szállásunk a Tsukamoto Yoshiharu professzor vezetésével egy workshop keretében felújított Machiya-ban volt. Mikor elfoglaltuk a helyünket, kellőképpen megrémültünk. A hagyományos japán házakhoz hűen odabenn hidegebb volt, mint kinn. Faszerkezet, csak shōji, azaz papírfalak. Összenéztünk, mi valóban itt akarunk eltölteni két éjszakát?! Választás nem volt, szerencsére hoztunk elektromos pokrócot, volt kotatsu (fűthető asztalka) , és hát ettől olcsóbb szállást keresve sem találhattunk volna. Meg kell hagyni, a felújítás igen jól sikerült, minden elem történtei formájához hű maradt és valóban egy igazi japán házban érezhettem magam.

Másnap délelőtt a Seisonkaku-villa meglátogatása volt soron (erről sajnos nincsenek képeim, nem lehetett fotózni.) A parkban található villát egy Maeda uraság építtette özvegy édesanyjának 1863-ban. Eredeti belsők, bútorok, személyes tárgyakm ruházat, gyűjtemények, szenzációs. Csak meleg zoknit ne felejtsen el vinni az ember így télvíz idején, különben lefagy az ember lába cipő nélkül. Akit részleteiben érdekel a hely, bővebb információt talál angolul a hivatalos weblapon.
Az Ishikawa-i Prefekturális Művészeti Múzeum tárháza a fentebb már említett összes képzőművészeti ágnak, több mint 20 helyi kézművességet mutat be. Az itt kiállított művészek alkotásai meg is vásárolhatóak. A múzeum hivatalos honlapja itt.

A délutáni program első fele a Teramachi-negyedben telt. Ez a városrész valamikor az első védelmi vonal része volt. Egymást érik itt a szentélyek és a szűk, hagyományos mellékutcák. Célunk elsősorban a Myōryūji, népszerű nevén Ninja-dera (Ninja templom) volt. Az 1643-ban befejezett szentély veszély esetén búvóhelyként szolgált - erről tanúskodik a sok rejtett lépcső, titkos ajtó, seppuku kamra, alagút és csapóajtó. A szentély népszerű neve az álcázás művészetével (ninjutsu) és annak gyakorlóira (ninja) utal, ám elsősorban vallási és stratégiai központ volt. Építészetileg komplex, trükkjei és csapdái ellenségek, illetve a sógunátus kémjeinek fogjul ejtésére, esetleges menekülésre szolgáltak. Az Edo periódusban Tokugawa sógunátus megtiltotta a három szintnél magassabb épületek építését. Kívülről nézve a templom kétszintesnek látszik, ám valójában négy szintet és összesen 7 belső réteget tartalmaz, 23 helyiséggel és 29 lépcsővel. Udvarán egy méretes kút található, mely a legenda szerint összeköttetésben áll a várkastéllyal. A vezetőnk szerint ezt még senki nem bizonyította, amit nem egészen értettem, hogyan lehetséges, hisz ott a kút, ott a vár, csak ki kéne próbálni. Képeim sajnos a belsőről ugyancsak nincsenek, ellenben a lábamat itt is fagyásveszély fenyegette.
Este még egy rövid látogatás a Nishi Chaya (Nyugati Teaház utca) negyedben, az ott berendezett Shiryokan Múzeumban és természetesen egy-egy hagyományos japán édességeket árusító boltba.

Utolsó napunk a Kenroku-en parkbeli sétával indult, mely útikönyvem és minden Kanazawa-t népszerűsítő kiadvány szerint is a leghíresebb látnivaló itt.
A három legszebbnek tartott japán kert egyike. A kenroku név ("hat az egyben") a Szung-kori Kína egyik híres kertjére utal, mely a tökéletesség hat tulajdonságával rendelkezett: nyugalom, tágasság, mesterséges eredet, régiség, sok víz és szép panoráma). A Kenroku-en eredetileg a várkastély külső kertjét alkotta, de a 17. század folyamán kibővítették. Végső kiterjedését a 19. század elejére érte el, és 1871-ben nyitották meg a nagyközönség előtt.
(Japán, a Lonely Planet útikönyvsorozata alapján, Park Könyvkiadó)
Valóban csodás még így télen is, szívesen jönnék el újra, mikor beborítják a virágzó fák meg a bíborszínű íriszek tavasszal.
Séta a szamurájnegyedben, mely főként az eredeti szerkezetű kerítéseiről ismert.

Délutánra buszjegyet foglaltunk egy vidéki kalandtúrára. A cél: Shirakawa-go, a Világörökség része.
A Takayama és Kanazawa között fekvő, isten háta mögötti régió megrázó, hegyvidéki tájairól és zsúptetős, A-vázrendszerű parasztházairól nevezetes. Ezek a rusztikus, elbűvölő gasshō-zukkuri (imára kulcsolt kéz) házak különleges helyet foglalnak el a japán emberek szívében, és mind hóval borítva, mind nyári napsütésben varázslatos látványt nyújtanak. A völgy legnagyobb településcsoportjai Shirakawa-gō (délen) és Gokayama (északon).
A 12. században a völgy elhagyatottsága és megközelíthetetlensége csábította ide a Taira-klán földönfutóit, akik megmenekültek a Genji-klán által 1185-ben rendezett, kegyetlen mészárlásból. A feudális időkben Shirakawa-go Hida többi részéhez hasonlóan a sógun közvetlen uralma alatt állt, Gokayama viszont a kagai régió puskaporgyártásának központjává lett.
Nagyot ugrunk az időben, egészen az 1960-as évekig: ekkortájt építették a gigantikus Miboro-gátat, melynek kedvéért több kisebb falut feláldoztak. A víz alá került településekről sok gassho-házat mentettek ki.
...
Hida ádáz telei, a hosszú fagyok és a szakadó hóesés nagy gondot jelentettek a vidék lakóinak a gázkonvektorok és terepjárók kora előtt.
A meredek tetősíkokról lecsúszik a hó, ami óriási tömegben esik ezen a vidéken december és április között, járhatatlanná téve a hegyi utakat. A gasshō szó japánul imára emelt kezet jelent - a tető formája ugyanis erre emlékeztet. A gasshō-házak szerkezetét gyakran gyakran cédrusfából faragott, zömök pillérek erősítik. A padlás eszményi helyet biztosított a selyemhernyó-tenyésztésnek.
A nagyobb épületeket gazdag, gyakran 30 főnél is népesebb családok lakták. A parasztok kunyhói alig voltak nagyobbak egy mai szerszámoskamránál.
(Japán, a Lonely Planet útikönyvsorozata alapján, Park Könyvkiadó)

Méltó befejezése lett ez utazásunknak.
Képek itt.
Film a 21. Századi Művészetek Múzeumbeli élményekről és néhány válogatott kaland itt.

Saitama - árvízvédelmi csatornarendszer

2010. január 15., péntek. Sokat vártunk erre a napra. Egyszer decemberben már meghiúsult a regisztráció az ingyenes látogatásra; a mostani is csak egy igen gondos, egy hónappal azelőtti szervezés árán jöhetett létre.
Két óra vonatozás, már nem is Tokyo, ahol járunk. Saitama prefektúra, Kasukabe város közelében vagyunk.

Az elmélet igen logikus, a kivitelezés 13 évet vett igénybe.
A víznyelő terület egy 6,3 km széles és vagy 30 km hosszú tál alakú mélyedés, melyet egyik oldalon a Nakagawa, másikon az Edogawa folyó határol, illetve több más folyó szel át, mint például a Tonegawa. Tájfun és nagyobb esőzések idején a terület folyói nem képesek elvezetni a hirtelen megjelenő nagy mennyiségű vizet, a medenceszerű helyzet miatt az felgyülemlik, árvizekkel óriási károkat okozva az itt élő, egyre gyarapodó és egyre városiasodó lakosságnak. Az új rendszer kiépítése elkerülhetetlen volt, ami 1992-ben vette kezdetét.

A rendszer lényege. A 6,3 km hosszú keresztmetszet mentén egy 10 méter átmérőjű csatorna fut 50 méterrel a felszín alatt. Ehhez négy darab, kb 70 méter mély föld alatti torony, tank kapcsolódik, mely elkezdi összegyűjteni a megáradt folyók vizét. Mikor a bennük felgyűlt víz eléri a csatorna magasságát, a rendszer működésbe lép és a hatalmas közlekedőedény-rendszerben a víz útjára indul a keleti oldalon található vízgyűjtő-siló, majd szivattyúrendszer felé. A kb 70 m hosszú, 30 m széles és 18 méter magas silóhoz (ez az a rész, mely a látogatók számára elérhető) kapcsolódik az utolsó torony, mely közvetlen összeköttetésben áll a 70.000 lóerős turbina segítségével működtetett szivattyúkkal, ami aztán 200m3/sec sebességgel köpi a vizet az Edogawa folyóba (ez körülbelül egy 25 méteres úszómedence fél víztartalma másodpercenként).

Miután mindezt megtudtuk, láttuk a szemléltető modelleket működés közben, tájékoztattak arról, hogy odalent hideg lesz, 106 lépcsőfokot kell lemásszunk, vállaljuk-e (fő a biztonság!), majd mindehhez némi bemelegítő tornagyakorlat - guggolás, térd- és bokakörzés (most azt hiszitek hülyéskedek, pedig nem) - elvégeztével elindultunk kifelé. A földalatti csarnok bejáratánál újabb biztonsági figyelmeztetések - vigyázat, helyenként vizes, tehát csúszik, menet közben és a lépcsőn lefelé szigorúan tilos fényképezni - következtek; utóbbit aztán kőkeményen próbáltak is betartatni velünk, persze nem sok sikerrel. (Ezek a fegyelmezetlen gaijin-ok, mindig csak a baj van velük...)

Az élmény egyedülálló, bár ha csak 15 percig tart is. Valóban, ahogyan már sokan megjegyezték az előre beharangozott képek láttán: Mória bányája (a Gyűrűk ura egyik lényeges helyszíne). Nem is csoda, hogy annyi mindenkit megihlet, Ridley Scott sem hagyhatta ki.
A napot pedig Fuji san koronázza ismét, a lemenő nap kontúrjával.

És ezúton köszönöm meg Ivánnak, hogy felhívta figyelmem erre a remek helyre.

Az összes kép itt.
A szemléltető modellekről film itt.
A hivatalos honlap itt - van kevés angol nyelvű tájékoztató is, főként a regisztrációról. Ha netalántán valaki erre jár legközelebb és szeretné meglátogatni a helyet (ingyenes), örömest továbbadom tapasztalataimat a regisztráció csínyjáról-bínyjáról.
Az archdaily cikke pedig itt, még több képpel és filmmel.

Mitake hiking

Egyelőre most csak a képek, aztán majd fűzök hozzá némi kommentárt is igérem.

Addig is gyönyörködjetek az őszi japán vidéki táj szépségében.

Én meg igyekszem felgyógyulni lumbágómból..