Sashiko

A japán kézművesség, azon belül is a textilek a kimono-k révén közismerten nagyszerűek. A kimono minták készítésének számos technikája van, nagyon felszínesen összefoglalva a szövés, a festés, a nyomás vagy a hímzés. Japán földrajzi elhelyezkedése okán - hosszan elnyúló szigetcsoport egy északkeleti-délnyugati diagonális tengely mentén az északi féltekén - változatos klímákkal áldott, a trópusi éghajlattól egészen a mérsékelt öviig, melyet természetesen adott helytől függően a tenger-óceán általi körülvettség különféleképpen befolyásol. A helyi klíma persze tükröződik a növény- és állatvilág fajainak változatosságában, hatásaihoz alkalmazkodik az építészet és természetesen az öltözékkultúra is.

Adott helyen nyilvánvalóan az évszakokhoz is igazodik a viselet. Például a kimono nyári változata a yukata, mely a párás meleg elviselésének érdekében a május-júniusi illetve szeptemberi időszakra könnyű selyemből, míg a szinte már elviselhetetlen július-augusztusi időszakra lenből készül. Ez a len yukata manapság az augusztusi tüzijátékokat látogató nagyközönség kedvenc viselete.

A témáról számtalan könyv született már, ennek mélységei végtelenek. Most az egyik díszítőhímzést szeretném bemutatni, melyet magam is nagyon szeretek egyszerűsége miatt és most végre lett időm kipróbálni.

A sashiko (kép forrása) eredetileg egy díszes megerősítő technika. Hagyományosan az elszakadt, elvásott anyag megerősítésére szolgált ez a futó öltés, mely funkcióját a japán szépségszeretet művészi szintre emelte, így ma már a steppelés és hímzés egy külön válfaja. Klasszikus példája a kontrasztos fehér pamut cérna indigós textil-en - utóbbi szintén pamut vagy len - hangsúlyozottan dekoratív elemek esetén piros cérnával. A minták változatosak, eredetileg kínai dizájnból táplálkoztak, majd aztán számosat a japánok maguk fejlesztettek. Érdekes módon, az ukiyo-e (színes fametszet nyomat) képeiről ismert Katsushika Hokusai (1760-1849) 1824-ben kiadott New Forms for Design (Új formák tervezéshez) című könyve számtalan sashiko minta születéséhez nyújtott ihletet.

Jómagam most - kezdésképpen - a Yuzawaya nevű óriási kézműves bolthálózatban vásároltam egy sashiko készletet. Ennek tartalma egy előre megvarrt és mintával felrajzolt cipzáras szütyő, egy matring sashiko-cérna, egy sashiko-tű, egy sashiko-"gyűszű" és persze egy használati leírás - meglepetésemre angolul is. A művelet látszólag nem túl bonyolult: előre-hátra öltésekből áll. A csomómentes visszájának titka, hogy a kezdő-, befejező- és toldóöltéseknél három-három öltés oda-vissza készül. Az egyetlen dolog, amire figyelnünk kell, az az egyen-feszesség. A hímzés nem lehet túl szoros, mert akkor az összehúzza, összeráncolja az anyagot. Ennek érdekében érdemes sorrendet tartani a minta hímzésekor. Ebben az esetben a javaslat ez volt: előbb a vízszintes sorok, majd az átlósak, végül a cseresznyevirágok.

Amint látható, a készletben az adott minta az öltések jelölésével már készre volt rajzolva. Sajátkezű minta megrajzolása után gondolom az öltések egyenletessége jelenti a következő kihívást.

A teljes folyamat itt követhető.

A rövid áttekintés forrása a wikipedia.

Nyáridényi kalandok

Az utóbbi egy hétben a hőség elviselhetetlen volt. Légkondícionálás mellett is olykor 38 fokig emelkedett odabent a hőmérséklet. Nem élveztem.

Ettől függetlenül az élet nem állhat meg, az én időm is korlátos már itt, ezért menni kell, nézni kell, amit csak lehet.

Minap állatkertezésre került sor. A fő cél a red panda, azaz vörös macskamedve, japánul resszá pándá (=lesser panda, régebbi angol elnevezéséből). Ez a végtelenül kedves, rozsdavörös kis cukiság a Himalája mérsékelt övi erdeiben él és leginkább bambuszt rágcsál, olykor egyéb gyümölcsökre, bogyókra, de rovarokra, kisebb emlősökre is ráfanyalodik. Mára sajnos már veszélyeztetett fajjá vált. A Budapesti Állatkertben is lakik egy pár belőlük, bár véleményem szerint ott kevésbe figyelhetőek meg jól. Itt Japánban szinte minden állatkertben laknak.

Ez alkalommal egy viszonylag közeli helyre látogattunk el kis panda-kedvelő csapatunkkal - természetesen az én megszállott buzdításomra. Yokohama Nogeyama Zoo állatkertje meglepetésre egy ingyenesen látogatható kert. Ehhez képest elég nagy kiterjedésű területen, egy parkban fekszik. Igen jól karbantartott, az állatok gondozottak, és bár helyük nem végtelen, tiszták, szépen vannak tartva. A budapestihez hasonló 'állatsimogató' is működik, bár itt egerek tapicskolhatók, de azok jószerivel - gyanítom mennek aztán a kondorok reggelijébe -, hörcsögök fürdethetők és csibék, tyúkok simogathatók. Ez utóbbiak nem értem mitől népszerűek...

A hőséget persze az állatok sem viselték jól. Amelyiknek volt, az a légkondícionált vagy ventilátoros kuckójába húzódott vissza, akiknek pedig ez nem jutott, azok az árnyékban igyekeztek menedéket találni. Az áhított pandákat is lencsevégre kapni csak 'ebédidőben' lehetett, node akkor nem vesztegettük az időt.

Miután elég lett a pandából, ugyanis ilyen cukisággal is be lehet telni, persze csak átmenetileg, a nap végéhez közeledve tovább indultunk Yokohama délibb részére és egy a professzoraink által is magasan ajánlott kultúrális, építészeti célpont felé vettük az irányt.
A Sankeien egy tradícionális és tipikus japán stílusú kert, melyet a selyemkereskedelemben meggazdagodott Sankei Hara (eredeti nevén Tomitaro Hara) tervezett és finanszírozott. Építészettörténeti fontosságú épületeket (melyek eredete olykor az 1600-as évekbe nyúlik vissza!) telepített át Kyoto-ból és Kamakura-ból ebbe a parkba, melyet 1906-ban nyitottak meg a nagyközönség számára. A park területe meghaladja az 175,000 m2-t, és tizenhét, többnyire kultúrális tulajdonná avatott, de mindenképp kimagasló történeti értékű épület és ezek a természeti tájjal harmonikus összképet alkotó egysége. A második világháborúban rengeteg kár érte, de miután 1953-ban a Hara családtól a kezelése a Sankeien Hoshokai Alapítvány-hoz került, a rekonstrukciós munkáknak köszönhetően öt év múltával újra megnyithatta kapuit a publikumnak.

A nyár itt is csak cikáda-hangversenyt, rákhalászatot illetve a gyönyörű lótuszvirágok csodálatának lehetőségét nyújtja, ám a prospektusokon látott őszi fotók nagyban csábítanak egy szeptemberi, park által szervezett program, éjjeli holdnézés érdekében történő közeli visszatérésre.

Ezen nap kalandjai képekben itt követhetőek.

Látni akartam a majmokat

A japán fürdőző makákókról szerintem mindenki hallott, és látott nemegy dokumentumfilmet. Aki esetleg eddig ezt elmulasztotta volna, előételnek ajánlom ezt a videót.

Nagano prefektúrában, a Japán Alpoktól keletre, Nagano-tól egy órányi vonatútra található Yamanouchi. Nagano 1998-ban került a világ figyelmének középpontjába, a téli olimpiai játékok idején. Ám Nagano nemcsak erről híres. Zenkōji nevű templomát a 7. század körül alapították, hozzá kötődik a buddhizmus megtelepedése Japánban. Ide érkezett ugyanis annak idején Koreából az Ikko-Sanzōn, Japán első buddhista szobra. Ám ezt a szobrot azóta senki sem láthatta, sem a császári család egyetlen tagja, de még a papok sem. A templom Hondō nevű főcsarnokában, az oltár közelében egy ládikában őrzik. Ellenben minden hetedik évben közszemlére teszik - a másolatát...! A főcsarnok a történelem során 11-szer esett a tűz áldozatává, majd építették újra. A ma látható szerkezet tehát nem "eredeti", attól kissé északabbra épült fel az 1700-as években. Mindenesetre így is egy majd háromszáz éves darab, hűen őrzi a régmúlt építési hagyományait.
Az oltár alatt van egy koromsötét folyosó, mely a halál és az újjászületés szimbóluma. Ha ezt bejárjuk és a jobb oldali falon sikerül kitapogatnunk - a valóban körömsötétben - egy kilincset, mely a megváltás kulcsa, az örök boldogság vár reánk. Büszkén jelentem, küldetés teljesítve.

Yamanouchi híres még az almájáról, a soba-járól (hajdinatészta) és a számomra leghívogatóbb Jigokudani (Pokol Völgye) parkjáról, ahol a majmok élnek. A régióról egy általános, összefoglaló promóciós film - angolul - itt látható.

De ne szaladjunk előre! A megérkezés első napja a Nagano-val való ismerkedéssel telt, főleg a Zenkōji és környékén, ízlelgetve egy-két helyi csemegét: az oyaki-t (gőzölt, pirított gombóc különféle zöldségekkel töltve), a nori-ba (tengeri alga) burkolt mizo-s (rizs, árpa és szójabab fermentálásával előállított paszta) onigiri-t (háromszög alakú rizsgombóc) és a csípőspaprikás illetve áfonyás-sajttortás Kit-Kat csokoládét - ami ugyan egy import termék, de a helyi ízekhez/igényekhez igazítva.


Kisebb nátha miatt a második napra tervezett havas sportprogram elmaradt - a környék méltán népszerű Shiga Kōgen nevű sírezortja Japán legnagyobb egybefüggő sípályája, mely az olimpia idején a sí- és snowboard versenyek helyszíne volt. Helyette a délebbre található Matsumoto város látogatása került szóba. Ez a városka szomszédos az Alpok vonulataival - a hegyláncok minden ponton jelen vannak a látómezőben nyugatra tekintve. Nevezetessége a Matsumotojō, azaz a várkastély. Eredete az Eishō (Muromachi) érába (1504-1521) nyúlik vissza. Hideyoshi Toyotomi 1590 körül Kazumasa Ishikawa-t nevezte ki a vár urának, aki fiával, Yasunaga-val gondozta nemcsak a várat, de a várost is, ami virágzó fellendülésnek indult. A vár területe vizesárkokkal határolt gyűrűk rendszeréből állt. Legbelül élt természetesen a várúr és ez volt a politikai-, adminisztratív központ is. Kijebb az alacsonyabb rangú szamurájok, a szélen pedig a kereskedők éltek.

Matsumoto-ban található Toyo Ito 2004-es alkotása, a helyi előadóművészeti központ. Pár perces vonatutazással és némi sétával pedig elérhető a magántulajdonú gyűjteményt bemutató Japán Ukiyo-e Múzeum, mely egyetemem (Tōkōdai) egyik volt professzorának, az otthon kevéssé ismert, de itt igen elismert, Kazuo Shinohara-nak 1982-ben elkészült épülete. Az ukiyo-e (szó szerinti jelentése: "a sodródó világ képei") a 17-20. század közötti "könnyű világ"-ot és annak élvezeteit - természet, mesék, mindennapi élet, kabuki színház és persze az örömnegyedek - megörökítő fametszet nyomat, melynek két világhíres mestere Hiroshige és Hokusai. A több tízezres, most már hetedik generációs családi gyűjtemény töredékét láthatjuk csak persze egyszerre, de természetesen a kiállított anyag folyamatosan cserélődik.

Utolsó napra maradt az utazás fő célpontja, a majompark. Ami így utólag nem is volt rossz döntés, hiszen szerencsére az időjárás ekkor kedvezett a legjobban - bár hideg volt a völgyben, de ragyogóan sütött a nap. Ennek egyetlen hátránya volt csak: a majmok inkább a napos sziklákon való sütkérezést részesítették előnyben az árnyékos fürdő helyett. Ettől függetlenül remek szórakozást nyújtottak, ahogy mondani szokás, hozták a papírformát. Azt hiszem, naphosszat, héthosszat tudnék ott időzni és csak figyelni őket, hogyan élnek, mit csinálnak. A parkban körülbelül 200 makákó él, egy nagy családot alkotva. A fürdőzést az emberektől lesték el, mely állati tevékenységre - mint kifejezetten rekreációs tevékenység - a világon nincs másik példa. Ez persze érthető, hiszen a völgyben, 1800 méter körüli tengerfeletti magasságban meglehetősen zordak a körülmények, főleg így télvíz idején. Az park dolgozói etetik őket, kapnak árpát vagy almát, de ez minden emberi beavatkozás az életükbe. Reggelente jelennek meg a fürdő körül, ott töltik a napot, majd éjszakára visszavonulnak az erdőben, ahol a fákon töltik az éjszakát, összebújva egymást melegítve. Éjjeli szállásukat minden nap változtatják. A fura kütyükkel feléjük kattogtató, ámuló-bámuló, néha örömujjongásban kitörő - számukra nyilván érthetetlen módon furán viselkedő - humanoid látogatókra ügyet sem vetnek, élik egyszerű, - civilizált, túlfejlett fajunk számára már réges régen feledésbe merült vagy megtagadott, elrejtett - ösztönökkel teli világukat.

A hazafelé tartó út még tartogatott egy meglepetést. Előző két nap sehogy sem lehetett mire vélni, miért gyűlnek sorba Yudanaka végállomásnál (fürdőváros, ahol a szállás volt) az emberek, kamerákkal és fotózzák az egyébként nem csúnya, de "semmi különös" öreg vonatot.


A kocsikban persze feltűnt egy promóció, vonat mintájú érmetárca beszerzésére buzdító hirdetés gyanánt. A távozás napján viszont végleg fény derült a rejtélyre. Az öreg szerelvényt az expressz járaton felváltotta egy új kocsi. Kellemesen indult a hazaút.


Látni akartam a majmokat. Láttam őket. És azóta is kurta, saját szerzeményű mondókába foglalva idézem fel az eseményt, melyet bármikor, habozás nélkül örömmel ismételnék meg.
Az összes kép itt látható.

Nikkō és természeti környezete

Már régóta készültem erre az utazásra, mostanra sikeredett. Nem bántam meg, mert tudtam: így a nyár kitolódásával, a Tōkyō-ban még nem élvezhető kōyō (őszi színek) itt már javában tombol majd.

Így is lett, hiszen a Tōkyō-tól kb 140 km-re lévő, Tochigi prefektúra fővárosában általában 4-5°C-kal hidegebb van, mint a metropoliszban. Japán talán egyik legkedveltebb turista célpontja, mind az itteniek, mind a külföldiek számára. Nemcsak történeti múltja és számtalan kultikus helye miatt, de a túrázóknak is rengeteg lehetőséget tartogat. A Rinnō-ji templomot 766-ban, a Chūzenji templomot pedig 784-ben alapították. Az akkori kicsiny település ezek köré szerveződött. A Tōshō-gū szentély, mely Tokugawa Ieyasu sógun mauzóleumát rejti, 1617-ben készült el és ekkortól kerül igazán a hely a látogatók figyelmének központjába már az Edo korban (1603-1868).

Területe alapján - 1450 km2 - a harmadik legnagyobb vidéki város Japánban, Takayama és Hamamatsu után. A környező hegyvidék és számos vízesése miatt Japán egyik igen fontos vizienergia forrása. Bár a környék hegyeit már Shōdō Shōnin szerzetes szentté nyilvánítja - akinek a nevéhez fűződik a Rinnō-ji templom alapítása - csak a Meiji periódus kezdetén (1868-1912) kerül Nikkō Világörökség helyszíneinek környéke védettség alá, és majd csak 1934-ben jön létre hivatalosan a Nikkō Nemzeti Park.

Képes beszámoló itt.

Tori no ichi avagy a kakas napja

A legelső vásárokat az Edo-kori külvárosban, Hanamatamura-ban tartották (a mai Tokyo Adachi-ku Otori szentély-nél). Eredeti formája a parasztok hálaadó aratási fesztiválja. Ezen a napon az Ujiko (a helyi istenség védelme alatt állóak) egy kakast ajánlottak fel Hanamata Washidaimyojin-nak, majd a leghíresebb templomhoz, a Senso-ji-hoz mentek Asakusa-ba és szabadon engedték az összegyűjtött kakasokat a templom előtt.

Szamurájok és városi polgárok járultak minden év végén az Otori szentély főkapuja elé, gyülekeztek előtte az utcán. Ám 1776-ban a kormányzat gyülekezési tilalmat hozott törvénybe arra a helyre vonatkozólag. Így a virágzó ünnep lassanként Hanamatamura-tól a szintén Asakusa-beli Chokoku-ji Tori no Ichi-jébe költözött. 酉の市 (tori no ichi), azaz Madár Nap, ahol a 酉 (tori) kanji jelentése például nyugat, madár, a kínai zódiákus tizedik jele illetve bor; az 市 (ichi, ejtsd: icsi) kanji pedig vásár-t vagy város-t jelöl.

Ma a Tori no ichi híres évenkénti ünnep, mely novemberben kerül megrendezésre a kínai naptár szerinti kakas napján, minden tizenkettedik napon. Tehát általában kétszer kerül rá sor és természetesen az első a legfontosabb. Azt mondják, ha a kakas napja háromszor jön el, arra az évre tűzveszedelem vár (megjegyzem a tavalyi ilyen év volt, tűzről nem tudok).

Vásári jellegzetességek. A legfontosabb a kumade, ami egy gazdagon díszített bambuszgereblye, a boldogság és jószerencse begyűjtője. Fontos: ha valóban el akarjuk érni a kívánt hatást, évente nagyobbra kell cseréljük a már meglévőnket!
Hagyományos fesztiválételek a kashiranoimo -kb "csodakrumpli"-, a koganemochi -aprópénz (alakú) rizssütemény-, mely utóbbit sajnos már nem készítik. No és persze manapság nem maradhat el a yakisoba, vagy az oden, mint a legalapvetőbb téli eledel, és a rengeteg pálcikára tüzdelt tengeri finomság.
Bővebben az esemény történetéről angolul itt olvashattok.

Nos bár a mi esténk nem a hagyományos Asakusa-ban telt, hanem Shinjuku-ban, kellően emlékezetes marad. A vásári élmények után az idő a reggeli első vonatig főként Shinjuku Aranyutcájának egyik bárjában illetve az itteni Cat Cafe-ban töltődött. Utóbbiról kicsit bővebben érdekességképpen. A hajnal fél hatig nyitva tartó szórakoztató egység fő látványosságai természetesen a macskák. A különféle egzotikus fajtájú cicákat csak kézbe nem vehetjük, ellenben bármi mást csinálhatunk velük: simogathatjuk őket - már ha hagyják magukat ugye -, játszhatunk velük, fotózhatjuk őket - vaku nélkül persze -, etethetjük őket. Természetesen a hely lévén kávézó, alkoholmentes italokat is árusítanak, illetve rendes japán egységhez méltóan képregényeket is olvashatunk. A nyitvatartási időt és az árát tekintve (első óra ¥900, majd minden megkezdett negyedóra további ¥200) pedig azt gondolom, a legolcsóbb tokyo-i éjjeli szállás az internetkávézók mellett. Ezen elmélet pedig igazolva is látszódott, hiszen két leányzó ott szundikált az egyik sarokfotelban. Meg kell hagyni, nagyon tiszta a hely, semmi cicapisiszag, a macsekok pedig ápoltak és gyönyörűek. Arra gondoltam, én ezt a bizniszt exportálnám otthonra!

Képes beszámoló itt.

Bert

Bert nem más, mint egy medve. Nem ám akármilyen medve ám: vélhetően - és sokak egybehangzó véleménye szerint is - a legédesebb maci a földkeregségen. Mondhatni cuki, azaz kawaiiii...

Ráadásul története is igen megható. Ő ugyanis egy szerencsejáték-automatából származik. Igen, ez komoly.
Japánban köztudottan igen népszerű a pachinko. A pachinko nem más, mint egy nyerőgép automata, hasonló a pinball-hoz. A lakásnyitól a csarnokméretűig különféle formátumú intézményekben megtalálható, végeláthatatlan sorokban állnak egymás után a játékgépek. Ha egy ilyen "létesítmény" mellett elhaladok és éppen kinyílik az automata ajtó egy látogató érkezésére, már ettől a pár másodperctől az őrület kerülget. Ugyanis a benti zaj - mit zaj, lárma; mit lárma, hangzavar - szinte robbanásszerűen tör ki, azonnali halláskárosodást okozva. Nem is értem, hogy a bent tartózkodók - egyértelműen függő, játékalkoholista emberek - hogyan képesek még a normális frekvenciájú beszédhang érzékelésére?!

Nos ehhez hasonlóan vannak ún. gému szentá (game center) helyek, ahol egyéb szerencsejátékgépek élvezhetők - természetesen végtelen sok pénz elköltésének lehetőségéért cserébe. Ezekben próbálkozhatunk a legnépszerűbb kabalafigurák legutolsó verziójának kihalászásával - Hello Kitty, Miffy, Doraemon stb - vagy szórakozhatunk dobgépeken akár. Nos Bert is egy ilyen kivadászós gépből származik. Természetesen én nem mertem belépni a "szentélybe" - elkerülvén a halláskárosodást -, csak a bejáratnál elhelyezett, kültéri egységnél próbálkoztam. Szerencsére szerencsésen.

Azóta persze Bert számos kalandban vett már részt. Ezekről képes válogatás itt található.
Aki pedig a további kalandokra is kíváncsi, Bert alig várja, hogy rengeteg barátja legyen a facebook-on... Ott Bert von Bear néven találjátok.

Hakone

Néhány hete kerekedtünk fel 'japán anyukámmal' és indultunk útra Hakone-ba, egynapos túra keretében. Erről következik rövid, ellenben képes beszámoló.

"Hakone a turisták japán Mekkája..." És nem hiába. A Fuji-Hakone-Izu Nemzeti Park részeként mind a túrázók, mind az - akár orrfacsaró - vulkanikus gyógyforrásokat kedvelő fürdőimádók, mind a gyermekes családok vagy csak a történelmi régmúltat felidézni kedvelők kedvenc kirándulóhelye, főként hogy a fővárosból könnyen és gyorsan elérhető. Tiszta idő és kék ég esetén - ami valljuk be az itteni páradús nyári szezonban igen ritka - már az odaúton is csodálhatjuk a Fuji san-t, hát még a városka melletti Ashino-tó mellől.

Az egykori Hakone főútvonal része a tó keleti oldaláról induló hegyi út, melyet a Tokugawa Sógunátus alapított 1618-ban. A legnehezebb szakaszként ismert passzázs ma is igen jó állapotban van. Annak idején különösképp nagy jelentőséggel bírt, hisz stratégiai szerepét fokozta, hogy a két fővárost - a hajdani Kyoto és a mai Tokyo - összekötő fő útvonalnak számított.

Számos kultúrális jelentőségei közül tán a legismertebb a helyi kézművességet évszázadokon át népszerűsítő Hakone-doboz, azaz a titokdoboz. Lényege: több - a kettőtől akár a hetvenkettőig is terjedő -, meghatározott sorrendű mozdulatsor elvégezte után nyitható csak. Bennem felmerült a gondolat - bár ez lehet csak női, romantikára hajlamos gondolatvilágom kombinatorikus terméke, ám vélhetően igen meggyőzően hangzik -, a titokdoboz születése nem véletlen, hiszen ha a város mentén elhaladó út stratégiai jelentőséggel bírt, nyilván szükség volt olykor hétpecsétes titkok biztonságos szállítására... Nade mindenkinek a saját fantáziájára bízom a többit.

Ami számomra még inkább érdekessé tette szakmai szempontból is a túrát, az a Romance Car vonat, mely Tokyo Shinjuku állomásáról egyenesen ide repít. A két legutóbbi, forgalomban lévő vonatot ugyanis egy építész, Norikai Okabe és irodája tervezte. Neve bizonyára többet mond, ha megemlítem, ő az a japán építész, aki annak idején Richard Rogers-sel és Renzo Piano-val a párizsi Pompidou Központ terveiért felelt illetve az ő munkája a Kansai Airport is. Voltunk olyan szerencsések, hogy az odaúton az érthető módon legnépszerűbb VSE, majd a hazaúton a Vermeer-kék MSE szerelvényt is élvezhettük.

Összes kép itt.

Kéretik viselkedni

Nos igen-igen, aki ismer, tudja: van valami, amit különösképp nem állhatok. Ez pedig, kérem tisztelettel, a dohányzás. Liftben, étteremben, utcán, nyilvános helyen, a buszra várva... Sehol sem. Tessék hazamenni, bezárkózni a WC-be, majd ottan, kényelmesen, saját füstbe burkolózva, szépen csendben fuldokolni. Én, köszönöm szépen, de nem kérek belőle!

Prágában nem könnyű olyan éttermet találni, még magasabb (ár)kategóriában sem, ahol ne kellene az ebédem elfogyasztása közben más bűzét szagoljam. Londonban, majd egy hét után vettem észre meglepetten - mikoris egy ellentétes meglepetésszerű történés adódott -, hogy jé, itt nem pöfékel az orrom elé az előttem haladó az utcán...!

Nos itt Tokyo-ban sajnos nem ennyire fekete-fehér a kérdés. Középületekben persze szigorú rend uralkodik, kijelölt dohányzó helyekkel, amelyek - számomra tagadhatatlanul pozitívan - nem túl számosak. Gyanítom, ez az évszázadokon át beléjük ívódott tűztől való rettegés eredménye. Én mindenesetre támogatom. Az utcán már annyira nem egyértelmű a helyzet. Vannak itt is galád ellenszegülők, akik - gyanítom - felbuzdulva és kihasználva eme hanyatló korszak minden előnyét, hanyagul el-elszívnak egy-egy szálat menet közben. Hangsúlyozom: ellenszegülve, hiszen - mint azt Japánban már megszokhattuk - itt mindig mindenre külön felhívják a kedves nézőközönség figyelmét...

Márpedig ezen mellékelt intelmek az aszfaltra vannak róva...

Márciusi utazás 5.

Osaka-i tartózkodás harmadik napja Ando Tadao jegyében telik.
Első célpont: Sayamaike Múzeum, Osaka egyik külvárosában, Sayama-shi-ben.

Itt található Japán legöregebb tava, a Sayamaike, melyet az öntözés megoldására hoztak létre mesterségesen egy földfeltöltésű gát segítségével a 7. században. Számtalan jelentős történelmi személyiség járult hozzá a létesítmény fenntartásában, úgy mint Gyoki szerzetes a Nara időszakban (710-794), Chogen barát a Kamakura időszakból (1192-1333) vagy a Toyotomi ág csatlósa, Katagiri Katsumoto. 1400 éven át formálódott a gát a tó körül. A fa csővezetékek vagy a faszerkezetű megtámasztó rendszer a töltés megcsúszása elleni védelem érdekében mind-mind az adott kor nagyszerű mérnöki teljesítményéről adnak bizonyságot.

A múzeum ezen technológiai örökség bemutatására jött létre, Ando Tadao tervei szerint 2004-ben. Profi módon mutatja be a műtárgy történelmét, a témához kapcsolódó mérnöki szakmákat, mindezt interaktív terepasztalok működtetésével, (nemcsak) gyerekeknek élvezetes mozgó életkép-kukucskákkal.



Mindezt tetézi, hogy a hely látogatása ingyenes, láthatóan kedvelt hétvégi célpontot kínálva családi programhoz. A terület rendezésével pedig nemcsak kultúrális közeget hoz létre, de remek szabadidős parkot biztosít az itt élő emberek számára, egyben megőrizve egy igen jelentős történelmi műtárgyat, melyre méltón lehetnek büszkék a helyiek.



Innen gyalogolva fedezem fel a környéket. Menetközbeni célpontjaim egyike a Perfect Liberty Peace Tower, a Nikken Sekkei Építő-Tervező Vállalat 1970-ben elkészült munkája, mely a Zen Buddhizmus egyik szektája által 1924-ben alapított, világbékét hirdető vallási ágazat számára épült. (További információ itt, ahol meglepve olvastam, ennek a vallásnak állítólag Magyarországon is vannak követői.) Sajnos a tornyot magába foglaló parkhoz nem sikerült bejáratot találni, de egy helyi nénitől gyenge nyelvtudásommal annyit sikerült megtudnom, valószínűleg hiába is mentem volna, az építmény valamely ünnepség miatt aznap nem volt bejárható.

Utolsó állomás az ugyancsak Ando Tadao tervei alapján megépült Chikatsu Asuka Múzeum. Az Osaka prefektúra déli felén elterülő régió magáénak tudhatja Japán legnagyszerűbb kofun, azaz sírdomb lelőhelyét, több mint 200 halommal, köztük 4 császári nyughely, melyek közül egy Shotoku hercegé.
Ez a 29 hektáros park 102 halmot rejt egy 15 méter átmérőjű körzetben, melyek eredete az időszámításunk utáni 6-7. századra nyúlik vissza. Ezen időszak több szempontból is jelentős a Japán történelemben: ezidőtájt bevándorlók tömege érkezett a Koreai-félszigetről és Kínából, majd telepedett le ezen a környéken, illetve erre az időszakra tehető a buddhizmus importálása is. Az ősi távol-kelet igen jelentős csereforgalmat bonyolított: az óceán felől érkező népek igen előrehaladott kultúrális és technológiai fejlettséget hoztak magukkal, ezzel tovább gazdagítva az itt meglévőt, mely végül a kortárs japán műveltség szilárd alapjává vált. A múzeum célja, hogy ezt a befolyást illetve a kofun kultúrát bemutassa.

Az épület nem kíván kiásott tárgyak puszta bemutatóhelyévé lenni. Ellenkezőleg: elhelyezkedésével és dombszerű megjelenésével inkább rálátást biztosít a környező, feltárt területekre. Természeti környezete gazdag, közvetlen közelében egy szilvafaliget és egy tó található, melyek minden évszakban gazdag színekbe öltöztetik a tájat. A tető, egy hatalmas lépcsős terasz, valóban ötödik homlokzattá válik, mely az év bármely szakában képes az itt élőknek szabadidős, kültéri kultúrális programjaikhoz teret biztosítani. Odabenn pedig a tárgyak eredeti lelőhelyükhöz hasonlóan, föld alatti derengésbe burkolózva tanulmányozhatóak.
Ando san-t idézve: "Ez az a hely, ahol a japán nép szembekerül saját történelmével. Egy újabb sírdomb a Heisei korszakból (1989-napjainkig), a japán természetszeretetnek szentelve."
Nos, tény ami tény, valóban impresszív. Hogy építészetileg mennyire jó, azt mindenki döntse el maga.

Összes kép itt.

Hanami

Miután délelőtt a követségen eleget tettem állampolgári kötelességemnek, tehát szavaztam, következhetett a hanami, azaz a cseresznyevirág(zás)nézés.


Találkozó Komabatodaimae, baseball pálya mentén.
Sajnos a beígért jóidő sehol nem volt, ráadásul estére már esőt is ígértek. Minket ez nem gátolhatott meg, hogy jól érezzük magunkat: együnk, igyunk és talán néha vessünk egy-egy pillantást a virágba borult természetre is. Mert bár odahaza az ember(lánya) idilli képeket lát maga előtt erről a kétségtelenül csodás eseményről, hát valljuk be, a valóságban a hanami leginkább az előbbi kettőről szól... Az alkohol már csak azért is elengedhetetlen attribútum - legalábbis ezen a vidéken ilyentájt -, mert marhára hideg van ám, és a gyakorlott hanami-zók nem egyszer, senem kétszer emlegetik fel: jó lenne már egy kellemes langymeleg hanami... Persze lehet csak a társaság balszerencsés, vannak azért jobb napok is, pénteken például mikor Osaka-ból megérkeztem, 19-20 fok volt.

Ettől függetlenül a hangulat emelkedett volt, mint azt a képek is bizonyítják. És Bence, szavadon fogunk: legközelebbi májusi croquet partira kérjük a jóidőt!!!
Bár nem esett senki az ölembe részegen - Sa(i)to san nem jelent meg -, tehát a jövő tavaszi esküvő egyelőre elmarad (háttérsztorit lásd Bencénél), én azért nem adom fel. :D
Köszönjük Minoru a szervezést és ismételten Boldog Születésnapot!

Thanks Minoru for this wonderful day and a Happy Birthday for you again!
たんじょうびおめでとう!
See all the pics here!

És majd elfelejtettem: íme az ország legnagyobb szavazófülkéje. :)

Márciusi utazás 3.

A beszámoló folytatódik, képek és a kommentek itt találhatóak.

Márciusi utazás 2.

Most éppen ennyire telik energiámból és időmből, hogy megosszam a képeket az első három napról, ami összefoglalja a Kyoto-i túra eddigi eseményeit.

Kellemes szórakozást!

Márciusi utazás 1.

Elindultam. Első napok: Naoshima sziget, majd Shikoku szigetén a Kagawa tartománybeli Takamatsu város illetve ahhoz közeli kisebb városok hires múzeumaikkal.

Nem tudtam megállni, shinkanzenre szálltam.
Méghozzá erre: Nozomi 1.





Az egyik leggyorsabb. 704.1 km-t tettünk meg vele 2 óra 54 perc alatt, azaz átlagsebessége kb 234 km/h volt. Maximális sebessége, amivel közlekedik 280-300 km/h. Szerettem, élveztem, azt hiszem, fene bánja a pénzt, hazafelé is valami ilyesmivel megyek. :)
Néhány kép pedig itt.

Elkezdődött

Múlt pénteken kisebb kultúrális kirándulásra vetemedtem egyedül. Nemrégiben a kollégiumtól húsz perces sétára található Sakuradai Court Village 1969/1970-es évekbeli, építészettörténetileg igen jelentős lakó-beépítése igen mély nyomokat hagyott bennem, ezért gondoltam felkeresem az építész Shozo Uchii munkásságát bemutató kiállítást, mely a hétvégén zárt. Ide készültünk egyébként a múltkor Satoko-val, ami helyett a kórházi program valósult meg. A Sakuradai-ról talán hamarosan olvashattok majd beszámolót egy másik fórumon.

A kiállítás a Setagaya Art Museum-ban volt megtekinthető, közel Yoga állomáshoz, a Kinuta-koen (Kinuta park) részeként. Az épület szintén Shozo Uchii tervei alapján épült 1985-ben.

Útban oda végigsétáltam a Yoga Promenade-on, mely egy jópofa kis közterület design 1986-ból az Atelier Zo keze nyomán. Már itt megéreztem a tavaszt, bár aznap az idő kissé borus volt. Nemcsak a látvány, de az illatok is már most eszméletlenek! A parkba érve pedig egy kisebb ume (szilva, vagy ha úgy tetszik japán sárgabarack - az ellentmondáson ne lepődjetek meg, nekik a zöld is kék és fordítva, nade erről majd egy másik alkalommal talán) csoportra akadtam, ami már igencsak virágja teljében volt. Így hát nem is csoda, hogy nem voltam egyedül a fényképezőmmel: néhány szemmel láthatólag nyugdíjas helyi erő is kattintgatott a nem-komolytalan gépével, illetve láttam öltöny-nyakkendőbe öltözött férfiembert is a mobiltelefonjával manőverezni az ágak közt - nyilván ebédelni szaladt ki és ha már ott volt, összekötötte a kellemeset a hasznossal. Az ume-ről és saját hasonló kalandjukról a Bence blogján is olvashattok részletesebben.

Nos tehát készüljetek ti is, mert az ume után hamarosan jön a momo (barack), aztán pedig a helyi nagy kedvenc a sakura (cseresznye)! És hát ezt a jelentős eseményt én sem hagyhatom majd ki, hogy ne menjek el ohanami-ra (virág/zás/nézés), esetleg vállalva azt a kockázatot is, hogy rettenetes berúgok, hiszen ez a két program általában szorosan összefügg itt: éjszakába hajló, evés-inkább-ivással egybekötött "természetes" kultúrprogram. És akkor még ennél is több képet fogok készíteni, lehetőleg mielőtt még az eszméletvesztésbe fordul a dolog és azt majd mind megosztom az érdeklődő nagyközönséggel. Azt sajnálom csak, hogy az illatokat nem tudom közvetíteni, de hát maradjon meg valami a jövőnek is, mikor saját élményként élhetitek át ti is mindezt!

Az összes kép itt.

Kanazawa - egy megkésett bejegyzés

Nos igen, ez a bejegyzés sokáig halasztódott, de eljött az idő.
December 26-án éjjel 11 órakor buszra szálltunk Satoko-val és elindultunk Kanazawa felé. Bevállaltuk, mint utólag kiderült, keményen ezt a túrát, így december végén. Nemcsak a látnivalók, de a hideg és az éjszakai busz is életre szóló emléket hagyott bennem.

Amit Kanazawa-ról röviden tudni érdemes.
Közép-Honshū északi felén helyezkedik el, a Japán-tenger partján,közel a Noto-félszigethez, Ishikawa prefektúra székhelye. Eme prefektúra az egykori Kaga és Noto hűbérbirtokok összevonásával létesült. Kaga egykori fővárosa, a Maeda-klán székvárosa volt. A 15. században Kanazawa egy autonóm buddhista fejedelemség fennhatósága alatt állt. A várost 1583-ban foglalta el Maeda Toshiie, a hatalmas Maeda-klán feje, s ezzel új virágkor vette kezdetét. A bőséges rizstermésnek köszönhetően Kaga 300 éven át Japán egyik leggazdagabb régiója volt. A rizsből származó vagyon lehetővé tette a Maeda-knak, hogy támogassák a kultúrát és a művészeteket (lakktárgyak, Ōhi-kerámia, Kutani-porcelán, Kaga-yūzen selyemfestés, aranylemez díszítések), s ez az örökség máig kiemelt rangotbiztosít Kanazawa-nak, Japán egyik kultúrális központjának. A város szerencsésen megúszta a második világháborús bombázásokat, így történelmi emlékei épségben fennmaradtak.
Az eredetileg 1580-ban épült Kanazawa-jō (várkastély, mely a Saigawa és Asanogawa folyók közti alig 2 km széles földsávon épült fel) a Maeda-klán 14 nemzedékének otthona volt. Sajnos az eredeti épület teljesen elpusztult, csak(!) az 1788-ban újjáépített, elegáns Ishikawa-mon kapu segítségével alkothatunk képet nagyszerűségéről. A kapu a Kenroku-en -t, a kastélykerttől elválasztó vizesárok mellett emelkedik. A várkastélyt 2001-ben újjáépítették, az eredeti favázas technika felhasználásával. (Be kell vallanom, ennek megtekintése már nem fért bele a programba.)
(Japán, a Lonely Planet útikönyvsorozata alapján, Park Könyvkiadó)
Időjárása változékony, mivel Japán északi partján helyezkedik el, a sziget belsejében lévő hegyek (főként a Japán Alpok) minden csapadékot megfognak, ami itt esik le nagyrészt. A helyiek mondása így tartja: "Még ha az ebédedet otthon is hagyod, az esernyődet ne feledd!" Éves átlaghőmérséklete 14,3 °C (maximum 35,5 °C, minimum -2,8 °C), átlagos páratartalom 73%, az esős napok száma 178,1.

Első utunk a 21. Század Kortárs Művészeti Múzeumába vezetett, mely a tokyo-i SANAA (Sejima Kazuyo és Nishizawa Ryue páros alkotta építésziroda) 2004-ben elkészült munkája, a kortárs építészet egy igen jelentős darabja. Az állandó kiállításokon kívül (többek között a múzeum ikonja, Leandro Erlich medencéje) éppen a fő látványosság a dán/izlandi származású Olafur Eliasson érzékekre ható fény performanszai voltak. Na és persze nem hagyhattuk ki a színes csodakerékpárokat sem...
A nap hátralévő részében még egy esti gyors (majd megfagytunk) sétára futotta a Higashi Chayagai-ban ("Keleti teaház" utca, azaz geisha-negyed). A városrész a 19. század elején keletkezett, fából épült házairól ismeretes. Itt szeretném megjegyezni: a geisha a tánc, a zene, az irodalom, a művészetek és a teaszertartás kitűnő ismerője, azaz a szórakoztatás mestere, a közhiedelemmel ellentétben szexuális szolgáltatást nem nyújt. Szigorú, zárt közösségben "fejlődnek" és élik életüket, kezdetben kényszerből, ma már szabad akaratukból választva ezt az életformát. Bővebben itt.

Szállásunk a Tsukamoto Yoshiharu professzor vezetésével egy workshop keretében felújított Machiya-ban volt. Mikor elfoglaltuk a helyünket, kellőképpen megrémültünk. A hagyományos japán házakhoz hűen odabenn hidegebb volt, mint kinn. Faszerkezet, csak shōji, azaz papírfalak. Összenéztünk, mi valóban itt akarunk eltölteni két éjszakát?! Választás nem volt, szerencsére hoztunk elektromos pokrócot, volt kotatsu (fűthető asztalka) , és hát ettől olcsóbb szállást keresve sem találhattunk volna. Meg kell hagyni, a felújítás igen jól sikerült, minden elem történtei formájához hű maradt és valóban egy igazi japán házban érezhettem magam.

Másnap délelőtt a Seisonkaku-villa meglátogatása volt soron (erről sajnos nincsenek képeim, nem lehetett fotózni.) A parkban található villát egy Maeda uraság építtette özvegy édesanyjának 1863-ban. Eredeti belsők, bútorok, személyes tárgyakm ruházat, gyűjtemények, szenzációs. Csak meleg zoknit ne felejtsen el vinni az ember így télvíz idején, különben lefagy az ember lába cipő nélkül. Akit részleteiben érdekel a hely, bővebb információt talál angolul a hivatalos weblapon.
Az Ishikawa-i Prefekturális Művészeti Múzeum tárháza a fentebb már említett összes képzőművészeti ágnak, több mint 20 helyi kézművességet mutat be. Az itt kiállított művészek alkotásai meg is vásárolhatóak. A múzeum hivatalos honlapja itt.

A délutáni program első fele a Teramachi-negyedben telt. Ez a városrész valamikor az első védelmi vonal része volt. Egymást érik itt a szentélyek és a szűk, hagyományos mellékutcák. Célunk elsősorban a Myōryūji, népszerű nevén Ninja-dera (Ninja templom) volt. Az 1643-ban befejezett szentély veszély esetén búvóhelyként szolgált - erről tanúskodik a sok rejtett lépcső, titkos ajtó, seppuku kamra, alagút és csapóajtó. A szentély népszerű neve az álcázás művészetével (ninjutsu) és annak gyakorlóira (ninja) utal, ám elsősorban vallási és stratégiai központ volt. Építészetileg komplex, trükkjei és csapdái ellenségek, illetve a sógunátus kémjeinek fogjul ejtésére, esetleges menekülésre szolgáltak. Az Edo periódusban Tokugawa sógunátus megtiltotta a három szintnél magassabb épületek építését. Kívülről nézve a templom kétszintesnek látszik, ám valójában négy szintet és összesen 7 belső réteget tartalmaz, 23 helyiséggel és 29 lépcsővel. Udvarán egy méretes kút található, mely a legenda szerint összeköttetésben áll a várkastéllyal. A vezetőnk szerint ezt még senki nem bizonyította, amit nem egészen értettem, hogyan lehetséges, hisz ott a kút, ott a vár, csak ki kéne próbálni. Képeim sajnos a belsőről ugyancsak nincsenek, ellenben a lábamat itt is fagyásveszély fenyegette.
Este még egy rövid látogatás a Nishi Chaya (Nyugati Teaház utca) negyedben, az ott berendezett Shiryokan Múzeumban és természetesen egy-egy hagyományos japán édességeket árusító boltba.

Utolsó napunk a Kenroku-en parkbeli sétával indult, mely útikönyvem és minden Kanazawa-t népszerűsítő kiadvány szerint is a leghíresebb látnivaló itt.
A három legszebbnek tartott japán kert egyike. A kenroku név ("hat az egyben") a Szung-kori Kína egyik híres kertjére utal, mely a tökéletesség hat tulajdonságával rendelkezett: nyugalom, tágasság, mesterséges eredet, régiség, sok víz és szép panoráma). A Kenroku-en eredetileg a várkastély külső kertjét alkotta, de a 17. század folyamán kibővítették. Végső kiterjedését a 19. század elejére érte el, és 1871-ben nyitották meg a nagyközönség előtt.
(Japán, a Lonely Planet útikönyvsorozata alapján, Park Könyvkiadó)
Valóban csodás még így télen is, szívesen jönnék el újra, mikor beborítják a virágzó fák meg a bíborszínű íriszek tavasszal.
Séta a szamurájnegyedben, mely főként az eredeti szerkezetű kerítéseiről ismert.

Délutánra buszjegyet foglaltunk egy vidéki kalandtúrára. A cél: Shirakawa-go, a Világörökség része.
A Takayama és Kanazawa között fekvő, isten háta mögötti régió megrázó, hegyvidéki tájairól és zsúptetős, A-vázrendszerű parasztházairól nevezetes. Ezek a rusztikus, elbűvölő gasshō-zukkuri (imára kulcsolt kéz) házak különleges helyet foglalnak el a japán emberek szívében, és mind hóval borítva, mind nyári napsütésben varázslatos látványt nyújtanak. A völgy legnagyobb településcsoportjai Shirakawa-gō (délen) és Gokayama (északon).
A 12. században a völgy elhagyatottsága és megközelíthetetlensége csábította ide a Taira-klán földönfutóit, akik megmenekültek a Genji-klán által 1185-ben rendezett, kegyetlen mészárlásból. A feudális időkben Shirakawa-go Hida többi részéhez hasonlóan a sógun közvetlen uralma alatt állt, Gokayama viszont a kagai régió puskaporgyártásának központjává lett.
Nagyot ugrunk az időben, egészen az 1960-as évekig: ekkortájt építették a gigantikus Miboro-gátat, melynek kedvéért több kisebb falut feláldoztak. A víz alá került településekről sok gassho-házat mentettek ki.
...
Hida ádáz telei, a hosszú fagyok és a szakadó hóesés nagy gondot jelentettek a vidék lakóinak a gázkonvektorok és terepjárók kora előtt.
A meredek tetősíkokról lecsúszik a hó, ami óriási tömegben esik ezen a vidéken december és április között, járhatatlanná téve a hegyi utakat. A gasshō szó japánul imára emelt kezet jelent - a tető formája ugyanis erre emlékeztet. A gasshō-házak szerkezetét gyakran gyakran cédrusfából faragott, zömök pillérek erősítik. A padlás eszményi helyet biztosított a selyemhernyó-tenyésztésnek.
A nagyobb épületeket gazdag, gyakran 30 főnél is népesebb családok lakták. A parasztok kunyhói alig voltak nagyobbak egy mai szerszámoskamránál.
(Japán, a Lonely Planet útikönyvsorozata alapján, Park Könyvkiadó)

Méltó befejezése lett ez utazásunknak.
Képek itt.
Film a 21. Századi Művészetek Múzeumbeli élményekről és néhány válogatott kaland itt.

A japán nyelv szépségei

Szerencsétlen gaijin, akit erre vetett a sors és arra adta a fejét, hogy megtanulja a japán nyelvet, nem kis fába vágta a fejszéjét.
Nem elég, hogy hozzá kell szokjon a nyelv hangzásvilágához - bár a kiejtés/hangképzés egy magyar anyanyelvű számára, főleg ha tud mondjuk angolul, nem igazán jelent nehézséget -, már az alapoknál rendesen elveszhet az igen hasonló szavak tanulása közben.

Íme néhány röpke példa az ügy szemléltetésére.
Igék: ikimasu (megy), kimasu (jön), kaerimasu (hazamegy), kikimasu (hall, hallgat), kakimasu (ír, rajzol, fest), kashimasu (kölcsönad), karimasu (kölcsönvesz) -ráadásul ezt a kettőt angolul is MINDIG keverem -, kakemasu (pl telefonál), kakarimasu (pl vmibe kerül, vmeddig tart), kaimasu (vásárol), keshimasu (kikapcsol), aimasu (találkozik), akemasu (kinyit) stb stb...
Jelzők: kirei (szép), kirai (nem szeret), karai (csípős), kurai (sötét, fekete), karui (könnyű), yasui (olcsó), plusz egy főnév > yasai (zöldség) stb stb...

És még hol vannak a kanji-k... Ó, mami...
Kanji-ról még, angolul értőknek itt - a magyar oldal sajnos elég felszínes.

Shirai Seiichi és Ueno kouen

Városnéző kirándulásaink Satoko-val múlt hétvégén kifejezetten építészeti és kultúrális irányt vettek, méghozzá az '50-es évek végének csodáiba vetettük bele magunkat javarészt.

Első állomás, ugyanis lényegében útba esett, Shirai Seiichi egyik korai műve, a Zenshoji templom. 1958-ban épült, egyterű, igen egyszerű, visszafogott, vasbeton épület, családi tulajdonú magán templom, mely a több évszázados buddhista hagyományokkal büszkélkedő Tawaramachi városrészben található. A környék utcaszintjét a buddhista kellékeket árusító boltok uralják. Bár az épület a tradícionális japán templomépítészet összes lényegi elemét magán viseli - földtől elemelt tömeg lépcsős megközelítéssel, alacsony hajlásszögű nyeregtető, nagy kinyúlású eresz mely a körbefutó "terasz"-nak (mokoshi, majd a lakóházak esetében engava, azaz veranda, az oly jellemző kint és bent közti tér) nyújt védelmet, osztatlan belső tér, melynek hierarchiáját csak a padlószintbeli különbség érzékelteti, stb. -, mégis mai, egyben kortalan darab. Időtlenül rejtőzködik a szűk, bambuszokkal övezett bekötő közön át feltárulkozó telek mélyén, egy rejtelmes, számtalan apró szépséget, élményt nyújtó kertben. Még így télen is, mikor kopár a shidaresakura (szomorú cseresznye), de más növények színt visznek a komorságba, nem nehéz elképzelni, milyen csodás lehet ez a kép tavasszal, a cseresznye virágzás idején.
Bejutni sajnos nem lehet, talán egy professzori ajánlással esetleg elérhető lenne, azért a külső is számtalan kellemet tartogat. Legszembetűnőbb a körbefutó fekete korlát finom ívű ritka oszlopsora.

Egy utcasarokkal odébb található a környék legrégibb és legnagyobb buddhista temploma. Az 1657-es Edo-kori tűzvész után számos templomot áthelyeztek Asakusa-ba és környékére (mint például kirándulásunk tetthelye, Tawaramachi). Az új részt Shin-Teramachi-nak nevezték el, azaz Új Templom Város. Ezek egyike a Sensoji templom, mely 628-ban épült. Ma már csak beton változatát szemlélhetjük, ami méretei miatt így is lenyűgöz, pedig nyomába sem ér a Kyoto-i daraboknak.

Következő megálló a kultúrális negyed, számtalan múzeummal: ez az Ueno park. Ebben az egyik fő célirány a Le Corbusier által tervezett Nyugati Művészetek Múzeuma. 1958 márciusában kezdődött meg az építkezés, majd 1959 márciusában készült el, a három helyi tanítvány, Maekawa Kunio, Sakakura Junzo és Yoshizaka Takamasa közreműködésével. 2007-ben a Nemzeti Kultúrális Örökség részévé választják.
Az 1995-ös Nagy Hanshin/Awaji földrengés tanulságai alapján 1996-1998 között szerkezeti felújítást, megerősítést végeznek rajta, melynek része a szeizmikus mozgás elleni szigetelés beépítése. Lényegében az épületet "kivágják" a környezetéből és pontszerűen támaszkodó alapokra helyezik. Ezt meg is tekinthetjük egy alagsori betekintő ablakon át. Nagyjából ugyanígy bánnak el az udvari szobrokkal is.

A benti séta és a jól megérdemelt ebéd után átvágunk a parkon, elhaladunk a Természettudományi Múzeum életnagyságú bálnája mellett (ez is egy külön napos kirándulás lesz, már látom), majd megcélozzuk a nemzeti képző- és iparművészeti kiállításokat rejtő épületet, a Honkan-t, mely a Tokyo-i Nemzeti Múzeum öt épületének egyike, Watanabe Jin tervei szerint. Már csak arra marad fizikai és szellemi energiánk, hogy a japán művészet kiemelkedő darabjait bemutató, összefoglaló kiállítás alig felét végignézzük. Betelni ezekkel persze nem lehet: az időszámítás előtt kb 2000 körüli míves agyagedényektől, a buddhizmus meghonosodásának kezdeteit bemutató szobrok, a zen tintafestések, a teaszertartás művészete, a kalligráfia, a katonai elit viselete (szamuráj páncélzatok és kardok), mindennapi bútorzatok és használati tárgyak, a Noh és Kabuki színház kellékein át az Edo-kori divat és design világáig, (kimono-k, hajtűk), az ukiyo-e (színes nyomatok), és a shikki (lakkmívesség) szebbnél szebb tárgyai teljesen magával ragadnak. Ez a hely még számtalan látogatás ígéretét hordozza magában.

Addig is, hogy ti sem unatkozzatok, íme két kép, melyről kíváncsian várom véleményeiteket, vajon milyen célt szolgáló tárgyakat ábrázolnak: az egyik és a másik. :)

Az összes kép itt.

Karácsonyi őrület

Az ember azt gondolná, eljön egy távoli országba, ami különben is a shinto és a buddhizmus hazája (vagy nem?!) és kiderül: a karácsonyt nem lehet megúszni!!! No persze, miután Perry kapitány fekete hajói megérkeztek 1854-ben, nem érdemes csodálkozni semmin sem...

Még nem érkezett el október 31-e, mikor az áruházak Halloween részlegeit máris felváltották a Karácsony-iak. Sose szerettem otthon sem ezt a felhajtást, nade az semmi az ittenihez képest. Elég mókás, amint a még üde, zöldüllő lombhullató fák éjszakára díszkivilágításba öltöznek. Eltéveszthetetlen jele az elkerülhetetlennek..

Persze ez azért rendben van, szép ünnep, a szeretet ünnepe, mindenki igyekszik a szeretteire gondolni, meglepni őket valami ajándékkal majd azon a bizonyos estén. Így hát mi sem természetesebb, minthogy a kirakatok is ünneplőbe öltöznek, telistele aggatva már-már közhelyesen szimbolikus tárgyakkal. Ebben nincs is semmi szokatlan mai világunkban.

Ám emellett a jelenet mellett nem lehetett csak úgy, egyszerűen tovább sétálni. Óriási adventi koszorú, (talán) tobozokat imitáló zöld szőrlabdákból, óriási piros, masnis szalaggal és igen, HÁROM NYÚLLAL!!!
Itt bizonyára valami félreértés van, kérem szépen. Tessék mondani, a nyuszik nem tavasszal jönnek, Húsvétkor, mikor is épphogy Jézusnak nem a születését ünnepeljük, hanem a feltámadására emlékezünk?!?

Nos hát igen. Részletekbe ne bonyolódjunk, itt úgyis minden meg van engedve, itt minden el van nézve, semmi sem ciki. A lényeg: ünnep jön, újabb "holiday" végre, ráadásul jó hosszú.

Mindenkinek kellemes készülődést kívánok, így advent első napján!

A levél

A minap a következő levelem érkezett e-postán az egyik helyi, laborombeli hallgatótól: (angolul jól értők kedvéért berakom az eredeti szöveget is, hogy érzékeljétek az eredeti ízt. Meg persze volt japán változat is, de attól megkímélek mindenkit, ráadásul magam sem igazán értem még.. :)

"We must have the end-of-the-year cleaning the Lab on December 25th.

(We tried to arrange the day on the 22nd but we could not make it because of the class schedule of M1 students.)
Basically all of us are supposed to join this annual event as a part of essential Japanese tradition. Only those who cannot manage to join are for exceptionally, unavoidable reasons.
If so, please send e-mail to Iwatsuki immediately describing your reason.
I will let you know more concrete information later.

We will begin the cleaning from the morning until the evening (It depends on how seriously you work). And will have a coffee break around 3pm with sweets (expensive ones) that Fujioka-sensei will kindly offer us. After we finish cleaning-up, at night(around 7pm?), we move to the Forget-the-year party that is also a very important event for within Japanese culture, as you may know. We haven’t decided what kind of food for the party. I will let you know about it later.

Thanks,

Iwatsuki"

Nos, igyekszem jó fordítást készíteni..

"December 25-én meg kell tartsuk a szokásos év végi nagytakarítást a Laborban.

(Próbáltuk 22-re szervezni, de nem jött össze, mert az első éves diplomázóknak órájuk van aznap.)

Alapvető elvárás, hogy mindenki csatlakozzon ehhez a fontos, évenkénti Japán hagyományhoz.
Kivéve azokat, akik valamilyen kivételes, elkerülhetetlen ok miatt kénytelenek kimaradni. (Vajon mi lehet erre elég elfogadható ok?)

Ha ezen eset áll fenn, kérlek küldj egy e-mailt azonnal ezen ok meghatározásával.
Pontosabb információkról később értesítelek benneteket.

Reggel kezdjük majd a takarítást, ami estig tart (ez azon múlik, mennyire komolyan veszitek a munkát).

Délután 3-kor tartunk egy kávészünetet némi édességgel (drágákkal), melyeket Fujioka professzor (a labort vezető professzor) szíves felajánlásával kapunk.

A takarítás után este (7körül?) a Felejtsd-el-az-évet (évbúcsúztató) partira megyünk, ami szintén egy nagyon fontos esemény a japán kultúrában, mint talán már tudjátok. (na talán majd itt kezdődik a nap kellemes része..)

Még nem döntöttük el, milyen étellel készüljünk a mulatságra. Erről majd később tájékoztatlak benneteket.

Köszönettel,

Iwatsuki"

Nos, WELCOME TO JAPAN! :D

ui: Azért nézzük a jó oldalát a dolognak. Valószínűleg itt töltöm a Karácsonyt és ahelyett, hogy itthon (a koliban) egymagamban azon keseregnék, miért nem vagyok otthon a szeretteimmel, jó társaságban lehetek, biztos vicces lesz, még ha takarítani is kell. Az édességek tuti különlegesek lesznek, ismerve a profot. Az évbúcsúztató muri pedig csak jó lehet. Ergo: gyorsan elröppen a nap és az ember(lánya) nem szomorkodik... Egyébként meg csak csendben, halkan teszem hozzá, hogy szombat délutánonként van egy órám az egyetemen..