kliMAX

No nem kell megijedni, semmiféle női ügyről nem lesz szó. Csakis arra utal ez a szójáték kérem, hogy a KLImatikus viszonyok - mind a természetes, mind a mesterséges - MAXimumon járatódnak. Igen-igen: itt van a nyár, itt van újra. És ennek nem örülünk annyira a földgolyóbis eme szegletén. Bár a békák még teljes erővel brekegnek, ennyi idő alatt hogy nem találtak feleséget, nem is értem, gyanítom tücsökciripelésre vigadhatunk nemsoká.

A júniusi esős évszak idén komolyan vette magát, hozta a statisztikát: 14 nap eső, 11 felhős, a többi meg - számoljátok ki, mennyi is pontosan - napos. Be kell valljam, élveztem. Mindenesetre jobban, mint a mostani helyzetet. Napközben 32 fok minimum, hozzá jön némi éjjeli 84% páratartalom, szóval ideális a helyzet az alvásra és amúgy a puszta létezésre.

Diplomamunka gyártásához kifejezetten kívánatos a közeg. Mondanom sem kell, energia spórolás ide vagy oda, már az egyetemen is begyújtottak a légkondícionáló egységek alá. Persze ama kikötéssel, 28 foknál ne akarjunk hidegebbet! Megvallom, én már ettől is boldogabb, főként hatékonyabb vagyok. És hogy a lét elviselhetetlenségén tovább könnyítsek, idő híján apró internetes vásárlásokkal


és - kizárólag a boldogsághormonok intenzitása céljából, ui a zsírpárnák szigorúan csak ideiglenes maradhatnak!!! - édes mókákkal szórakoztatom magam.

Balról jobbra a képen láthatóak:
panda kun = panda srác
mori no kuma san = erdei mackó úr
hokkyokuguma = jegesmedve hölgy
kumako chan = maci lány

(megjegyzem, kumako chan neve hajaz az ichigo-ra, ami epret jelent, mellesleg a rózsa szín sem véletlen)
(ja és az elmaradhatatlan információ, amire nyilván mindenki kíváncsi: sikerült elfogyasztani egy darab erdei mackó urat és egy darab maci lányt) (felejthetetlen élmény) (amint látjátok, nem volt olcsó móka)

Látni akartam a majmokat

A japán fürdőző makákókról szerintem mindenki hallott, és látott nemegy dokumentumfilmet. Aki esetleg eddig ezt elmulasztotta volna, előételnek ajánlom ezt a videót.

Nagano prefektúrában, a Japán Alpoktól keletre, Nagano-tól egy órányi vonatútra található Yamanouchi. Nagano 1998-ban került a világ figyelmének középpontjába, a téli olimpiai játékok idején. Ám Nagano nemcsak erről híres. Zenkōji nevű templomát a 7. század körül alapították, hozzá kötődik a buddhizmus megtelepedése Japánban. Ide érkezett ugyanis annak idején Koreából az Ikko-Sanzōn, Japán első buddhista szobra. Ám ezt a szobrot azóta senki sem láthatta, sem a császári család egyetlen tagja, de még a papok sem. A templom Hondō nevű főcsarnokában, az oltár közelében egy ládikában őrzik. Ellenben minden hetedik évben közszemlére teszik - a másolatát...! A főcsarnok a történelem során 11-szer esett a tűz áldozatává, majd építették újra. A ma látható szerkezet tehát nem "eredeti", attól kissé északabbra épült fel az 1700-as években. Mindenesetre így is egy majd háromszáz éves darab, hűen őrzi a régmúlt építési hagyományait.
Az oltár alatt van egy koromsötét folyosó, mely a halál és az újjászületés szimbóluma. Ha ezt bejárjuk és a jobb oldali falon sikerül kitapogatnunk - a valóban körömsötétben - egy kilincset, mely a megváltás kulcsa, az örök boldogság vár reánk. Büszkén jelentem, küldetés teljesítve.

Yamanouchi híres még az almájáról, a soba-járól (hajdinatészta) és a számomra leghívogatóbb Jigokudani (Pokol Völgye) parkjáról, ahol a majmok élnek. A régióról egy általános, összefoglaló promóciós film - angolul - itt látható.

De ne szaladjunk előre! A megérkezés első napja a Nagano-val való ismerkedéssel telt, főleg a Zenkōji és környékén, ízlelgetve egy-két helyi csemegét: az oyaki-t (gőzölt, pirított gombóc különféle zöldségekkel töltve), a nori-ba (tengeri alga) burkolt mizo-s (rizs, árpa és szójabab fermentálásával előállított paszta) onigiri-t (háromszög alakú rizsgombóc) és a csípőspaprikás illetve áfonyás-sajttortás Kit-Kat csokoládét - ami ugyan egy import termék, de a helyi ízekhez/igényekhez igazítva.


Kisebb nátha miatt a második napra tervezett havas sportprogram elmaradt - a környék méltán népszerű Shiga Kōgen nevű sírezortja Japán legnagyobb egybefüggő sípályája, mely az olimpia idején a sí- és snowboard versenyek helyszíne volt. Helyette a délebbre található Matsumoto város látogatása került szóba. Ez a városka szomszédos az Alpok vonulataival - a hegyláncok minden ponton jelen vannak a látómezőben nyugatra tekintve. Nevezetessége a Matsumotojō, azaz a várkastély. Eredete az Eishō (Muromachi) érába (1504-1521) nyúlik vissza. Hideyoshi Toyotomi 1590 körül Kazumasa Ishikawa-t nevezte ki a vár urának, aki fiával, Yasunaga-val gondozta nemcsak a várat, de a várost is, ami virágzó fellendülésnek indult. A vár területe vizesárkokkal határolt gyűrűk rendszeréből állt. Legbelül élt természetesen a várúr és ez volt a politikai-, adminisztratív központ is. Kijebb az alacsonyabb rangú szamurájok, a szélen pedig a kereskedők éltek.

Matsumoto-ban található Toyo Ito 2004-es alkotása, a helyi előadóművészeti központ. Pár perces vonatutazással és némi sétával pedig elérhető a magántulajdonú gyűjteményt bemutató Japán Ukiyo-e Múzeum, mely egyetemem (Tōkōdai) egyik volt professzorának, az otthon kevéssé ismert, de itt igen elismert, Kazuo Shinohara-nak 1982-ben elkészült épülete. Az ukiyo-e (szó szerinti jelentése: "a sodródó világ képei") a 17-20. század közötti "könnyű világ"-ot és annak élvezeteit - természet, mesék, mindennapi élet, kabuki színház és persze az örömnegyedek - megörökítő fametszet nyomat, melynek két világhíres mestere Hiroshige és Hokusai. A több tízezres, most már hetedik generációs családi gyűjtemény töredékét láthatjuk csak persze egyszerre, de természetesen a kiállított anyag folyamatosan cserélődik.

Utolsó napra maradt az utazás fő célpontja, a majompark. Ami így utólag nem is volt rossz döntés, hiszen szerencsére az időjárás ekkor kedvezett a legjobban - bár hideg volt a völgyben, de ragyogóan sütött a nap. Ennek egyetlen hátránya volt csak: a majmok inkább a napos sziklákon való sütkérezést részesítették előnyben az árnyékos fürdő helyett. Ettől függetlenül remek szórakozást nyújtottak, ahogy mondani szokás, hozták a papírformát. Azt hiszem, naphosszat, héthosszat tudnék ott időzni és csak figyelni őket, hogyan élnek, mit csinálnak. A parkban körülbelül 200 makákó él, egy nagy családot alkotva. A fürdőzést az emberektől lesték el, mely állati tevékenységre - mint kifejezetten rekreációs tevékenység - a világon nincs másik példa. Ez persze érthető, hiszen a völgyben, 1800 méter körüli tengerfeletti magasságban meglehetősen zordak a körülmények, főleg így télvíz idején. Az park dolgozói etetik őket, kapnak árpát vagy almát, de ez minden emberi beavatkozás az életükbe. Reggelente jelennek meg a fürdő körül, ott töltik a napot, majd éjszakára visszavonulnak az erdőben, ahol a fákon töltik az éjszakát, összebújva egymást melegítve. Éjjeli szállásukat minden nap változtatják. A fura kütyükkel feléjük kattogtató, ámuló-bámuló, néha örömujjongásban kitörő - számukra nyilván érthetetlen módon furán viselkedő - humanoid látogatókra ügyet sem vetnek, élik egyszerű, - civilizált, túlfejlett fajunk számára már réges régen feledésbe merült vagy megtagadott, elrejtett - ösztönökkel teli világukat.

A hazafelé tartó út még tartogatott egy meglepetést. Előző két nap sehogy sem lehetett mire vélni, miért gyűlnek sorba Yudanaka végállomásnál (fürdőváros, ahol a szállás volt) az emberek, kamerákkal és fotózzák az egyébként nem csúnya, de "semmi különös" öreg vonatot.


A kocsikban persze feltűnt egy promóció, vonat mintájú érmetárca beszerzésére buzdító hirdetés gyanánt. A távozás napján viszont végleg fény derült a rejtélyre. Az öreg szerelvényt az expressz járaton felváltotta egy új kocsi. Kellemesen indult a hazaút.


Látni akartam a majmokat. Láttam őket. És azóta is kurta, saját szerzeményű mondókába foglalva idézem fel az eseményt, melyet bármikor, habozás nélkül örömmel ismételnék meg.
Az összes kép itt látható.

Nyuszitojás

Nem, nem a húsvéti nyuszi jött el, semmiképpen. Bár kétségtelen, a keleti kalendárium szerint a nyúl évébe léptünk, tehát effajta aktualitása is lehetne akár ezen bejegyzésnek. Mégis, pusztán kulináris jópofaságról lesz most csak szó.
Az itt bemutatásra kerülő játékszerre egy ¥100-es (az otthoni 100forintoshoz hasonló) boltban bukkantam. Természetesen nem állhattam meg, hogy ne vásároljam meg és próbáljam ki.

Az eljárás igen egyszerű. Főzzünk tojásokat, majd miután meghámoztuk, még azon melegében helyezzük őket ezekbe a különféle formákba. Formástul hideg vízben hagyjuk őket kihűlni.
Miután kihűltek (15-20 perc), már közel járunk a mulatsághoz.
Nincs is már hátra, mint a formákat óvatosan felnyitni, majd kiügyeskedni belőlük a nyuszi és maci formájúra alakult főtt tojásokat.
Ezek után pedig kedvünkre tálalhatjuk őket, salátán, pirítóson vagy ahogy éppen kedvünk tartja.
Jó étvágyat!

Tori no ichi avagy a kakas napja

A legelső vásárokat az Edo-kori külvárosban, Hanamatamura-ban tartották (a mai Tokyo Adachi-ku Otori szentély-nél). Eredeti formája a parasztok hálaadó aratási fesztiválja. Ezen a napon az Ujiko (a helyi istenség védelme alatt állóak) egy kakast ajánlottak fel Hanamata Washidaimyojin-nak, majd a leghíresebb templomhoz, a Senso-ji-hoz mentek Asakusa-ba és szabadon engedték az összegyűjtött kakasokat a templom előtt.

Szamurájok és városi polgárok járultak minden év végén az Otori szentély főkapuja elé, gyülekeztek előtte az utcán. Ám 1776-ban a kormányzat gyülekezési tilalmat hozott törvénybe arra a helyre vonatkozólag. Így a virágzó ünnep lassanként Hanamatamura-tól a szintén Asakusa-beli Chokoku-ji Tori no Ichi-jébe költözött. 酉の市 (tori no ichi), azaz Madár Nap, ahol a 酉 (tori) kanji jelentése például nyugat, madár, a kínai zódiákus tizedik jele illetve bor; az 市 (ichi, ejtsd: icsi) kanji pedig vásár-t vagy város-t jelöl.

Ma a Tori no ichi híres évenkénti ünnep, mely novemberben kerül megrendezésre a kínai naptár szerinti kakas napján, minden tizenkettedik napon. Tehát általában kétszer kerül rá sor és természetesen az első a legfontosabb. Azt mondják, ha a kakas napja háromszor jön el, arra az évre tűzveszedelem vár (megjegyzem a tavalyi ilyen év volt, tűzről nem tudok).

Vásári jellegzetességek. A legfontosabb a kumade, ami egy gazdagon díszített bambuszgereblye, a boldogság és jószerencse begyűjtője. Fontos: ha valóban el akarjuk érni a kívánt hatást, évente nagyobbra kell cseréljük a már meglévőnket!
Hagyományos fesztiválételek a kashiranoimo -kb "csodakrumpli"-, a koganemochi -aprópénz (alakú) rizssütemény-, mely utóbbit sajnos már nem készítik. No és persze manapság nem maradhat el a yakisoba, vagy az oden, mint a legalapvetőbb téli eledel, és a rengeteg pálcikára tüzdelt tengeri finomság.
Bővebben az esemény történetéről angolul itt olvashattok.

Nos bár a mi esténk nem a hagyományos Asakusa-ban telt, hanem Shinjuku-ban, kellően emlékezetes marad. A vásári élmények után az idő a reggeli első vonatig főként Shinjuku Aranyutcájának egyik bárjában illetve az itteni Cat Cafe-ban töltődött. Utóbbiról kicsit bővebben érdekességképpen. A hajnal fél hatig nyitva tartó szórakoztató egység fő látványosságai természetesen a macskák. A különféle egzotikus fajtájú cicákat csak kézbe nem vehetjük, ellenben bármi mást csinálhatunk velük: simogathatjuk őket - már ha hagyják magukat ugye -, játszhatunk velük, fotózhatjuk őket - vaku nélkül persze -, etethetjük őket. Természetesen a hely lévén kávézó, alkoholmentes italokat is árusítanak, illetve rendes japán egységhez méltóan képregényeket is olvashatunk. A nyitvatartási időt és az árát tekintve (első óra ¥900, majd minden megkezdett negyedóra további ¥200) pedig azt gondolom, a legolcsóbb tokyo-i éjjeli szállás az internetkávézók mellett. Ezen elmélet pedig igazolva is látszódott, hiszen két leányzó ott szundikált az egyik sarokfotelban. Meg kell hagyni, nagyon tiszta a hely, semmi cicapisiszag, a macsekok pedig ápoltak és gyönyörűek. Arra gondoltam, én ezt a bizniszt exportálnám otthonra!

Képes beszámoló itt.

Hakone

Néhány hete kerekedtünk fel 'japán anyukámmal' és indultunk útra Hakone-ba, egynapos túra keretében. Erről következik rövid, ellenben képes beszámoló.

"Hakone a turisták japán Mekkája..." És nem hiába. A Fuji-Hakone-Izu Nemzeti Park részeként mind a túrázók, mind az - akár orrfacsaró - vulkanikus gyógyforrásokat kedvelő fürdőimádók, mind a gyermekes családok vagy csak a történelmi régmúltat felidézni kedvelők kedvenc kirándulóhelye, főként hogy a fővárosból könnyen és gyorsan elérhető. Tiszta idő és kék ég esetén - ami valljuk be az itteni páradús nyári szezonban igen ritka - már az odaúton is csodálhatjuk a Fuji san-t, hát még a városka melletti Ashino-tó mellől.

Az egykori Hakone főútvonal része a tó keleti oldaláról induló hegyi út, melyet a Tokugawa Sógunátus alapított 1618-ban. A legnehezebb szakaszként ismert passzázs ma is igen jó állapotban van. Annak idején különösképp nagy jelentőséggel bírt, hisz stratégiai szerepét fokozta, hogy a két fővárost - a hajdani Kyoto és a mai Tokyo - összekötő fő útvonalnak számított.

Számos kultúrális jelentőségei közül tán a legismertebb a helyi kézművességet évszázadokon át népszerűsítő Hakone-doboz, azaz a titokdoboz. Lényege: több - a kettőtől akár a hetvenkettőig is terjedő -, meghatározott sorrendű mozdulatsor elvégezte után nyitható csak. Bennem felmerült a gondolat - bár ez lehet csak női, romantikára hajlamos gondolatvilágom kombinatorikus terméke, ám vélhetően igen meggyőzően hangzik -, a titokdoboz születése nem véletlen, hiszen ha a város mentén elhaladó út stratégiai jelentőséggel bírt, nyilván szükség volt olykor hétpecsétes titkok biztonságos szállítására... Nade mindenkinek a saját fantáziájára bízom a többit.

Ami számomra még inkább érdekessé tette szakmai szempontból is a túrát, az a Romance Car vonat, mely Tokyo Shinjuku állomásáról egyenesen ide repít. A két legutóbbi, forgalomban lévő vonatot ugyanis egy építész, Norikai Okabe és irodája tervezte. Neve bizonyára többet mond, ha megemlítem, ő az a japán építész, aki annak idején Richard Rogers-sel és Renzo Piano-val a párizsi Pompidou Központ terveiért felelt illetve az ő munkája a Kansai Airport is. Voltunk olyan szerencsések, hogy az odaúton az érthető módon legnépszerűbb VSE, majd a hazaúton a Vermeer-kék MSE szerelvényt is élvezhettük.

Összes kép itt.

Egy búcsú rövid története

Marcus elhagyott minket. Nem szeretünk búcsúzkodni, hiszen látjuk még egymást biztosan. Biztosan...?

Ellenben ami a leginkább megrázó, az a belénk hasító felismerés: eltelt 9 hónap, majdnem egy év!!! Mintha csak egy pillanat lett volna...

Vajon én is így búcsúzom majd...?!

Képek itt.
Film itt.

Viszlát - a pokolban...

...és kössz a halakat...

Na nem a galaxisbéli stoppolásaim élményeiről lesz most szó, ez a mese még odébb van. Annál extrább, kulináris földi kaland következik.

Bence egy áprilisi bejegyzése hosszas diskurzust váltott ki a bálnahús előszeretetteljes fogyasztásáról Japánban. Én is hozzátettem a magam szerény véleményét annak idején, amit máig fenntartok, tehát tessék nyugodtan kövezni.

Ám ma ebédkor az elméletet gyakorlatba ültettem. Igen, kérem, a mai ebédem a shokudou-ban (menza) kujirakatsu, azaz sült bálnaszelet volt. Nem igazán tudom még most sem elhinni teljesen, hogy ezért az árért ezt kapni lehet - végülis bármi lehetett amit megetettek velem -, mindenesetre maradjunk a jóhiszeműségnél: tehát ma bálnát kóstoltam...

Nincs miért ezt hosszan magyarázni, a lényeg: finom, nagyooon finooom!
Most már csakazértis ki kell próbáljam nyersen is, kerül amibe kerül!
Így hát hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam azonnal: ezentúl már nem nagyon aggódom jövőbeni vétkeimért, hisz ezek után nyilván a pokol legmélyebb bugyrában fogok eleve perzselődni - legalábbis az emberiség vélhetően jelentős hányada szerint...

Szóval, tessék csak, bátran, ide tessék lőni! :D

Hourai - Istenek lakhelye, mászók paradicsoma

A Márciusi utazás sorozatot bár még nem fejeztem be tudom, a május eleji mászótúra beszámolóját muszáj megosztani mindenekelőtt.

Péntek esti indulás - külön kérésemre, hiszen Nakamura san és Yoshi eredetileg már csütörtökön akartak elindulni, na persze azért ezt idővel meg is kaptam rendesen, hogy hozzám igazították a programot :) -, dacolva az Arany Hét okozta rettenettel, ami a Tomei Expressway-t ilyen alkalmakkor jellemzi: 15-20-40-50 kilométeres torlódások. Nem is csoda, hogy csak hajnali egy órakor érkeztünk meg.

Hourai Nagoya-tól nem messzire, Tokyo-tól kb 300 km-re nyugatra fekszik. Egy Nemzeti Park része, ahova a mászókon kívül a túrázók is előszeretettel járnak, hiszen a természet gyönyörű, a tömérdek szikla - szerintem tizedén ha lehet mászni, jobbára ugyanis szent helyek - persze itt-ott barlangokat, zugokat alkot, amik a kiépített létrák segítségével bárki által bejárhatók.

A kemping a Hourai-ko (Hourai-tó) mellett fekszik, igen nyugodt közegben, mindentől távol. Az egyetlen zavaró "zaj" a tulaj hobbi-baromiudvar kakasának menetrend szerinti hajnal négykori ébresztője lehet. De ez nem ront sokat azon a helyzeten, hogy egyébként is érdemes 5 óra körül ébredni és azon nyomban el is indulni. A mászók számára fenntartott parkolóhelyek száma korlátos, és ha nem sikerül időben odaérni, az egyébként is másfél órás hegymenet beszálláshoz még hozzájön legalább egy húsz perces kényszer aszfalt-menet. Persze ha már a parkolóban vagyunk, alhatunk majd egy órácskát, még akkor is, ha elsők akarunk lenni az Early Morning szektornál és szeretnénk bemelegíteni az egyetlen 5.10b-n (VII-). Aztán már csak felfelé van 5.11a-tól (VII+).

A kőzet helyenként szinte hófehér, vulkáni tufa. Eszementen jó. Igaz nehezen On Sight-olható, hiszen a fehér kövön nem ötlenek szembe a zianyomok. Ami annak is köszönhető, hogy a helyiek komolyan veszik a mindennapos kőtakarítást maguk után. Már csak azért is, mert ha nem tennék, hamarosan letiltanák valószínűleg a mászást. Közteseket sem lehet éjszakára a falban hagyni, ugyanis a kőhöz verődő fém hangja zavarja az itt lakozó Isteneket. És ezt itt mindenki tiszteletben tartja.

A tizennyolc szektorból kettőhöz volt szerencsém ez alatt a négy nap alatt. Mindenképpen maradt még mit mászni. :)
Természetesen a túra megkoronázását jelentette a hazaúton megejtett, egyik service area éttermében elfogyasztott angolna vacsora.
Kalauz a Kitayama Makoto által szerkesztett Japán Mászóhelyei sorozat 4. kötetében. Sajnos kizárólag japánul, érdemes helyiekhez vagy a nyelvet beszélni-olvasni tudókhoz csatlakozni.

Képek itt.
Bízom benne Levente elboldogul a POI-kal amiket küldtem neki, így már a megközelítés sem jelenthet akadályt. Mindenkinek szeretettel ajánlom!

Az elmúlásról

Az elmúlás szép.

Ezt már sokan, sok helyen, különféle kontextusban, tőlem sokkal kiválóbban megénekelték már. És az elmúlást valamiféle misztikus áhitat övezi itt Japánban. Hiszen a cseresznyevirág akkor a legszebb, mikor már deleje teljén éppen túllépve, elhaló szirmait tengerben hordja a szél.

Az elmúlás már csak azért is lehet szép, mert eközben valami más, valami új születését hordozza magában.
Ne szomorkodjunk tehát, hogy a cseresznyefák üdén zöldellnek immár - határozottan megrázó átélni, hogy alig egy hét leforgása alatt ezek a fák hogyan cserélik le rózsaszín habkoronájukat üde zöld lombbá. Annyi gyönyörűséges növény ontja bimbóit, csodás szín- és illatorgiát eredményezve, hogy ha nem is megyek az egyetemen kívül sehová, nem győzöm meg-megállni és előkapva a telefonomat, megörökíteni eme csodás, újonnan születendő lényeket.

És bár a sakuramochi (cseresznyevirág-mochi) még mindig kapható - erről még többet Judit tollából olvashattok -, ezzel is emlékeztetve a közelmúlt igen fontos történéseire, most leginkább ezekkel a virágcsodák-kal kedveskednék.

Hanami

Miután délelőtt a követségen eleget tettem állampolgári kötelességemnek, tehát szavaztam, következhetett a hanami, azaz a cseresznyevirág(zás)nézés.


Találkozó Komabatodaimae, baseball pálya mentén.
Sajnos a beígért jóidő sehol nem volt, ráadásul estére már esőt is ígértek. Minket ez nem gátolhatott meg, hogy jól érezzük magunkat: együnk, igyunk és talán néha vessünk egy-egy pillantást a virágba borult természetre is. Mert bár odahaza az ember(lánya) idilli képeket lát maga előtt erről a kétségtelenül csodás eseményről, hát valljuk be, a valóságban a hanami leginkább az előbbi kettőről szól... Az alkohol már csak azért is elengedhetetlen attribútum - legalábbis ezen a vidéken ilyentájt -, mert marhára hideg van ám, és a gyakorlott hanami-zók nem egyszer, senem kétszer emlegetik fel: jó lenne már egy kellemes langymeleg hanami... Persze lehet csak a társaság balszerencsés, vannak azért jobb napok is, pénteken például mikor Osaka-ból megérkeztem, 19-20 fok volt.

Ettől függetlenül a hangulat emelkedett volt, mint azt a képek is bizonyítják. És Bence, szavadon fogunk: legközelebbi májusi croquet partira kérjük a jóidőt!!!
Bár nem esett senki az ölembe részegen - Sa(i)to san nem jelent meg -, tehát a jövő tavaszi esküvő egyelőre elmarad (háttérsztorit lásd Bencénél), én azért nem adom fel. :D
Köszönjük Minoru a szervezést és ismételten Boldog Születésnapot!

Thanks Minoru for this wonderful day and a Happy Birthday for you again!
たんじょうびおめでとう!
See all the pics here!

És majd elfelejtettem: íme az ország legnagyobb szavazófülkéje. :)

Márciusi utazás 3.

A beszámoló folytatódik, képek és a kommentek itt találhatóak.

Márciusi utazás 1.

Elindultam. Első napok: Naoshima sziget, majd Shikoku szigetén a Kagawa tartománybeli Takamatsu város illetve ahhoz közeli kisebb városok hires múzeumaikkal.

Nem tudtam megállni, shinkanzenre szálltam.
Méghozzá erre: Nozomi 1.





Az egyik leggyorsabb. 704.1 km-t tettünk meg vele 2 óra 54 perc alatt, azaz átlagsebessége kb 234 km/h volt. Maximális sebessége, amivel közlekedik 280-300 km/h. Szerettem, élveztem, azt hiszem, fene bánja a pénzt, hazafelé is valami ilyesmivel megyek. :)
Néhány kép pedig itt.

Kani-nabe parti

Ismét egy kissé elkésett bejegyzés következik, de időszerűségéből sokat nem veszít. Bár úgymond egyfajta shinnenkai-ként fogtuk fel, azaz újév köszöntő ünnepségként. A párjáról, a bonnenkai-ról már olvashattatok.

Nos, az esemény ürügye a kani-nabe volt. Kezdjük a nabe ismertetésével. Ez egy, az asztalnál megfőzött egytálétel, mely a római tálhoz hasonló, cseréptálról (nabe) kapja a nevét. Hagyományosan téli eledel, hússal, esetleg tengeri nünükékkel, zölséggel és tofuval, mizo vagy szója alaplében megfőzve. Ilyenkor a család körbeüli az asztalt, egymás után adagolják a belevalókat a forrásban lévő levesbe és amint valami megfőtt, már eszik is, illetve pótolják a helyét a következő kör nyersanyagaival. És mint tudjuk, Japán gazdaságos ország, semmi nem veszhet kárba, mikor már minden elfogyott szinte, mehet bele a tofu és a főtt rizs, mintegy kása készül még. Meleg és tápanyagokban gazdag, mint a mi erőlevesünk, nem véletlenül fogyasztják ebben az időszakban, azt tartják, jó a nátha megelőzésére. Mivel nem zsíros és kalóriatartalma alacsony, ettől még népszerűbb. És persze minden tájegységnek meg van a saját specialitása: ahány ház, annyi szokás.

A mi nabe-nk fő eleme a kani volt most, azaz a rák. Nem is akármilyen minőségű! Egyik labortársam, Kazu szülei halászattal foglalkoznak, ha jól tudom, családi vállalkozásban. Az ő édesapja küldte nekünk el postán, jégbehűtve azt a három rákot, amit előző reggel fogtak. Ettől frissebbet esetleg a Tsukiji-n (Tokyo híres halpiaca, majd egyszer erről is beszámolok) kaphatunk. Ezek annyira frissek voltak, hogy egyikük még élt, mikor megérkezett. Emellé kaptunk egy szép példány buri-t is, amit sashimi módjára nyersen, szójaszószba mártogatva fogyasztottunk előételként. Elképesztően puha, ízletes húsa van!

A filmen végignézhetitek a lakoma elkészítésének és elfogyasztásának minden csínyját és bínját. Így ha legközelebb rákkal lesz dolgotok, már magabiztos kézzel nyúlhattok az olló után! :o)
Addig is, ez jó étvágygerjesztő lesz az ebédhez, remélem!
Egyéb fotók pedig itt.

Dinnye uzsonnára

Hiszen a vitamin fontos! :o)

Nem olcsó

Már megszoktam, hogy pár szem mikan-ért (japán mandarin) majd ¥400-et fizetek, még így is, hogy pedig tél van. A gyümölcs itt tudvalevőleg drága, és hát a sárgadinnyének sincs éppen szezonja, valljuk be, nade azért ¥1500-ért darabját... Még ha az 1:1-es relációt is vesszük alapul, irdatlan sokba kerül. Úgyhogy maradok a tesztoszteronnál, a banán legalább olcsó.

Havazik

És igen, ez is bekövetkezett: végre havazik!!! Már csupa irigységgel néztem az otthoni képeket és hallgattam a már szinte panaszos beszámolókat az otthoni hóviszonyokról. Én meg alig vártam, legyen már itt is valami.
Mára beígérték az időjósok - az otthoniakkal ellentétben ezeknek itt kb 90%-ban hinni lehet -, hogy ma havazni fog. Sőt, még a sensei is bejött hozzánk és közölte e remek hírt. Hinni nehezen lehetett, reggel szokásos kellemes jóidő, délután meg elkezdett szakadni az eső. Hogy lesz ebből hó?! - tanakodtunk.

És tényleg. A fenntartható építészetről szóló megnyitó előadás után az Olasz Intézetből kifelé jövet meg kellett állapítsuk: ez bizony HÓ! És egyre jobban belejött...

Szeretném idézni Bencét, amint a Facebook-on a következő megjegyzést tette: "mondjuk a havazás itt ca 1 centit jelent, az is elolvad secperc alatt (de rengeteg fotó készül majd és az összes autós felrakja a hóláncot)"
Nos igen. A fényképet én sem hagyhattam ki és tényleg olvad sajnos. Erre már csak Satoko aggodalma tette fel a koronát, aki beismerte az indiai vacsora közben, mialatt kinn egyre jobban hullt a hó, ez igen ritka erősségű havazás Tokyo-ban, siessünk, mert könnyen lehet elakadások lesznek a vonatközlekedésben. Tehát, Budapestnek (hajrá BKV!) van miben versenyre kelnie Tokyo-val: itt elég pár centi hó is a teljes bénuláshoz, otthon kell legalább 10...

Karácsonyi labor-takarítás

Mint azt annak idején már jó előre bejelentették és én is számot adtam a közelgő eseményről, hát az annak rendje és módja szerint be is következett.
Karácsony első napja, azaz december 25-e, a laborban telt, méghozzá takarítással. Mindenki korrektül időre érkezett, 10 órakor el is kezdődött a móka.
A fő szervező és rendező, Iwatsuki san kiosztotta szép sorjában a feladatokat, személyre szabottan. Először is mindenkinek rendbe kellett tegye a saját asztalát és háza tájékát. Majd ki az ablakot pucolta, ki a reluxat subickolta, ki portalanított, más meg a neonokat tisztította... Mindenki tette a dolgát szó nélkül. A hangulathoz persze nagyban hozzájárult némi ZZ Top vagy épp Michael Jackson illetve olykor egy-egy kisebb közjáték, mint mikor példaul előkerült Nishikawa san Max-től ajándékba kapott Doraemon * mini-ventillátora... Hiába, a gyermekkorból kinőni nehéz. De itt legalább ezzel nem vagyok egyedül. :)

A tisztasági tetőpont, mikor nekilátunk a padló fényesítésének. (Balázs, te most különösképpen figyeljél, mert jövőre neked is részed lehet benne!) Otthon ez azt hiszem nem lenne akkora kunszt, ám itt ennek is sajátos módja van. Nem vásárolunk mopp-ot vagy más hasznos segédeszközt, nem. Helyette vesz a csapat egy pár csomag szivacsot, amit maximum 5x5 cm-es darabkákra még tovább aprít, majd ezekkel nekilát a súrolásnak. Nos belátom, most joggal mondhatjátok, a hülyeségnek is van határa. Mindenesetre a társaság jól szórakozik és ez a legfontosabb: a csapatszellem és a közösség építése. Kétségtelen, a közös görnyedés-térden csúszás-mikrosúrolásnál hirtelen most nehezemre esne jobb csapat-építő kurzust kigondolni.
Délután négyre végeznünk kell, de végzünk is, hiszen vár ránk a kávészünethez tartozó, beígért sütemény! Ekkor természetesen csatlakozik hozzánk Fujioka professzor is. Asszisztense, Aoyagi san egész nap velünk volt és hellyel-közzel ő is kivette részét a munkában. A süti finom, bár mint mindig, belőle sosem elég!

Egy rövid szünet, majd irány a welcome party óta már jól ismert Bettako étterem. Hangulatos kis hely, itt tartjuk a bonnenkai **-t. Előre befizetett menü, annyit eszel-iszol amennyi beléd fér. Fogy is a sör meg a sake rendesen, az ételek fantasztikusak, mint itt mindig. A nabe mintha maga lenne a terülj-terülj asztalka, sosem akar kifogyni. És az utolsó csepp sem veszhet kárba, a maradék levet és zöldségeket feltöltjük főtt risszel és tofu-val, majd olyan kása féleséggé tovább forraljuk. Abbahagyhatatlan. Nem is beszélve az apró hal és lótusz tempura (kb sörtésztában kisütött) darabkákról, amiket egyszerűen a desszert elfogyasztása után sem bírtam abbahagyni. Az ember degeszre eszi magát, de a szép az egészben, hogy ettől a koszttól mégsem valószínű, hogy elhízna.

Nagyjából három óra múltával mennünk kell. Hiába a biznisz az biznisz, helyet kell biztosítani az újabb fizető vendégeknek. Nem könnyű felállni a haldarabkák mellől. :) A csapat tovább áll és bár páran már kellően "elfáradtak", nincs megállás, irány a következő hely, hacsak egy italra is. A karaoke szerencsére elmarad és ezt nemcsak én nem bánom. Miközben a jókedv persze sosem fogy el... És remélhetőleg ez jövőre (azaz most már idén) is így marad.


* "A Doraemon cica: csak Japánra jellemző, külföldre nem exportálták, olyan, mint Magyarországon a Futrinka utca volt." /forrás: Wikipedia, angolul bővebben itt./ Röviden összefoglalva: a fül nélküli robot cica, aki a XXII. századból utazik vissza az időben, hogy egy iskolás kisfiú segítségére legyen. Jellemző kék ruhácskája, melynek első zsebében mindenféle hasznos szerszám, kellék megtalálható. Vö: Kisvakond. :)
** évbúcsúztató buli

Összes kép itt. Film itt.

Remek napok sorozat - következő epizód

A karácsonyi ünnepek - labortakarítás - előtt sor került egy kisebb ünnepre.
Már az ebéddel elkezdődött minden. Satoko ösztönzésére a jelen lévők felkeveredtek, hogy közösen költsék el azt. Javaslatra egy pár percnyi sétára lévő hangulatos kis étterembe mentünk, ahol első ízben fogyaszthattam omu rice-t. Nincsen ebben semmi ördöngösség, megint csak a katakana english (angolból átvett szó, kifejezés, melyet a japán hangképzéshez igazítva használnak) játszik az idegeinkkel: omu rice egyenlő rizses omlett.
Na azért, bár igen egyszerűen hangzik, ez egy remek étel és kellő adagban - márpedig itt nem adtak keveset! - rendesen telít, ráadásul tápláló. Ezen a helyen külön élmény, hogy láthatjuk a szakácsot az étel elkészítése közben. Mesteri módon dolgozik és higgyétek el, kemény fizikai munka, ahogyan azt a majd egy kilo (három vagy négy adag) rizst dobálja, majd az omlettbe forgatja. A főtt rizst némi zöldséggel, hagymával, gombával, olykor hússal is keverik, ketchup-pal ízesítik, végül a viszonylag lágyra sütött omlettbe csomagolják. Nos bár már mutattam róla képet az Ueno kouen kirándulás alkalmából, ez volt az első, igazi találkozás.
Az étterem bár pici és egyszerű, nem olcsó. Kiderült, csak azért jöttünk ide, mert Satoko valami szerencsepénzhez jutott (sosem derült ki, mi is volt az valójában) és úgy döntött, azt nem pusztán magára költi, hanem meghívja a barátait egy olyan helyre, amit egyébként ő sem engedhet meg magának. Hát ilyen is a japán önzetlenség.

A filmben ezután egy rövid összefoglalót láthattok a laboromról és az ottani emberkékről. A hangulat fokozott, különösképpen hogy ekkor már az undergraduate hallgatók túl voltak a diplomájuk előtti első megmérettetésen. Jól elkülöníthető a három szekció: a serious island (a komolyak szigete, amint ezt hallhatjuk is), a fun island (a móka szigete középen) és a gaijin island (külföldi zóna a terem másik végében, amit a filmen Sarah képvisel). Nos ezekről majd hallotok még, ugyanis ezután a jelenet után ez a csoportosítás már-már szállóigévé vált. :)

A nap egy kisebb party-val ért véget. Nishikawa san, doktorandusz hallgató és Marcus, svéd kutató ösztöndíjas fiú bemutatkozására került sor, amit persze eszem-iszom kísért. Már jó előre megrendelték gondos kezek a menüt: sushi tálak, de volt itt minden egyéb is, amit ki-ki innen-onnan még bevásárolt. Na és persze a svéd fiúk hoztak egy kis kóstolót a vodkából, ami a magyar ízlésnek leginkább csak likőr volt, ugyanis különféle ízesítések érkeztek: vanília(!), citrom, grapefruit stb... Na és persze nem hagyhatták ki a liqurish-t (nem tudom jól írom-e), azt a sós-ánizsos "cukorkát", amit ők és a dánok úgy imádnak, pattogatott kukorica helyett ezt rágják a moziban is. Véleményem szerint borzasztó, leginkább a mi medvecukrunkhoz hasonlíthatnám, de szerintem javarészt tudjátok miről van szó.
Nos a japók persze vannak annyira udvariasak és leginkább kemények, hogy kipróbálják, és ha már egyszer kipróbálják, addig küzdenek, amíg le nem megy. Erről igen szemléletes képsorozatot láthatunk. Hiába, ezen nem is segíthet más, csak az ocha (japán zöldtea) vagy a vodka!

Evés-ivás közben persze előkerülnek a különféle tengeri lények nevei, hiszen azokat fogyasztjuk épp. Satoko, szokásához híven, magyarázat képpen, mivel nem tudja az angol megfelelőit a számtalan hal- és puhatestűnek - de ha tudná is vagy az anyanyelvűek megmondják, nekem úgysem mondana semmit, mert még magyarul is alig vagyok képben a halfajtákkal -, így hát lerajzolja őket. Nem is akár hogyan, metszetet készít róluk. Mintha nem is építész lenne, hanem legalább tengerbiológus.

Aztán a babpasztából készült édesség mellé előkerül Nishikawa san jóvoltából az igazi ocha is. Zöld tea porból kikeverve, ahogyan azt a mesterek készítik. A filmen épp Max-et láthatjuk, amint próbára téttetik az elkészítésében. Az íz szigorú, a látvány pedig egyedi.

És amint a film első részében elhangzik, miközben Nishikawa san-t meginterjúvolom az ebédről, ha mindezt pontosan tudni akarjátok, milyen is valójában, nincs más módszer: Japánba kell jönnötök!
És az élmény garantáltan nem marad el.

A képek itt, a film pedig emitt látható.

Végtelen határok - 2. rész

Előzőekben már beszámoltam egy igen furcsa italról. Nos, ez ám nem egyedi darab, a Világok konyhája c. sorozat része (lehet mégiscsak sci-fi film lesz belőle?!).

A mai rész kevésbé fantasztikus, ám annál inkább megható számunkra, magyaroknak.

Igen-igen, ez nem más, és nem kevesebb, mint Inspiration from Hungary. Na persze ne kérdezzétek, hogyan jön a mangó(!) és a magyar inspiráció össze! Arra tudok gondolni, leginkább a gyümölcsleveseink ihlették ezt az egyébként igen kellemes italt. Nyáron, hidegen minden bizonnyal kiváló frissítő.

Egyébként meg én itt már semmin nem lepődöm meg. Ők annál inkább, mikor a gyümölcsleveseinket említem.

Hajrá Magyarország!

Egy másik remek nap - bár korábbról

Születésnapi beszámoló, kis késéssel..
Bár előbb nagyszabású rendezvényre készültem, hiszen mégiscsak az első (és remélhetőleg nem utolsó) évfordulóm Japánban. Ám meggondoltam magam és végül az élet is így hozta, baráti hangvételű összejövetel kerekedett. Így utólag és a helyszínen is átélve, sose rosszabbat, mint amilyen ez volt!

Egy kedves ismerős ajánlására - aki maga sajnos nem tudott csatlakozni - Shibuya-ba mentünk, egy Marihachi nevű izakaya-ba (kvázi kocsma, ahol enni is lehet). Egyelőre hármasban, Satoko, Max és én. Neki láttunk, bevállaltuk a kockadobós italválasztást, ami elég jól sült el, semmi koktél avagy szörp, csakis sake, meg az (állítólag) 96%-os szesz.. Jól indult az este. :)
Az ételrendelés a szokásos módon zajlott: mindenből egy keveset, és mindenki eszik mindenből, egy keveset. Persze a díjnyertes az avocado-s tuna volt pirított fokhagymával illetve a katsuobushi-val (hajszálvékonyra szeletelt, szárított tuna-szerű hal, a Japán konyha kedvence, rárakva a meleg ételre repdes, mintha élne) megrakott goya-champuru (eredetileg Okinawa-i étel, keserű tök bacon-nel és kb rántottaként elkészített tojással, az egyik kedvencem). Meglepő, hogy bár az ember azt hinné, ezekkel sosem fog jól lakni, főleg hogy hárman vagyunk minderre, és mégis: alig tudjuk befejezni. Lassan Bence is megérkezik, bár lassan mennünk kell. Lejárt a 2 óra, hiába, népszerű a hely.

Alig tesszük ki a lábunkat, már a következő sarkon késztetést érzek, hogy ott helyben, a zsúfolt Shibuya egyik szegletében, felépítsem Rómát, a Bencétől ajándékba kapott fa, ready-made építőkockákból. Hiába, honvágyűzésnek mi sem lehetne jobb módja..

Nyakunkba vesszük a várost, még Shibuya-n beszerzünk egy szülinapi tortát, enélkül nem lehet megúszni, kérem. Menet közben "belesünk" a valódi, eredeti, hamisítatlan Tokyo-ba: szűk utcák, mikro kifőzdékkel. Egyszer egy ilyenbe muszáj beülni. Csak érkezzünk jókor, nem biztos hogy marad hely. Nem ritka, a tulaj is úgy kúszik a pulthoz, mikor ki akar szolgálni épp.
Aztán irány a Pink Cow! Ott a torta összeáll és fogyasztásra kész. Mondanom sem kell, nem tart soká... A hangulat egyre jobb, csupa móka és kacagás. Bár sajnos Max és Satoko hamar távozik, nemsokra rá felváltják őket Takuro és jókedélyű barátai. Megy a nosztalgia Budapestről, Takuro egy évet töltött a Műegyetemen már vagy három éve (atyaég, röpül az idő, mintha tavaly lett volna!!!). Aztán innen is tovább állunk lassan, irány a Unit, Tokyo egyik kedvenc klubja.

Hajnal ötig kitart a társaság, egyre kókattabban bár. Azok az első vonatok (na meg az utolsók is, - erről majd egyszer még részletesebben), hajjj, ha azok mesélni tudnának...

Az összes kép innentől.
Filmek:
Szülinapi vacsora
Szülinapi ajándék honvágy ellen