Látni akartam a majmokat

A japán fürdőző makákókról szerintem mindenki hallott, és látott nemegy dokumentumfilmet. Aki esetleg eddig ezt elmulasztotta volna, előételnek ajánlom ezt a videót.

Nagano prefektúrában, a Japán Alpoktól keletre, Nagano-tól egy órányi vonatútra található Yamanouchi. Nagano 1998-ban került a világ figyelmének középpontjába, a téli olimpiai játékok idején. Ám Nagano nemcsak erről híres. Zenkōji nevű templomát a 7. század körül alapították, hozzá kötődik a buddhizmus megtelepedése Japánban. Ide érkezett ugyanis annak idején Koreából az Ikko-Sanzōn, Japán első buddhista szobra. Ám ezt a szobrot azóta senki sem láthatta, sem a császári család egyetlen tagja, de még a papok sem. A templom Hondō nevű főcsarnokában, az oltár közelében egy ládikában őrzik. Ellenben minden hetedik évben közszemlére teszik - a másolatát...! A főcsarnok a történelem során 11-szer esett a tűz áldozatává, majd építették újra. A ma látható szerkezet tehát nem "eredeti", attól kissé északabbra épült fel az 1700-as években. Mindenesetre így is egy majd háromszáz éves darab, hűen őrzi a régmúlt építési hagyományait.
Az oltár alatt van egy koromsötét folyosó, mely a halál és az újjászületés szimbóluma. Ha ezt bejárjuk és a jobb oldali falon sikerül kitapogatnunk - a valóban körömsötétben - egy kilincset, mely a megváltás kulcsa, az örök boldogság vár reánk. Büszkén jelentem, küldetés teljesítve.

Yamanouchi híres még az almájáról, a soba-járól (hajdinatészta) és a számomra leghívogatóbb Jigokudani (Pokol Völgye) parkjáról, ahol a majmok élnek. A régióról egy általános, összefoglaló promóciós film - angolul - itt látható.

De ne szaladjunk előre! A megérkezés első napja a Nagano-val való ismerkedéssel telt, főleg a Zenkōji és környékén, ízlelgetve egy-két helyi csemegét: az oyaki-t (gőzölt, pirított gombóc különféle zöldségekkel töltve), a nori-ba (tengeri alga) burkolt mizo-s (rizs, árpa és szójabab fermentálásával előállított paszta) onigiri-t (háromszög alakú rizsgombóc) és a csípőspaprikás illetve áfonyás-sajttortás Kit-Kat csokoládét - ami ugyan egy import termék, de a helyi ízekhez/igényekhez igazítva.


Kisebb nátha miatt a második napra tervezett havas sportprogram elmaradt - a környék méltán népszerű Shiga Kōgen nevű sírezortja Japán legnagyobb egybefüggő sípályája, mely az olimpia idején a sí- és snowboard versenyek helyszíne volt. Helyette a délebbre található Matsumoto város látogatása került szóba. Ez a városka szomszédos az Alpok vonulataival - a hegyláncok minden ponton jelen vannak a látómezőben nyugatra tekintve. Nevezetessége a Matsumotojō, azaz a várkastély. Eredete az Eishō (Muromachi) érába (1504-1521) nyúlik vissza. Hideyoshi Toyotomi 1590 körül Kazumasa Ishikawa-t nevezte ki a vár urának, aki fiával, Yasunaga-val gondozta nemcsak a várat, de a várost is, ami virágzó fellendülésnek indult. A vár területe vizesárkokkal határolt gyűrűk rendszeréből állt. Legbelül élt természetesen a várúr és ez volt a politikai-, adminisztratív központ is. Kijebb az alacsonyabb rangú szamurájok, a szélen pedig a kereskedők éltek.

Matsumoto-ban található Toyo Ito 2004-es alkotása, a helyi előadóművészeti központ. Pár perces vonatutazással és némi sétával pedig elérhető a magántulajdonú gyűjteményt bemutató Japán Ukiyo-e Múzeum, mely egyetemem (Tōkōdai) egyik volt professzorának, az otthon kevéssé ismert, de itt igen elismert, Kazuo Shinohara-nak 1982-ben elkészült épülete. Az ukiyo-e (szó szerinti jelentése: "a sodródó világ képei") a 17-20. század közötti "könnyű világ"-ot és annak élvezeteit - természet, mesék, mindennapi élet, kabuki színház és persze az örömnegyedek - megörökítő fametszet nyomat, melynek két világhíres mestere Hiroshige és Hokusai. A több tízezres, most már hetedik generációs családi gyűjtemény töredékét láthatjuk csak persze egyszerre, de természetesen a kiállított anyag folyamatosan cserélődik.

Utolsó napra maradt az utazás fő célpontja, a majompark. Ami így utólag nem is volt rossz döntés, hiszen szerencsére az időjárás ekkor kedvezett a legjobban - bár hideg volt a völgyben, de ragyogóan sütött a nap. Ennek egyetlen hátránya volt csak: a majmok inkább a napos sziklákon való sütkérezést részesítették előnyben az árnyékos fürdő helyett. Ettől függetlenül remek szórakozást nyújtottak, ahogy mondani szokás, hozták a papírformát. Azt hiszem, naphosszat, héthosszat tudnék ott időzni és csak figyelni őket, hogyan élnek, mit csinálnak. A parkban körülbelül 200 makákó él, egy nagy családot alkotva. A fürdőzést az emberektől lesték el, mely állati tevékenységre - mint kifejezetten rekreációs tevékenység - a világon nincs másik példa. Ez persze érthető, hiszen a völgyben, 1800 méter körüli tengerfeletti magasságban meglehetősen zordak a körülmények, főleg így télvíz idején. Az park dolgozói etetik őket, kapnak árpát vagy almát, de ez minden emberi beavatkozás az életükbe. Reggelente jelennek meg a fürdő körül, ott töltik a napot, majd éjszakára visszavonulnak az erdőben, ahol a fákon töltik az éjszakát, összebújva egymást melegítve. Éjjeli szállásukat minden nap változtatják. A fura kütyükkel feléjük kattogtató, ámuló-bámuló, néha örömujjongásban kitörő - számukra nyilván érthetetlen módon furán viselkedő - humanoid látogatókra ügyet sem vetnek, élik egyszerű, - civilizált, túlfejlett fajunk számára már réges régen feledésbe merült vagy megtagadott, elrejtett - ösztönökkel teli világukat.

A hazafelé tartó út még tartogatott egy meglepetést. Előző két nap sehogy sem lehetett mire vélni, miért gyűlnek sorba Yudanaka végállomásnál (fürdőváros, ahol a szállás volt) az emberek, kamerákkal és fotózzák az egyébként nem csúnya, de "semmi különös" öreg vonatot.


A kocsikban persze feltűnt egy promóció, vonat mintájú érmetárca beszerzésére buzdító hirdetés gyanánt. A távozás napján viszont végleg fény derült a rejtélyre. Az öreg szerelvényt az expressz járaton felváltotta egy új kocsi. Kellemesen indult a hazaút.


Látni akartam a majmokat. Láttam őket. És azóta is kurta, saját szerzeményű mondókába foglalva idézem fel az eseményt, melyet bármikor, habozás nélkül örömmel ismételnék meg.
Az összes kép itt látható.