Kicsit megkésve, de némi számadás következik a téli szünidőről.Karácsonyt megelőző napon volt szerencsém mászóbarátaimhoz csatlakozni egy újabb kalandra. Szokásos hajnali kelés és indulás.
Most északnak vettük az irányt. Cél: Saitama prefektúra, a Chichibu várostól nem messzi Shibasaki. Jó előre beharangozták: hideg lesz.
Csak ment az autó fel, felfelé a hegyekbe... Az út menti kis települések parkoló autóit dér lepte. Mire számíthattam ezek fényében?!
Egy erdei útról letérő kis ösvény visz a völgybe, mely a köveket rejti. Nem elég, hogy hideg van, de még sötét is lesz, zug, ahová alig ér el a napfény. Ettől függetlenül bíztató volt a tény: mészkövet foghatok. Az otthon jól megszokott formák, peremek.
"Bemelegítő" mászás címén a második méter környékén már nem éreztek semmit kezeim. Csontig ható volt a hideg. Persze azonnal eszembe jutott Andris barátom anekdotája hajdani téli oszolyi mászásaikról: mikor már nem tudja az ember fog-e valamit egyáltalán, csak elhiszi, mert ezt látja, akkor döbben rá létezésének valóságára. Na hát igen. Majd aztán percek telnek el, mire visszaér az élet az ujjhegyekbe is. Kétségtelen, utána már egyáltalán nem fázik.
Egy óra elteltével azért beszűrődött némi napsugár, igyekeztünk is kiélvezni amennyire csak lehet. Mindenki kitett magáért, nemhiába a japán szamuráj-virtus, volt küzdelem keményen az utakért. :) Engem is felvillanyozott az európában megszokott formák jelenléte. Jōgasaki-val ellentétben ide biztosan tavasszal jövünk legközelebb.
És a nap zárásaként nem maradhatott el a vacsora, útban hazafelé. Egy kínai étteremre esett a választás, a maga szokásos, kis-piszkos légkörével. De az ételben nem kellett csalódni, hozta a formát. Nem is maradt el a másnapi diéta...
Képek itt, film meg emitt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése