Különös kaland...

...igen, nincs ennél jobb kifejezés arra, amit tegnap éjjel kellett átéljek. Nem állítom, bármely percét is élveztem, de igen jó tapasztalat az itteni "állapotok" illusztrálására, ezért is gondoltam fontosnak megosztani másokkal.

Hazafelé tartottam a vonaton, egy hosszúra nyúlt nap után - közös prezentációnk volt Enrique Walker Columbia Egyetem-ről érkezett hallgatóival és ez agyban kellően leszívta elég sok energiámat. Már a vonaton ültem, egészen pontosan négy megállónyira az otthon-tól, mikoris a vonat egyszer csak nem mozdult tovább.

Kevéske japán tudásommal annyit sikerült kihámoznom a hangos-ból, hogy valami baleset történt két megállónyira. Ezt meg is erősítette egy mellettem ülő, kedves, angolul jól beszélő businessman. Jó. Hát akkor most várunk kicsit - senki nem tudta, vajon mennyi ez a kicsi, de sejteni lehetett: nem lesz rövid. Háromnegyed tizenegy volt. (Az utolsó vonat, amivel én elvileg haza juthatok, fél egy környékén van.)

Negyed óra ücsörgés után - páran már távoztak, gyanítom rutinos helyi versenyzők -, ami nem volt kellemes, hisz bár a kocsik jól fütöttek, az ajtók nyitva voltak és továbbra sincs döglesztő meleg éjjelenként, a vonat megmozdult. Huhh, gondoltam, talán haza jutok.

Az öröm nem tartott sokáig: csak a következő állomásig mentünk, aholis mindenkinek el kellett hagynia a járművet. Jó. Akkor most mi legyen?! El kezdtem az okos telefonomon nézegetni, vajon az a hátralévő három megállónyi távolság kilométerben vajon mit jelenthet. Arra jutottam, legalább egy órát kéne sétáljak. Nem, nem, ebben a metsző hidegben, álmosan, én erre most nem vagyok képes. Ok. Mi jöhet még szóba? Taxi, persze. Na igen, de vajon az nekem most mennyibe fájna?! Hmmm, elég szorított a költségvetés így a Kyoto-i kirándulás előtt, váratlan kiadások is közbejöttek. Hát akkor nincs más hátra, mint várni.

Pár percig töprengtem még a peronon, néztem jobbra, néztem balra, ezek a várakozó arcok vajon tudhatnak-e többet nálam. Nem volt kedvem egyiket sem megszólítani. Akkor talán üssük el az időt egy meleg, állomási pékségben! - jött az ötlet. Lesétáltam a lépcsőn. Meglepetésemre odalenn sokkal nagyobb várakozó tömeg ácsorgott. Na jó, keressünk akkor valami finomságokat és meleg italokat árusító egységet! Ez az ötlet megvalósíthatatlannak bizonyult: minden bezárt - nem is értettem, ez hogyan lehetséges itt?! - 11-kor. Hmmm. Akkor talán kérdezzük meg az információt, hátha van valami busz az én állomásomig. Persze ott jókora tömeg állt már sorban, nyilván ugyanezért az információért. De mivel én már kiléptem a jegyellenőrző elektromos kapun, lévén így a már odaát, nem kellett annyit várakoznom. És éppen jókor érkeztem, pár perc múltával kiosztottak egy névjegykártyához hasonló papírdarabot (munkába igyekvőknek ilyenkor külön jegy is jár a késés igazolására) - lásd a fotót - és közölték, menjünk taxival, lehetőleg csoportosan az egyfelé igyekvőkkel. Éppen akadt egy fiatalember, aki szintén Fujigaoka-ba szeretett volna eljutni. Isshioni ikimasenka! (Menjünk együtt!) Hát összeálltunk.

Az állomásépületből kiérve megdöbbentő kép fogadott: taxira már mintegy 80 méteres(!) sor várakozott (jelzem, elég jó az ítélőképességem a távolságokat illetően, bizonyára szakmai ártalom). Jajj! Negyed tizenkettő felé járt az idő, nagyjából nulla fok. Na szépen nézünk ki! Persze mondanom sem kell, ez a sor szabályos, nyugodt rendben várakozott - azt hiszem otthon már megölték volna egymást az emberek, hogy egy méterrel is előrébb jussanak... Sorstársam japán létére kellően élelmesnek bizonyult: két sarokkal odébbi taxi-fogással próbálkozott, ami nem járt sikerrel, így hát mi is kénytelenek voltunk beállni a sorba - hozzáteszem, jópárszor hozzátette, miután megjáratott: Gomennasai! (Bocsánat!)
A sor haladt, de i g e n l a s s a n. Több mint egy percenként érkezett egy-egy újabb taxi, és javarészt a delikvensek egyesével távoztak. Fél óra múltával a sor feléig jutottunk csak. Közben felbukkant a munkatárs, aki némi ácsorgás után a tettek mezejére lépett. Nem is hiábavalóan: pár perc teltével jött a telefon, kis dombmenetnyivel odébb fogott egy taxit, siessünk mi is oda. Így is lett.

Mennyei érzés volt beülni a meleg kocsiba! Már majdnem éjfél volt. Közben kiderült, a kis kártya arra való, amire sejtettem: lényeges kedvezményt jelent a taxi igénybevételéhez. ITT MOST NYOMATÉKOSAN SZERETNÉM FELHÍVNI MINDEN ESETLEGES BKV MUNKATÁRS OLVASÓM TISZTELETTELJES FIGYELMÉT! Igen, jól értitek: a Tokyo Corporation - mélyen lesúlytva érezve magát az okozott kellemetlenségért - fizeti a tisztelt utazó közönség taxiját, hogy méltó módon juthasson haza az adott helyzetben.
Hogy valójában ez a kedvezmény mennyi is valójában, számomra végülis nem derült ki, ugyanis az egyik fiatalember volt oly kedves, hogy közölte, majd ő rendezi a számlát, mi ugyanis a munkatárs-sal kiszálltunk az állomás előtt, ő pedig továbbment még.

Már csak az a tízperces séta volt hátra a hazá-ig. Forró zuhany, már csak erre volt erőm, teljesen átfagytam. A vizet hosszú percek után is hidegnek érezte a kezem...

Bízom benne, eme történet nemcsak a BKV-nak válik hasznára, de az otthon maradottak türelmének fejlesztését is szolgálja majd. Ha más nem is, de a szép türelmes sorbanállásra mindenképp mintapélda.