Bert

Bert nem más, mint egy medve. Nem ám akármilyen medve ám: vélhetően - és sokak egybehangzó véleménye szerint is - a legédesebb maci a földkeregségen. Mondhatni cuki, azaz kawaiiii...

Ráadásul története is igen megható. Ő ugyanis egy szerencsejáték-automatából származik. Igen, ez komoly.
Japánban köztudottan igen népszerű a pachinko. A pachinko nem más, mint egy nyerőgép automata, hasonló a pinball-hoz. A lakásnyitól a csarnokméretűig különféle formátumú intézményekben megtalálható, végeláthatatlan sorokban állnak egymás után a játékgépek. Ha egy ilyen "létesítmény" mellett elhaladok és éppen kinyílik az automata ajtó egy látogató érkezésére, már ettől a pár másodperctől az őrület kerülget. Ugyanis a benti zaj - mit zaj, lárma; mit lárma, hangzavar - szinte robbanásszerűen tör ki, azonnali halláskárosodást okozva. Nem is értem, hogy a bent tartózkodók - egyértelműen függő, játékalkoholista emberek - hogyan képesek még a normális frekvenciájú beszédhang érzékelésére?!

Nos ehhez hasonlóan vannak ún. gému szentá (game center) helyek, ahol egyéb szerencsejátékgépek élvezhetők - természetesen végtelen sok pénz elköltésének lehetőségéért cserébe. Ezekben próbálkozhatunk a legnépszerűbb kabalafigurák legutolsó verziójának kihalászásával - Hello Kitty, Miffy, Doraemon stb - vagy szórakozhatunk dobgépeken akár. Nos Bert is egy ilyen kivadászós gépből származik. Természetesen én nem mertem belépni a "szentélybe" - elkerülvén a halláskárosodást -, csak a bejáratnál elhelyezett, kültéri egységnél próbálkoztam. Szerencsére szerencsésen.

Azóta persze Bert számos kalandban vett már részt. Ezekről képes válogatás itt található.
Aki pedig a további kalandokra is kíváncsi, Bert alig várja, hogy rengeteg barátja legyen a facebook-on... Ott Bert von Bear néven találjátok.

Félidő

Félidő. Szűk hónap híja az egy évnek, hogy Japánban élem az életem. Egy év! Kimondva hihetetlen hosszú időnek tűnik, mégis, mintha egy hónapja se lenne, hogy leszállt velem a gép.

Félidő. Igaz talán ebben az esetben inkább már a második felet tapossuk. Úgy értem, a japán nyárét. Ami pedig, minden képzeletet felülmúlva, de tényleg rettenetes. Hőség a javából, amit csak fokoz a magas páratartalom. Számszerűsítve a helyzetet, még mindig mindennapos a közel 40°C-os vagy annál magasabb hőérzet, minimum 70%-os páratartalommal. Szószerint a hőguta kerülget odakint! Odabent pedig, naja. Hát a légkondícionálással kell megküzdenem. Itt ugyanis nem élet az élet légkondícionálás nélkül. Az üzletekben - még ha az ajtó tárva nyitva is és magát az univerzumot kondícionálják! -, az egyetemen és ami a legszörnyebb, a vonaton! Az ember lánya izzadtan-vizesen odajut végre, hogy felszálljon a vonatra, örvend, mennyivel jobb lesz odabent, aztán hirtelen megcsapja a csontig hatoló, nem több mint 22°C! És hát ez a kinti hőérzet után, valljuk be, nem egy leányálom. Nem véletlen, hogy a japánok is állandóan megfázással küszködnek még nyáron is. Persze vannak - általában a második és az utolsó előtti kocsik - gyengébben kondícionált kocsik is, amik azért elviselhetőbbek. Erre utaló jel az adott kocsin illetve jobb helyeken a peronon a kocsikat és az ajtókat jelző felfestéseken - igen, itt ugyanis a vonat centire pontosan ott áll meg mindig, ahol neki kell - található. És ez az állapot, az úgynevezett nyár, legkevesebb még szeptember végéig fennáll... Ganbatteru - igen, igyekszem túlélni...

Ami pedig ittlétem félidejét illeti, egy igen konkrét változással jár. El kellett költözzem, ugyanis a kollégiumban csak egy évet maradhattam. És ha már több mint kétszer annyit kell költsek a bérletre, mint amennyit ezidáig a kollégiumra költöttem - ez egészen pontosan télen, azaz a fűtési szezonban, sem haladta meg a ¥22.000-t, ami összegért egy hónapig Japánban esetleg a híd alatt lehetne lakni -, szóval ha már így alakult, úgy döntöttem, a mászóterem közelébe költözöm, hogy legalább a közlekedésbe ne kelljen annyi pénzt fektetnem. Elég könnyen sikerült egy megfelelő helyet találni, körülbelül két perc sétára a gym-től. Az ügynökség, ami egy családi vállalkozás, lassan már mintha a családom lenne. Nemcsak hogy kedvesek és mindenben segítenek - mindent elmagyaráznak, ajánlottak recycle shop-ot a szükséges gépek, berendezések beszerzésére, lealkudták a japánban szokásos három hónapnyi reikin illetve shikikin (vissza nem térintendő hála- és kulcspénz)-t egy hónapnyira, megjavíttatták első kérésre már másnap a csöpögő csapot stb stb -, de odáig merészkedtek, hogy saját maguk felajánlottak az első pillanatban a költözéshez a céges autót. Amiért utólag nem voltak hajlandóak pénzt elfogadni - személyautó bérlése esetén is ¥10.000 alatt biztosan nem lehetne megúszni, a költöztető céget nem is említve -, sőt még ők voltak zavarban, mikor közöltem, a tankot feltöltöttem - ami félig volt és ha 5 liter használódótt el. Szerintem azt hihették, a pénzt akarom elkérni a tankolásért, azért mondom és nem hitték el, hogy én ezt így látom jónak, minimum! Így hát ragaszkodtak ahhoz, ha bármikor legközelebb szükség van az autóra, vihetem és legközelebb legyek szÍves ne tankoljak már.
És persze ennek fényében megtörtént az első autóvezetési élmény is Japánban. Ami számomra nemcsak a balos forgalom miatt volt újdonság, hanem mert életemben először vezettem automata sebváltós kocsit. Milyen volt? Nos a baloldalt azonnal meg lehet szokni - kivéve hogy elég könnyű irányjelzés helyett ablakot mosni :) -, bár az autópályán azért elsőre biztosan zavarban lennék. Ami pedig az automata sebváltót illeti, naja: a vicc kategóriát súrolja, mondjuk így. Akár az orromat is túrhatom vezetés közben. Tegyük hozza, a Tokió-i forgalomban - városban szinte mindenütt a megengedett sebesség 40 km/h illetve minden utcasarkon lámpa van - elég nyűgös lenne állandóan sebességet váltani. De, éppen ezen okból kifolyólag, mégiscsak jónak tűnik azon ötletem, hogy itt szerezzek jogosítványt nagymotorra és jöjjek bele a vezetésébe, mint kiskutya az ugatásba.

Előzetes képek a lakásbérletről itt. Ha minden igaz, hamarosan lesznek bútorozott fotók is, mikor látogatóba jönnek a barátok.