2010. március 31., szerda

Jika-tabi

Kedves Olvasóközönség!

Egy rövid közjáték erejéig megszakítjuk Márciusi utazás c. sorozatunkat.
Ennek nyomós oka van: beszereztem első jikatabi-mat (feltételezhetően lesznek utódjai eme párosnak).
A jikatabi (dzsikatabi) nem más, mint a japán építőmunkások (illetve egyéb kültéri, esetleg közmunkát végzők) lábbelije. A tabi-ból fejlődött ki, mely lényegében a már nálunk is kapható kétujjas zokni - itt persze ennek is igen magas színvonalú darabjai is vannak, például a kabuki színészek vagy a gésá-k tabi-ja, ami kizárólag makulátlan fehéren fogadható csak el. Kyoto-ban létezik kizárólag erre szakosodott, több száz éves, több generációs családi tulajdonú üzlet.
A jikatabi lényegében ennek kültéri, gumitalppal ellátott, hihetetlenül csúszásmentes változata, ráadásul hátulsó kapocs-sor záródásával mindenki saját lábszárméretéhez igazíthatja - ergo ezért lehetséges csakis, hogy az én lábamra is megfelel -, tehát biztonságosan tartja a bokát is.

A jikatabi nélkülözhetetlen velejárója - talán majd ilyet is beszerzek egyet, ha más nem, ezt a vicc kedvéért - a munkaruha-vászonból készült nikkabokka, azaz bőszárú munkanadrág. Ennek is meg van ám a maga titka, hogyan férnek meg a jikatabi-val, de erről majd alkalomadtán. Ezt az öltözék-együttest láthatjátok egy hamisítatlan japán keze nyomán, András felesége, Etsuko rajzán.

Összes kép itt.

Nesze nektek cipőtervezők és design-erek!

2010. március 23., kedd

Márciusi utazás 2.










Most éppen ennyire telik energiámból és időmből, hogy megosszam a képeket az első három napról, ami összefoglalja a Kyoto-i túra eddigi eseményeit.

Kellemes szórakozást!

2010. március 18., csütörtök

Márciusi utazás 1.

Elindultam. Első napok: Naoshima sziget, majd Shikoku szigetén a Kagawa tartománybeli Takamatsu város illetve ahhoz közeli kisebb városok hires múzeumaikkal.

Nem tudtam megállni, shinkanzenre szálltam.
Méghozzá erre: Nozomi 1.






Az egyik leggyorsabb. 704.1 km-t tettünk meg vele 2 óra 54 perc alatt, azaz átlagsebessége kb 234 km/h volt. Maximális sebessége, amivel közlekedik 280-300 km/h. Szerettem, élveztem, azt hiszem, fene bánja a pénzt, hazafelé is valami ilyesmivel megyek. :)
Néhány kép pedig itt.

2010. március 10., szerda

Különös kaland...

...igen, nincs ennél jobb kifejezés arra, amit tegnap éjjel kellett átéljek. Nem állítom, bármely percét is élveztem, de igen jó tapasztalat az itteni "állapotok" illusztrálására, ezért is gondoltam fontosnak megosztani másokkal.

Hazafelé tartottam a vonaton, egy hosszúra nyúlt nap után - közös prezentációnk volt Enrique Walker Columbia Egyetem-ről érkezett hallgatóival és ez agyban kellően leszívta elég sok energiámat. Már a vonaton ültem, egészen pontosan négy megállónyira az otthon-tól, mikoris a vonat egyszer csak nem mozdult tovább.

Kevéske japán tudásommal annyit sikerült kihámoznom a hangos-ból, hogy valami baleset történt két megállónyira. Ezt meg is erősítette egy mellettem ülő, kedves, angolul jól beszélő businessman. Jó. Hát akkor most várunk kicsit - senki nem tudta, vajon mennyi ez a kicsi, de sejteni lehetett: nem lesz rövid. Háromnegyed tizenegy volt. (Az utolsó vonat, amivel én elvileg haza juthatok, fél egy környékén van.)

Negyed óra ücsörgés után - páran már távoztak, gyanítom rutinos helyi versenyzők -, ami nem volt kellemes, hisz bár a kocsik jól fütöttek, az ajtók nyitva voltak és továbbra sincs döglesztő meleg éjjelenként, a vonat megmozdult. Huhh, gondoltam, talán haza jutok.

Az öröm nem tartott sokáig: csak a következő állomásig mentünk, aholis mindenkinek el kellett hagynia a járművet. Jó. Akkor most mi legyen?! El kezdtem az okos telefonomon nézegetni, vajon az a hátralévő három megállónyi távolság kilométerben vajon mit jelenthet. Arra jutottam, legalább egy órát kéne sétáljak. Nem, nem, ebben a metsző hidegben, álmosan, én erre most nem vagyok képes. Ok. Mi jöhet még szóba? Taxi, persze. Na igen, de vajon az nekem most mennyibe fájna?! Hmmm, elég szorított a költségvetés így a Kyoto-i kirándulás előtt, váratlan kiadások is közbejöttek. Hát akkor nincs más hátra, mint várni.

Pár percig töprengtem még a peronon, néztem jobbra, néztem balra, ezek a várakozó arcok vajon tudhatnak-e többet nálam. Nem volt kedvem egyiket sem megszólítani. Akkor talán üssük el az időt egy meleg, állomási pékségben! - jött az ötlet. Lesétáltam a lépcsőn. Meglepetésemre odalenn sokkal nagyobb várakozó tömeg ácsorgott. Na jó, keressünk akkor valami finomságokat és meleg italokat árusító egységet! Ez az ötlet megvalósíthatatlannak bizonyult: minden bezárt - nem is értettem, ez hogyan lehetséges itt?! - 11-kor. Hmmm. Akkor talán kérdezzük meg az információt, hátha van valami busz az én állomásomig. Persze ott jókora tömeg állt már sorban, nyilván ugyanezért az információért. De mivel én már kiléptem a jegyellenőrző elektromos kapun, lévén így a már odaát, nem kellett annyit várakoznom. És éppen jókor érkeztem, pár perc múltával kiosztottak egy névjegykártyához hasonló papírdarabot (munkába igyekvőknek ilyenkor külön jegy is jár a késés igazolására) - lásd a fotót - és közölték, menjünk taxival, lehetőleg csoportosan az egyfelé igyekvőkkel. Éppen akadt egy fiatalember, aki szintén Fujigaoka-ba szeretett volna eljutni. Isshioni ikimasenka! (Menjünk együtt!) Hát összeálltunk.

Az állomásépületből kiérve megdöbbentő kép fogadott: taxira már mintegy 80 méteres(!) sor várakozott (jelzem, elég jó az ítélőképességem a távolságokat illetően, bizonyára szakmai ártalom). Jajj! Negyed tizenkettő felé járt az idő, nagyjából nulla fok. Na szépen nézünk ki! Persze mondanom sem kell, ez a sor szabályos, nyugodt rendben várakozott - azt hiszem otthon már megölték volna egymást az emberek, hogy egy méterrel is előrébb jussanak... Sorstársam japán létére kellően élelmesnek bizonyult: két sarokkal odébbi taxi-fogással próbálkozott, ami nem járt sikerrel, így hát mi is kénytelenek voltunk beállni a sorba - hozzáteszem, jópárszor hozzátette, miután megjáratott: Gomennasai! (Bocsánat!)
A sor haladt, de i g e n l a s s a n. Több mint egy percenként érkezett egy-egy újabb taxi, és javarészt a delikvensek egyesével távoztak. Fél óra múltával a sor feléig jutottunk csak. Közben felbukkant a munkatárs, aki némi ácsorgás után a tettek mezejére lépett. Nem is hiábavalóan: pár perc teltével jött a telefon, kis dombmenetnyivel odébb fogott egy taxit, siessünk mi is oda. Így is lett.

Mennyei érzés volt beülni a meleg kocsiba! Már majdnem éjfél volt. Közben kiderült, a kis kártya arra való, amire sejtettem: lényeges kedvezményt jelent a taxi igénybevételéhez. ITT MOST NYOMATÉKOSAN SZERETNÉM FELHÍVNI MINDEN ESETLEGES BKV MUNKATÁRS OLVASÓM TISZTELETTELJES FIGYELMÉT! Igen, jól értitek: a Tokyo Corporation - mélyen lesúlytva érezve magát az okozott kellemetlenségért - fizeti a tisztelt utazó közönség taxiját, hogy méltó módon juthasson haza az adott helyzetben.
Hogy valójában ez a kedvezmény mennyi is valójában, számomra végülis nem derült ki, ugyanis az egyik fiatalember volt oly kedves, hogy közölte, majd ő rendezi a számlát, mi ugyanis a munkatárs-sal kiszálltunk az állomás előtt, ő pedig továbbment még.

Már csak az a tízperces séta volt hátra a hazá-ig. Forró zuhany, már csak erre volt erőm, teljesen átfagytam. A vizet hosszú percek után is hidegnek érezte a kezem...

Bízom benne, eme történet nemcsak a BKV-nak válik hasznára, de az otthon maradottak türelmének fejlesztését is szolgálja majd. Ha más nem is, de a szép türelmes sorbanállásra mindenképp mintapélda.


2010. március 9., kedd

Emlegetett szamár

No, odahaza annyira mondtátok, havazik, itt sem maradhatott el a jó.
Március kilencedike
és nem hittem el, szakadt a hó, legalábbis jobbára majd csak a havaeső, itt Pokyo-ban. Több centis havas latyakban vergődtem haza tegnap éjjel. Idehaza jeges darabok potyogtak a nadrágom aljáról! Extrém kaland volt, na.
És úgy tűnik, itt a szervek nincsenek felkészülve, esetleg egyáltalán nem is érdekli őket, hogy valamiféle út- illetve járdatakarítást eszközöljenek.
Ráadásul napok óta rettentő hideg van,
na már persze az itteni viszonyokhoz képest: napközben sem lehet több +5/8 foknál, látszik a lehellet... jégkorszak...

2010. március 2., kedd

Elkezdődött

Múlt pénteken kisebb kultúrális kirándulásra vetemedtem egyedül. Nemrégiben a kollégiumtól húsz perces sétára található Sakuradai Court Village 1969/1970-es évekbeli, építészettörténetileg igen jelentős lakó-beépítése igen mély nyomokat hagyott bennem, ezért gondoltam felkeresem az építész Shozo Uchii munkásságát bemutató kiállítást, mely a hétvégén zárt. Ide készültünk egyébként a múltkor Satoko-val, ami helyett a kórházi program valósult meg. A Sakuradai-ról talán hamarosan olvashattok majd beszámolót egy másik fórumon.

A
kiállítás a Setagaya Art Museum-ban volt megtekinthető, közel Yoga állomáshoz, a Kinuta-koen (Kinuta park) részeként. Az épület szintén Shozo Uchii tervei alapján épült 1985-ben.

Útban oda végigsétáltam a Yoga Promenade-on, mely egy jópofa kis közterület design 1986-ból az Atelier Zo keze nyomán. Már itt megéreztem a tavaszt, bár aznap az idő kissé borus volt. Nemcsak a látvány, de az illatok is
már most eszméletlenek! A parkba érve pedig egy kisebb ume (szilva, vagy ha úgy tetszik japán sárgabarack - az ellentmondáson ne lepődjetek meg, nekik a zöld is kék és fordítva, nade erről majd egy másik alkalommal talán) csoportra akadtam, ami már igencsak virágja teljében volt. Így hát nem is csoda, hogy nem voltam egyedül a fényképezőmmel: néhány szemmel láthatólag nyugdíjas helyi erő is kattintgatott a nem-komolytalan gépével, illetve láttam öltöny-nyakkendőbe öltözött férfiembert is a mobiltelefonjával manőverezni az ágak közt - nyilván ebédelni szaladt ki és ha már ott volt, összekötötte a kellemeset a hasznossal. Az ume-ről és saját hasonló kalandjukról a Bence blogján is olvashattok részletesebben.

Nos tehát készüljetek ti is, mert az ume után hamarosan jön a momo (barack), aztán pedig a helyi nagy kedvenc a sakura (cseresznye)! És hát ezt a jelentős eseményt én sem hagyhatom majd ki, hogy ne menjek el ohanami-ra (virág/zás/nézés), esetleg vállalva azt a kockázatot is, hogy rettenetes berúgok, hiszen ez a két program általában szorosan összefügg itt: éjszakába hajló, evés-inkább-ivással egybekötött "természetes" kultúrprogram. És akkor még ennél is több képet fogok készíteni, lehetőleg mielőtt még az eszméletvesztésbe fordul a dolog és azt majd mind megosztom az érdeklődő nagyközönséggel. Azt sajnálom csak, hogy az illatokat nem tudom közvetíteni, de hát maradjon meg valami a jövőnek is, mikor saját élményként élhetitek át ti is mindezt!

Az összes kép itt.